A következő napok borzasztóak voltak. Szinte mindig kicsaptam a balhét, amikor szóba jött az átváltozásom. Apám sikeresen hazaért, és nagyon meglepődtem, mikor azt mondta, hogy minden rendben. Többet nem tudtam kiszedni belőle, ami nagyon zavaró volt. Anya, azóta nem is írt levelet, csak egyetlen egy email-t küldött, hogy köszöni, amiért Charlie ment. Nem értettem, de sokkal komolyabb dolgaim is voltak, minthogy ezzel foglalkozzak. Apám nehezen bár, de elfogadta, hogy egy kis időt a Cullen házban töltök. Még szerencse, hogy tavaszi szünet van!
De nem ezért volt katasztrofális a hét. Hanem mert egyrészt Edward elkerült, másrészt pedig Livjoy egyre jobban kezdte fontolgatni, a számomra nem igazán kívánatos lehetőséget.
Elmondtam neki, az álmaim, de akár hányszor megemlítettem, düh lett úrrá rajta. Nem értettem, de nem akartam feszegetni a témát. A legeslegrosszabb az volt, hogy pont most, mikor szükségem lett volna rá, pont most került el. Annyira furcsa volt az egész!
Mihelyst egy olyan helyiségben mentem ahol ő ott volt, azonnal lelépett. Az 1 hét alatt, már annyira megszoktam, hogy már fel sem tűnt. Szinte elment mellettem. Persze, azért néha a szokásos, szia-t megejtettük, és az éppen akkor elméjébe furakodó vágy miatt a csókot, de mást nem. Nem beszélgettünk, és nem is igazán találkoztunk. És senki nem segített kideríteni, hogy mi baja. Mindenki azt mondta, hogy semmit nem látnak rajta. Na mondhatom ez nagyon furcsa volt! De azért mindenkivel kijöttem. A két Hale „testvérrel” egyre jobban összebarátkoztam, és Emmett-tel is elég jól elszórakoztam. Alice, egy angyal volt. Szinte minden nap mellettem volt, és beszélgettünk. Vagy éppen, engem ”piszkált”. Vagy a hajammal formált valamit és az egész ház az én ordításomtól zengett, vagy éppen együtt csináltunk valamit. A hét nagyon gyorsan eltelt, és egy napon Livjoy magához hivatott. Nem is igazán beszéltem vele, mióta kihallgattam beszélgetésüket Carlisle-al.
- Mit akartál mondani?- ültem le a székbe. Carlisle megint elment és természetesen Edward is vele tartott.
- Bella, tudjuk, hogy Edward eléggé próbál afelé terelni, hogy embert formáljak belőled.
- Igen, tudom!- haragosan emeltem fel hangom. - De én nem ezt akarom!
- Jobb lesz így Bella, hidd el!
- Meggyőzött?- álltam fel nagy hévben, és megrökönyödve rá néztem.
- Igen, úgy hogy segítek.
Hitetlenkedve bámultam rá, majd elmondta a részleteket.
Szinte üveges arccal hallgattam végig az egészet, aztán mikor befejezte, utasított, hogy mondtam el a többieknek.
Szomorkásan bólintottam.
Ezt nem tudtam elhinni. Edward most nagyon durván kicseszett velem. Nagyon nagy dühvel szedtem a lépcsőket, mikor aztán leértem, pont ott voltak Edward-ék. Hitetlenkedve megráztam a fejem.
- Baj van?- tetette, mintha nem is tudná, hogy mi folyik itt.
- Te inkább hallgass. - morogtam, de ő csak értetlen tekintettel nézett rám. – Elérted, amit akartál. - folytattam, és szinte könnyekkel küszködve mentem be a nappaliba.
Az egész család ott volt, így alkalmam volt mindent.
- Mi az, Bella?- kérdezte Alice buzgón, és Jasper-hez bújt.
- Hát, hm, beszéltem Livjoy-al. És azt mondta, kigyógyít. Nem leszek vámpír. Legalább is most nem. - a többiekre néztem, akik úgy láttam, nagyon örülnek ennek.
- Hálistennek. Úgy értem, ne értsd félre Bella, szívesen látnánk a családban, de nem így, hogy félig ez vagy, félig meg az! Neked is jobb lesz így! - mondta nekem Jasper, de valahogy Rosalie átlátott rajtam,
- Valamit mondani szeretnél?- nehéz volt belefogni.
