Niela már elbúcsúzott Garantól és elindult vissza a falujába, amikor a varázsló házából hangos csörömpölésre és dulakodás hangjaira lett figyelmes. Azonnal visszarohant, hogy megnézze, mi történt.

Berontott az ajtón és szembe találta magát Romeriával és Panteasszal.

Panteas külseje ekkor már nem emlékeztetett régi önmagára. Bőre fehér volt, mint a fal, szemei teljes feketeségben csillogtak. Romeria a maga fagyos tekintetével pedig fenyegetően méregette Garant. Garan a szoba egyik sarkában állt és zihálva meredt támadóira. Arca egyszerre tükrözött döbbenetet, komorságot és haragot. Amikor Niela berontott az ajtón az ősz varázsló elsápadt és tekintetében aggodalom vette át a helyét.

- Niela, menekülj innen! - kiáltotta.

- Senki nem megy sehova! - válaszolta Romeria, azzal keze suhintásával bevágta az ajtót Niela mögött, akinek ekkor már igen csak rossz érzései voltak. - Tudod, hogy miért jöttem... - lépett előre a boszorkány, szavait Garannak címezve. - Ad át a varázsbotomat és cserébe gyors halálod lesz.

A férfi nem válaszolt rögtön, de mielőtt megszólalt volna tekintete ismét Nielára vetődött, majd vissza Romeriára.

Niela még sosem látta ilyennek a varázslót. A mindig jó kedvű, mosolygós Garan arcvonásai megkeményedtek amitől, mintha éveket öregedett volna egy pillanata alatt.

- Még most is ugyan azt akarod, amit 16 évvel ezelőtt? Káoszt és pusztulást szabadítani a világra? - kérdezte Garan az árnyékboszorkánytól.

- Ugyan olyan szentimentális vagy, mint legutóbb.... Szánalmas vénember - gúnyolódott Romeria. - Na, gyerünk! Add át, amiért jöttem!

- Őrült vagy és romlott, mindig is az voltál. Meg kellett volna ölnünk Téged... - válaszolta Garan. A nő ennek hallatán felkacagott.

- Engem csak Amaron nagyúr ölhet meg, senki más.

A varázsló lenézett maga elé, majd újra megszólalt, de ekkor már Nielához beszélt.

- Sajnálom... Azt hittem, hogy a fenyegetés elmúlt, de tévedtem. 16 évvel ezelőtt meg vívtunk egy háborút a békéért, de úgy látszik, hogy az nem volt elég. - kezében ekkor egy barna bőrkötésű könyv rajzolódott ki. - Viszont a mostani harc már, másokra vár... Kérlek, vigyázz magadra, Niela! - azzal egy gyors mozdulattal oda dobta a könyvet a lánynak, aki megepedten kapta el.

- Garan, mirő... - kezdte volna Niela, de a férfi egy kézmozdulat kíséretében és egy igézet elmondása után eltűntette a szobából.

Az egész olyan gyorsan zajlott le, hogy Romeriának és csatlósának nem volt ideje reagálni.

- Mi volt az a könyv, amit a lánynak adtál? - kérdezte a boszorkány fenyegetően közelebb lépve.

- Csak a naplóm, de számodra lényegtelen... - azzal Garan újabb varázslatra készült, ám Romeria most időben közbe tudott lépni. A saját varázs erejével a falnak szorította a férfit, aki e mellett nagy fájdalmakat élt át. A nő átkának köszönhetően úgy érezte, mintha ezer és ezer tű szurkálná a testét.

- Ennyire legyengített volna a démonokkal való legutóbbi összecsapás? - élcelődött Romeria. - Vess hát magadra. Én megadtam a gyors és fájdalommentes halál lehetőségét, de Te nem voltál hajlandó élni vele. Akkor majd a szolgám kiszedi belőled, amit tudni akarok... - Panteas ezután Garanhoz lépett és kezei közé fogta a fejét, majd kegyetlenül elvigyorodott. Garan ezután felüvöltött a fájdalomtól...

A lány érezte, hogy sima, hűvös padlón fekszik. A fejében még mindig Garan ideges arca és az őt fenyegető alakok képe kavargott. Garan egy könyvet varázsolt a kezébe, utána pedig minden elsötétült.

Niela óvatosan és csak résnyire nyitotta ki szemeit. Félt. Nem tudta, hogy a varázsló milyen démonokról beszélt, és nagyon aggódott, hogy barátjának baja esett.

Ahogy a lány körülnézett látta, hogy egy minden oldalról nyitott épületben fekszik, melyet oszlopok tartanak. Az oszlopok köré indák tekeredtek, és az építmény körül fák és bokrok álltak. De, ami a legfurcsább volt, az-az ezüstös derengés, ami belepte az egész környéket. Mintha csillogott volna a levegő.

