A napfelkelte, mint mindig, ma is gyönyörű volt, ő pedig ma is ott ült, a domboldalban, a barlangja bejáratánál és nézte. Ha valaki valaha is megkérdezte volna tőle, melyik a kedvenc napszaka, vagy akár azt, miért érdemes élni, azt mondta volna, a hajnal miatt. Ahogy a nap először kissé sápadt sugarai beragyogják a hegyeket, fénybe vonják a dús füvű rétet, arannyal festik be a hűs vizű tavat. De őt soha, senki nem kérdezte erről, sőt, semmiről. Egyedül volt évszázadok óta, sárkányéletét egyedül élte, távol mindenkitől, és már talán nem is tudna ezen változtatni. Nem volt senki, aki megsimogatta, aki rámosolygott volna, aki szeretettel nézett rá. Ő az utolsó. Az utolsó sárkány.

Egy ideig próbálta keresni az állatok társaságát, de ők féltek tőle, pedig akkor még fiatal volt. Ez fájt a legjobban. Nem kapott esélyt rá, hogy megismerjék, hogy a barátai legyenek itt is, pedig szerette a szépet és a jót. Mint a napfelkeltét. A madarak énekét. Szerette az életet, pedig semmi jó nem jutott neki. Csak a magány. Évek, évszázadok óta élte úgy életét, hogy csak gondolkozott, emlékezett. Arra az időre, mikor kicsi volt, amikor még nem volt magányos, amikor volt egy barátja.

Egy kisfiú. Aztán ebből a kisfiúból szép lassan felnőtt férfi lett, a sárkányt pedig nem látogatta meg többet. Sokáig várt rá. Sokszor hitte azt a könnyű léptek alatt megroppanó ágra, hogy itt van, újra eljött, újra mesélni fog neki, újra játszani fognak, mint akkor…

Ma azonban nem egyedül nézte a nap fényeit. Valaki, egy fa árnyékából szintén az előbukkanó csodát figyelte, és őt is. Érezte, hogy nézik, de nem fordult hátra. Öreg volt már, megkeseredett. Hol is voltak azok az idők, amikor szaladt a kíváncsi szemek elől! Elszálltak, csakúgy, mint a bárányfelhők. Hideg, nagyon hideg fuvallat lebegtette meg a kis fa ágait, aminek a hátát támasztotta. Borzongás futott végig a gerincén, de nem nézett körül. Nem akart lemaradni arról a pillanatról, ami ezen a napon mindig bekövetkezik. Ha egy bizonyos pontból nézte a napsugarakat, egy sárkány bébit rajzoltak ki a tavacska fölött, olyat, amilyen ő is volt valamikor. Soha nem értett az ilyen dolgokhoz, nem is érdekelte volna, ha valaki magyarázatba kezd, milyen tényezők játszanak össze, hogy ez a kép látszódjon.

Fekete suhanást látott a szeme sarkából, de nem nézett fel, nem vette le a szemét a tájról. Pontosan tudta, mit jelent, hogy eljött érte az, aki elől egy halandó sem menekülhet. A szeméből egy kövér könnycsepp buggyant ki, és folyt végig szomorú arcán, le a nyakán, a mellkasán. Siratta azt, amit elvesztett, ami soha nem lehetett az övé, és már soha nem is lesz. Barátokat, szeretetet, boldogságot, a fiút, aki soha nem jön már vissza… a szavakat, amiket nem mondott, mert nem mondhatott el, hisz nem volt kinek. Az életét.

Az utolsó sárkány azon a gyönyörű hajnalon csatlakozott a többiekhez, egy másik, boldogabb helyen. Nem vette észre senki, hogy nincs már, mint ahogy azt sem tudták soha, hogy ott volt. Talán csak a Napnak tűnt fel, hisz annyira megszokta azokat a zafírként ragyogó, boldog szemeket, amiket minden reggel megcsodálhatott és a hiányuk talán neki fájt egyedül a világon.