- Hát szóval, Livjoy magához vesz, és segít kigyógyulni.
- Ez remek- mondta szerelmem, és én bosszúból, amiért ilyen kegyetlen volt, kiböktem.
- Livjoy Párizsban lakik!
Döbbent csend uralkodott.
- Bella, én azt hittem, hogy itt segít neked. - állt fel nagy hévben Edward, de én csak megráztam a fejem.
- Ez meg hogy?- nyögte Alice elhalóan. - És mit mondasz apádnak Bella?
- Hogy ott akarok tovább tanulni. Ha minden igaz, holnap este indulnom kéne.
Még mindenki a sokk hatása alatt volt, de én csak egy valakire tudtam nézni. Edward szemében rengeteg érzelem játszódott le, de valahogy én egyiket se tudtam kivenni.
- Ez… lehetetlen. – suttogta, mire én egy kicsit mérges lettem.
- Mit érdekel ez téged? Hisz mostanában nagyon kerültél. Örülhetsz, elmegyek. - emeltem fel hangon.
- Inkább hagyok ki néhány hetet, hogy nem láthatlak, minthogy hagyjam, hogy meghalj!- tiltakozott ő is eléggé dühösen.
- Oké!- leheltem, és elfordultam tőle. Felszaladtam, és kapkodva összeszedtem cuccaimat, de tudtam, hogy holnap még vissza fogok jönni. Nem tudnék elmenni búcsú nélkül. Letrappoltam.
Mintha Jasper tudta volna, mire gondolok, fogta magát és utánam eredt.
Épp hogy kiértem a házból, Jasper már elő is állt, a dzsippel. Elmosolyodtam és bepattantam.
- Hogy van ez most?- kérdezte igazi kíváncsisággal.
- Edward meggyőzte Livjoy-t, hogy jobb nekem emberként. Addig győzködte, míg ő maga is úgy vélte, hogy tényleg jobb lesz nekem így.
- Értem, de mennyi időre mész?
Egy ideig szomorúan hallgattam, majd végre ki tudtam bökni.
- Livjoy, több hónapról beszél. Akár 1 évről is. - suttogtam, de Jasper nyugalmat és egy kis vidámságot próbált áraztani.
- Mi lesz nélküled a tesómmal?
- Ugyan már Jasper, ő már alig szól hozzám, amit nem értek. Senki nem akarja megmondani mi baja, legfőképp ő nem!- csattantam fel.
Az út hátralevő részében nem is szóltunk egymáshoz. Majd mikor megérkeztünk, végül már nyugodt hangon leheltem.
- De lehet, hogy jobb most ez így. Talán így, nem lesz olyan nehéz a búcsúzás. - suttogtam, majd ki akartam szállni, de még Jasper utánam szólt.
- Szeret téged Bella.
- Tudom. De lehet, hogy ez most nem elég. - egy könnycsepp gördült végig arcomon, majd kipattantam.
- Holnap értem tudna valaki jönni? Azt mondta Livjoy, hogy majd ő elvisz. Csak össze kell pakolnom.
- Rendben. - mondta, majd még egyet rám mosolygott. Egy haloványt én is meg tudtam ejteni, de nagyon kifacsart volt.
Lehangoltan léptem be a drága kedves házba. Nem csalódtam, mikor Charlie a nappaliban meccset nézett. Istenem, hogy fog ez hiányozni.
Nagyot sóhajtottam, és felkészültem, hogy a nap, mik lesznek. Szinte tudtam, hogy mi lesz. Charlie bár jól fogadta, hisz az ellen nem tud mit tenni, ha állításom szerint ott akarok tanulni, de… Láttam rajta a habozást…
Szinte amíg pakoltam, az egész napot végig sírtam. Egy amolyan utolsó vacsorát megejtettem apámmal, majd felvonultam. Az este nem is tudtam aludni. Csak begubóztam, és hagytam, hogy könnyeim áztassák arcomat.
Rémes éjjelem volt. A szemeim reggel be voltak tagadva, és fekete karikák éktelenkedtek, fáradt barna szemeim alatt.
Még utoljára ellenőriztem, hogy mindent, amire szükségem van bepakoltam-e.
Mély levegőt véve, sétáltam le a lépcsőn, hisz mostantól jön a dolog legnehezebb része: a búcsúzás.
Charlie annyira szorított mikor még utoljára megölelt, hogy azt hittem, nem is fog elengedni. Tudattam vele, hogy már más mindent elintézett, így nem kellett foglalkoznia vele.