Niela megriadt, amikor a növényzet mögül váratlanul neszeket hallott. Idegesen felült és a zaj irányába fordult. Magas, emberszerű alakok léptek elő a fák árnyékából, hosszú, suhogó lepelruhákban. Ahogy kiértek a holdfényre kirajzolódott gyönyörű szinte túlvilági szépségű arcuk. Lépteik könnyedek, mozdulataik kecsesek voltak. Nielának a jövevények láttán elakadt a lélegzete is. Ahogy közelebb értek hozzá feltűnt hosszú hegyes fülük és bőrük színe, mely halványkékes árnyalatú volt, ami még különlegesebbé tette megjelenésüket.

- Üdvözöllek - szólalt meg a legelöl álló lény. Hangja nyugodt volt és csendes. - Mi cél hozott birodalmunkba? - Niela nem igazán tudta, hogy erre a kérdésre mit válaszoljon.

- Én... - hebegett - én valójában nem akartam ide jönni, de a barátom, Garan, ide küldött.

- Garan? - ismételte a lény. - Ismerjük őt. Mi történt vele?

Niela agyában ekkor újra végigperegtek a néhány perccel korábbi események.

- Azt hiszem, hogy bajban van. Két idegen megtámadta őt. Az egyik egy varázslónő lehetett, aki a varázsbotját kereste. - hadarta el gyorsan a lány.

- Hogy nézett ki az a varázslónő?

- Hát... hosszú fekete haja volt és egy sötétlila köves medál lógott a nyakában.

- Ez a leírás Romeriára illik - szólalt meg erre egy másik lény. A körülötte állók össze néztek.

- Tyrtis, Felemé... - szólította meg az elől álló nő két társát. - most rögtön menjetek el Garanhoz és nézzétek meg, hogy életben van e.

Niela ennek hallatán elsápadt.

A két említett ez alatt köddé vált. A lény ekkor megközelítette Nielát, aki még a földön ült, kezében Garan naplójával.

- A nevem Illora - nyújtott kezét a lány felé, hogy felsegítse. Niela rövid hezitálás után elfogadta és felállt.

- Köszönöm... - mondta zavartan. - Niela vagyok.

- Isten hozott az elfek birodalmában...

A lánynak ekkor eszébe jutott, hogy egyszer régen Garan mesélt neki ezekről a lényekről, de akkor még nem gondolta, hogy személyesen is találkozhat velük.

- Mielőtt Garan ide küldött, ezt a könyvet adta nekem - mutatta meg a tárgyat Niela. - Semmit sem értek abból, ami történt... Ki az a Romeria és milyen háborút kellett Garannak megvívnia?

Illora kezébe vette a könyvet és szomorú tekintettel nézte a fedőlapját.

- Ezt a naplót még én adtam Garannak. A segítségével bármikor meglátogathatott minket, de ami még fontosabb, hogy ebbe jegyezte le a démonokkal vívott szörnyű háborúnk minden pillanatát a kezdetektől, a végéig.

Romeria nem habozott sokat miután megtudta, amit akart az pedig a varázsbotja rejtekhelye. Garan bárhogy is próbált ellenállni végül az árnyékboszorkány szolgájának, a királyból lidérccé vált Panteasnak sikerült betörni az elméjébe és megtudni mindent, amire úrnője kíváncsi volt.

A varázseszközt, a tulajdonosához hasonlóan, olyan helyre zárták, ami nagyon nehezen megközelíthető és távol esik a lakott területektől. Romeria varázsbotját nem Terenysben, hanem annak szomszédságában, az Arcania birodalomban őrizték. Mégpedig a királyság egyik legmagasabb hegycsúcsában, amit vastagon borított a hó és szinte minden naposak voltak a jeges szélviharok. Nem embernek való körülmények uralkodtak ott. Az árnyékboszorkányt azonban ez a legkevésbé sem érdekelte. Azonnal útnak eredt.

Illora egy kastélyszerű épületbe kísérte Nielát. A padló és a lépcsők tükörsima márvánnyal borítottak, az ajtók és a berendezések pedig finoman faragottak voltak. Ahol csak lehetett, plafonig érő, széles ablakok engedtek kilátást a külvilágra. A lány elámult a látottaktól. Még sosem járt azelőtt ilyen fényűző helyen. A folyosókon végighaladva élethű, kecses fehér szobrok álltak, kezükben ezüstláncon függő gyertyatartókkal, a mennyezetről pedig hatalmas csillárok lógtak alá megvilágítva az egyes helyiségeket.

- Kérlek, várj itt - mondta az elf, miután megálltak az egyik szobában. - Azonnal visszajövök.

- Rendben.

Niela az ablakhoz sétált és kinézett rajta. A csillagokat és a sarló alakú Holdat kémlelte közben azért fohászkodott, hogy Garannak ne legyen baja. Számára a varázsló olyan volt, mint egy családtag, akihez bármikor fordulhatott segítségért, vagy tanácsért. A férfi már egészen kicsi kora óta mellette volt. Sokat tanult tőle a világ dolgairól és nem egyszer kápráztatta el a lányt érdekes és izgalmas történeteivel, amiket mágusképzése és utazásai során élt át.

Emlékeiből Nielát a terem ajtajának nyikordulása riasztotta fel. Illora tért vissza, ám nem egyedül. Nyomában egy hosszú ezüsthajú idősebb korú férfi lépdelt méltóságteljesen.