6. Mese után valóság

Halk ázsiai zene szólt a non-stop teaházban, ahova beültünk beszélgetni. Bár éjszaka volt, a hely szinte teljesen tele volt. Bár sokan voltak ott, ahhoz képest nem volt nagy a zaj. Kifejezetten jól esett a porcelán csészében felszolgált citrusfélékkel kevert zöldtea. Mivel épp fogyókúráztam nem kértem mellé semmilyen édességet. A velem szemben ülő úr akárcsak az apám, éjnek évadján egy duplakávét rendelt. Valahogy megfordult a fejemben a gondolat, hogy vajon ugyanúgy hat-e nála is, mint az apámnál, mivel ő nem sokkal azután, hogy legurította a torkán a fekete nedűt még álltában is képes volt elaludni. Szerencsémre, ha véletlenül hasonlóan is hatott nála, hát a beszélgetést képes volt éberen folytatni velem. 

- Miért emlegeti fel nekem állandóan a tegnap estét? – kérdeztem végül, miután kiszolgáltak bennünket.
- Meg van rá az okom. Azonban, ha kegyed nem emlékszik semmire, akkor nincs miért firtatni a dolgot. 
- Ugye tudja, hogy ezzel még jobban felkeltette az érdeklődésemet. Rendőr vagyok, és pontosan a rejtélyek felkutatása végett hagytam ott az archeológiát első év után. 
- Tehát az érdekli, hogy honnan ismerem önt? 
- Igen uram, ahogy mondja. 
- Őszinte választ szeretne, vagy jó lesz...
- Kérem ne húzza tovább az idegeimet!
- Tegnap éjjel, amikor Mihael feléledt, pontosan önnel törte rám a könyvtár raktárának ajtaját. 

Sóhajtottam egyet és a pénztárcám után nyúltam. Még mielőtt felállhattam volna az öreg kényelmesen hátradőlt. Ekkor aztán végleg elhagyott a hidegvér. 

- Ha nem látná, nem most jöttem le a falvédőről!
- Hasonló reakciója volt Samynek is, bár ő megemlítette, hogy még jó, hogy nem valami vén pénzmágnás vagyok, mert még a végén én is ütközetet indítanék Hollandiában a szélmalmok ellen. 

Utolsó szavait meghallva visszaültem a helyemre. Ahogy végigfutott agytekervényeimen a „malom” szó, valahogy furcsán kezdtem magam érezni. Erős beton szagot éreztem az orromban, mintha egy leomlasztott épület mellett haladtam volna el, majd csengeni kezdett a fülem, azután a fülzúgásba nyerítések zaja vegyült. Hófehérré vált az arcom, amitől egyből többen is felém fordultak és nem egy szájból hallottam: „Jól érzi magát?” A kapitány apósa felállt helyéről és kikísért a szabad levegőre. 

- Mondtam valami rosszat, vagy rosszul érzi magát? – kérdezte.
- Jobban vagyok már, csak egy kicsit megszédültem. 
- Kérem, hölgyem, higgyen nekem. Bármennyire is meseszerű, de ez az igazság. Mihael és a szörnyei szobra nem lettek elrabolva, saját lábukon hagyták el a várost. A Tűzmalmot keresik és remélem, hogy ráakadnak még időben. 
- A... a Tűzmalom... olyan ismerős ez a név – elmélkedtem hangosan, azonban hiába törtem a fejem, nem jutottam előrébb. 
- Hogy világosabban lásson elmesélem Dartonville legendáját. Az Excaliburt hiába keresnék napjainkban, mivel az darabjaira hullott. A tó asszonya megbetegedett és halála előtt darabokra törte a kardot. Három részre, a markolatra, a penge felső és alsó részére. Ezeket a darabokat három démonra bízta, egyikük jó, másikuk gonosz, a harmadik pedig egy pökhendi mamakedvence. Ez alapján Origóé lett a penge középső része, ami a markolathoz csatlakozik, Omegáé a penge vége és Alfáé a markolat. A három démon sosem találkozott addig és Origo egyből le is vitte a saját részét az Alvilágba, a fajtája közé, Omega viszont úgy gondolta, hogy megszerzi magának a másik két részt is. A terve azonban nem úgy sült el, ahogy ő azt előre kigondolta. Alfa bár beképzelt, félig sem volt ostoba, elrejtette a markolatot apja birodalmának kapujában és feláldozta magát, a kincs védelmében. Azt mondják, hogy a Tűzmalomban rejlő kincs védte meg az akkoriban még aprócska falut a barbár hordáktól, és azóta is tisztelik, Mihaelt azok akik ismerik a történetét.
- Apuka, már megint mit hülyíti az alkalmazottaimat! – váratlanul előkerült Samuel is, aki dühösen szállt ki a kocsijából. 