Emmett jött értem, és láttam is rajta, hogy neki se nagyon kedvez, hogy Párizsba megyek. Kedvetlenül pakolta be 3 bőröndömet a kocsi csomagtartójába.
Egész úton nem szóltunk egy szót se, de nagyon hiányzott, az, hogy most Emmett a szokásos humorát nem veti be a helyzet komolyságának enyhítésre.
Nehéz szívvel álltam a Cullen ház előtt. Fájt a tudat, hogy el kell mennem. Úgy érzem, hogy most, hogy elmegyek, olyan mintha zuhannék a szakadékba, és senki nem fog meg. Főleg az nem, akire most a legjobban számítanék.
Mikor megfordultam Emmett, már nem volt mellettem, én pedig engedve a kísértésnek elengedtem magam. A könnyeim, mint vízesés, úgy kezdték áztatni a pulcsimat. Mintha a természet is sírna velem, hirtelen az eső elkezdett esni.
Gyorsan besiettem a házba, de az előtérben megálltam.
Hallottam, amint Emmett nagyban győzködi a nappaliban lévőket, hogy nehogy mondjanak olyat, ami esetleg rosszul hatna rám, mert csak most fogom fel, hogy elmegyek.
Nagyot sóhajtva és egy lágy mosolyt erőltetve magamra léptem be a nappaliba. Ott már mindenki összegyűlt.
- Sziasztok!- ezt még ki tudtam mondani, de a többi már nem mentem. Megint sírni kezdtem, mire Emmett lehordta a többieket.
- Mit mondtam az előbb?
- Jaj nem, semmi baj!- mellé léptem, és karjára raktam kezem.
- Ó istenem, annyira fogsz hiányozni!- biztos vagyok benne, ha Esme tudott volna könnyeket ejteni, már ő is bőgne, mint egy kis óvodás. Szorosan megölelt. Majd elvonultan depresszióba esve leült a kanapéra. Jasper vállát megsimogatta, majd rám nézett. A nyugtató hatását, bevetette volna, de én megráztam a fejem.
- Most nem fog menni Jasper. - mondtam neki, és egy zsepit vettem elő.
Ezután Carlisle ölelt át.
- Vigyázz magadra, és ha bármi segítség kell, vagy valamire szükséged van, hívj azonnal, és mi repülünk. - suttogta fülembe. Jól estek ezek a szavak.
- Tudom, hogy kit kell hívni!- felnevettem, de a sós cseppek még mindig záporoztak. És aligha abba tudom, majd hagyni
- Rosalie!- az említett felállt, és elém lépett. Egy gyors ölelést megengedett magának. - Szóval biztos, hogy mész?
- Igen, ez így jó!- bár bíztattam magam, úgy éreztem ennek nem így kell történnie. Kiváltam az ölelésből, és rá néztem. - Figyelj Rose, nagyon jól tudom, hogy az elején nem indult valami rózsásan a kapcsolatunk. De a végére elég jó kis barátnők lettünk nem?- kérdeztem vihogva, de a könnyeim megint utat törtek. Istenem, ez rosszabb, mint hittem volna.
Majd megszakad a szívem, ahogy végignézek a Cullen családon.
Egy ideig csak nézett, hideg pillantással, majd mintha ő is elsírta volna magát, hisztérikusan megint megölelt.
- Lehet, hogy furán fog hangzani de hiányozni fogsz!
- Jaj te is nekem Rosalie. Ha meglátok egy gyönyörű szépséget, egyből te fogsz az eszembe jutni. - nevettem fel, mire ő is elmosolyodott.
- Aligha találsz még egy olyan szépet, mint én!
- Igaz!- értettem vele egyet, majd ellépett, de azért még visszaszólt.
- És ne legyen belőled, majd olyan rossz kényes kislány Párizsban, jó?
- Megígérem!- még egyszer megölelt, amikor majd a többiekre esett pillantásom.
Ránéztem a többiekre, bár már alig láttam valamit. A szemem a sok sírástól már piroslott, és elhomályosult. Végül másik barátnőmnél Alice-nél döntöttem. Kinyújtottam kezem, mire nem túl boldogan de elém sietett.
- Ezt nem láttad mi?- vigyorodtam el magam, bár éreztem, hogy nem sokáig bírom már.
- Nem. Tényleg nem!
- Istenem, te vagy a legjobb barátnőm. Annyira hiányozni fogsz!- öleltem meg nagy hévben. Felzokogtam, mire megsimogatta hátam, bár ha tudott volna sírni, Jasper pólójából biztos, hogy már csavarni lehetett volna a vizet.
Zsebkendőmet megint elővettem, de már kénytelen voltam egy másikat kérni, már annyira elázott a másik.
Még mindig szemeimet törölgetve néztem egy másik személy irányába.
- Jasper!
Felállt, és elém lépett.
- Kerekperec kimondom! Figyelj Bella, nagyon fogsz hiányozni, és nagyon várjuk, hogy mikor térsz vissza újra hozzánk.
Megint bőgtem, vagy is inkább még mindig. Elnevettem magam.
- Tudod, mit, akkor legyen ennyi elég!- fejeztem be, és megöleltem.
- Ne szoríts!- humorizált, mire én beletörődő sóhajjal elléptem előle. Hiányozni fognak a viccei, amit gyakran összekapcsolt Emmett humorérzékével. - Na jó most komolyan!- újra melléhez vont. – Ne szoríts!- köszörülte meg torkát, mire én megint eltávolodtam. - Na jó menj innen. Még át kell esned, néhányon. A neheze pedig még hátra van!
Ránéztem a két testvérre. Edward eddig dúló érzéssel nézte végig a búcsúzást.
De nem volt olyan könnyű, mint hittem volna. Olyan mintha megszakadt volna a szívem. Alig bírtam! Majdnem összeroskadtam. Emmett felé kezdtem lépkedni, de ő felugrott. - Nem, nem, NEM! Én csak az ölelgetem, aki Forksban marad!
- Emmett, had búcsúzzak el tőled. - nyögtem elhalóan, de valahogy megértettem az álláspontját.
Biztos a sírásom, vagy a szomorú szemeim hatották meg, de végül beletörődve megölelt.
- Hiányozni fogsz kislány, de nagyon!
- Jaj istenem, te is Emmett. – váltam ki az ölelésből.
Ott álltam a nappaliba, és néztem a bágyadt szemeket, amik engem néznek szomorúan. Alice Jasper karjaiba talált vigaszt, míg Edward kicsit távolabb a többiektől állt az ablaknak támaszkodva. Rose a szülők közt gubbasztott, mint egy sértődött kisgyerek. Emmett, pedig mellettem állt, nem túl feldobódva. Mondjuk megértem.
- Na jó gyerekek, és most iszom valamit!- hagytam ott őket, és a konyhába igyekeztem.
Ott megint megtöröltem vizes szemeimet, és egy pohár vizet kortyolgatva vártam.


Hogy lehet ez így?. De inkább legyen tőlem távol, sok ideig, minthogy mellettem, legyen, de holtan. Aztán fivérem elmondta, hogy akár 1 évről is lehet szó! Már akkor rosszul éreztem magam! 1 Teljes évig nem fogom látni. Hogy fogom kibírni? Majd megláttam azt a szomorú arcot. Carlisle, megállított, mikor le akartam támadni Livjoy-t, hogy mi az, hogy 1 év? És miért nem itt? Bár valahogy meg tudom érteni! Annyira rossz érzés volt nézni, ahogy mint egy folyó, úgy száguldoznak szeméből a könnyek. Nehéz volt neki, de kinek nem? Annyira megvigasztaltam volna, de akkor még is miért nem megyek oda hozzá? Egyszerűen nem tudok. Nem akarok tőle elbúcsúzni. Soha. Mi lenne ezután velem? Már majdnem depresszióba estem, de azt hiszem, hogy a tudatom visszanyerte eredeti vonalát. Nyugi Edward, csak néhány hónapról van szó! Nyugtattam le magam, de valahogy pont ezért megint dühös lettem. Egy év! Hogy fogok én 1 évet kibírni? Még egy napot is alig birok ki nélküle, nem hogy egy évet! Majd láttam, ahogy hátat fordít, és a konyhába igyekszik. De…
- Ez meg mi volt?- léptem egyet utána. – Tőlem miért nem búcsúzik el?- nagyon kiakadtam.
- Lehet, hogy úgy gondolta, a ti ügyetekkel már nem tud mit kezdeni. Hogy a ti múltatokkal már nem kellene ragozni. – jelentette ki Alice.