Persze megint nem hagyott minket száraz szemmel, ahogy kiszállt és becsapta az ajtót, becsípte a nadrágja szíját, ami kinyílott. Valószínűleg a vastag kabát miatt nem vette észre, hogy a nadrágja lecsúszott. Esküszöm úgy nézett ki mint egy miniszoknyás gorilla, leláncolt lábakkal. Nem csodálom, hogy folyton botladozott, azzal a két csámpás és fene-mód szőrös lábbal nem is lehetett volna mást mit tegyen. 

- Samuel, édes fiam, húzd már fel a gatyádat – szólt rá végül kedves apósa, mikor meglátta, hogy vörösödök kínomban. 

Nem nevethettem képen szegényt, hisz csak ő a felettesem, viszont komolyan végignézni azt a jelenetet képtelenség volt. Samuel aztán szépen visszakapta magára az önállósodott ruhadarabot és mintha az imént semmi sem történt volna úgy folytatta. Miután kiveszekedte magát az öreg professzorral, belökte kocsijának anyósülésére és hazavitte. Nekem sem maradt más a távozáson kívül. Hamar visszaértem az őrsre. Szerencsémre még nem volt ott a főnök, így nem láthatta mikor elmentem az irodája előtt és hangosan felkacagtam. A munkatársak mind furcsa képpel meredtek rám. Hiába próbáltam visszafogni magam, nem sikerült. Nevethetnékem publikus kitöretele elkerülése végett leszaladtam az irat raktárba és az állott szagban végre kinevethettem magam, anélkül, hogy bárki is nézne. Nagy nehezen abbahagytam a kacagást, de csak azért, mert valami reccsenésre figyeltem fel, ami kintről jött. Elengedtem hát a polcot és elindultam a kijárat felé. Az ajtón túli lámpafény világított be csupán. Már majdnem kiértem, amikor valami történt. Egy furcsa árnyékot vettem észre, ami a lépcsőktől közeledett. A szívem gyorsan kezdett kalapálni, hisz a formája félig sem tűnt emberinek. 

„Nyugalom, Jack – bíztattam magam – valószínűleg egy kutya tévedt le”

Azonban az árnyék váratlanul megállt, és több részre szakadt. A középsőnek igaz, hogy négy lába volt, de a másik négy véletlenül sem tűnt kósza ebnek, legalább is a tömzsi alakjuk ezt mutatta. Elbújtam a sötétben és elővettem a fegyveremet. Váratlanul megszólalt egy hang. 

- Nézzetek körül és keressétek meg a lányt. Urunk, élve akarja, de azért eltörhetitek az egyik kezét, vagy lábát – azzal szétszéledtek, kis idő múlva újra meghallottam a hangját. - Tisztán érzem a szagát... Jacqueline Long jöjj elő, amíg magadtól megteheted! Nem esik bántódásod!
„Honnan ismer ez a valami?” – kérdeztem magamtól.