- Én igenis akarok ragozni!- emeltem fel hangom, és utána eredtem.
Ott ült az egyik széken, és szinte már vérvörös, kisírt szemeivel előre meredt.
- Tőlem miért nem kellett elbúcsúznod? Ennyit nem érdemlek? Hogy tőlem nem köszönsz el?
- Edward…- várakozóan szólított lágy, rekedt hangján, de durva módon nem hagytam szóhoz jutni.
- Mond, mit tegyek, hogy tőlem is elköszönj? Vagy amiken keresztül mentünk, ó bocs, én ennyit nem érdemlek?- szinte már ordítottam, és láttam, hogy meg akar szólalni, de olyan ideges voltam, hogy fogtam magam és felrohantam a szobámba.
Talán kicsit durva voltam vele. De akkor is! Azok után, amiken együtt keresztül mentünk, tőlem, pont tőlem nem akar elbúcsúzni?


Idegesen, sőt már dühöngve eredtem utána. Hogy merészel ilyeneket mondani? Mérgesen vágtam ki ajtaját, és csuktam be. Még az üveg is bele remegett.
- Mond, azt hiszed, hogy nem akarok tőled elbúcsúzni?
- Nagyon úgy tűnik. Mindenkitől vettél egy gyors búcsút, de én még gyorsat se kaptam. - csattant fel, mire én a szavába vágtam.
- Azért, mert annyira rohadt nehéz Edward!- ordítottam rá. - Ha azt hiszed, hogy nem jelentesz többet, mint a többiek, kijelentem, hogy de! Többet jelentesz! Edward bele se tudnák kezdeni, hogy elmondja, mennyire fogsz hiányozni!- üvöltöttem teljes torkomból, majd keserűségemet, felváltotta a düh. - Tessék, most megkaptad a búcsúdat!- ahogy csak tudtam lerohantam a lépcsőn. Livjoy, már az ajtó előtt várt rám.
Annyira rossz volt, így elbúcsúzni tőle! Istenem, miért kellett így elköszönnünk?
Az eső még mindig szakadt, de nem törődve vele trappoltam ki a kocsihoz. Egy fekete Mercedes állt az ajtó előtt. Már bizonyára a cuccom át lett pakolva, így nem is törődve a többivel be akartam ülni. Az eső lassacskán el kezdte lemosni az arcomon levő könnycseppeket, de ez sem állított meg, hogy ne sírjak tovább. Olyan hirtelen jött. El kell mennem. Itt kell hagynom azt, akit a világon a legjobban szeretek. És még el sem tudtam rendesen búcsúzni.
Zokogva nyitottam ki az ajtót, mikor meghallottam szerelmem hangját.
- Bella. - várakozóan állt meg az ajtónál, engem nézve.
Mintha szólni akart volna valamit, de az esőfüggöny miatt, nem láttam tisztán.
- Mi az?
Nem szólt semmit, csak elém ugrott. Kezei, közé vette arcomat, és szenvedélyesen megcsókolt. Még ilyen vad, és érzelemmel teli csókot soha nem kaptam tőle.
Mintha, ezzel akarnánk elmondani, hogy mit érzünk a másik iránt. Nem is tudom mennyi ideig álltunk az esőbe, de akkor nem is érdekelt. Vadul, és szerelmesen vettük birtokba egymás ajkait. Edward karja a derekamra tévedtek és erősen magához húzott. Lazán fontam karjaim nyaka köré, majd hirtelen vége lett. Nem érdekelt, hogy eláztunk, csak azt számított, hogy ő most itt van. Homlokunkat egymáshoz vetettük, úgy néztünk egymás szemeibe.
- Képes lennél elmenni, a nélkül, hogy elbúcsúznál tőlem normálisan?
- Soha. - leheltem, és megcsókoltam. - De a te hibád!- leheltem halkan, mire fejét elkapta tőlem.
- Ezt hogy érted?
- Te győzted meg Livjoy-t, hogy nekem jobb, ha ember maradok.
- Nem. Én pont az ellenkezőjét mondtam. - dühösen vált ki az ölelésből, és nem foglalkozva az esővel, a szemembe nézett. - Azt akarom, hogy vámpír legyél. Hogy örökre velem maradhass. Te döntöttél úgy, hogy ember maradsz!
- Nem, Edward! Én veled szeretnék maradni! Vámpírként. - egymás szemébe néztünk, majd egy pillanatra mindketten a házra meredtünk.