Nem hittem volna azért, hogy ennyire kalandos lesz már egyből az első hetem. Szó ami szó, nem panaszkodhattam. Kúszva megközelítettem a kijáratot. A nagy csend kicsit sem tetszett, de legalább nem állta el semmi sem a kijáratot. Neki vetemedtem hát, és felemelkedtem, hogy futva közelítsem meg a kijáratot. A kezemet szinte már a kilincsen éreztem amikor valami a földre lökött. Jóformán fel sem ocsúdtam a meglepődöttségből, és csak azt éreztem, ahogy ugyanaz a valami megragad a lábamnál fogva és néhány centivel arrébb húz. Sikoltani akartam, de annyira megijedtem, hogy belém szorult a szó. Ezzel szemben, legalább a szememet nyitva tartottam, és láthattam, ahogy elém áll egy pár láb. Ezek legjobban egy strucc lábához hasonlítottak, és amik hosszú, kiegyenesedő karmokban végződtek. A kicsi, de annál tömzsibb lábak, még kerekebb testhez tartoztak. Egyből vettem egy hidegvizes fürdőt, saját verejtékből, amikor ráismertem a kis gnómra. Ugyanolyan volt, akár csak a vasba öntött vízköpők, a katedrálisról. Ijedtemben szinte megfagyott ereimben a vér. 

- Asszony, most velünk jössz! – hallottam ismét azt a hangot, most már nagyon közelről.

Próbáltam felé nézni, de az előttem álló gnóm felragadott a földről és az ajtó irányába hajított. Alig tudtam megállni a két lábamon. Sosem díjaztam az ilyen bánásmódot, így érthető, hogy egyből hátrafordultam és már emeltem is a kezem egy pofonra. Mivelhogy nem volt olyan magas az a dög, mint én, ezért taktikát váltottam és a lábamat vetettem be. Tiszta erőből belerúgtam a szörnyikébe, ami felém tartott. Mindkettőnk szerencséjére nem volt nálam a fegyverem ezért nem eresztettem bele egy tárat. Valószínűleg nem lett volna semmi baja, mint múltkor, dehát én ezt nem volt honnan tudjam. Azért a rúgás is meghozta a kellő hatást. A vízköpő nyekkenve terítette ki a hátánál álló nagypofájú maki hasonmást. 

- Mi a fene...? – néztem értetlenkedve a kiterült rusnyaságot, meg az alatta rúgkapálózó szörnyet – Mi folyik itt? Nektek a katedrálison lenne a helyetek. 
- Jacqueline, ezért még megfizetsz! – visított a maki szerűség, teli torokból. – Kapjátok már el, és tűntessétek el a szemem elől. 

Jót nevettem volna rajta, ha abban a pillanatban nem ugrik elő még két élő-lélegző vízköpő. Mindketten megsuhogtatták szárnyaikat és a levegőbe ugrottak. Megpróbáltam elugrani előlük, de elkaptak. Hiába minden próbálkozás a szabadulásra, a két szörnyeteg magával ráncigált, egyenest ki az ablakon. Nem viccelek, komolyan az ablakon távoztunk. Ahogy kiértek a szabadba elengedtek, én meg a mélybe zuhantam. Ahhoz képest, hogy a helyzet igencsak komoly volt, valahogy viccesnek is hatott, ugyanis pont az őrs hátánál álló szemétkukába estem bele. A nem épp idilli környezetből csak nagy nehezen tudtam kikecmeregni. Jóformán fel sem értem a kuka szélére, mikor az egyik vízköpő mellém telepedett. Egy ocsmány vigyort tűzött pofájára, majd felemelte mancsát és jó erősen hátba vert. Ennek következménye az lett, hogy kiestem a konténerből, egyenest rá egy selymes tapintású ülésre. A fejem zúgott az eséstől, az orromban pedig még benne volt a szemét szaga, így nem csoda, ha nem tudtam jobban megnézni, hova is kerültem. Éreztem, ahogy rádőlök a karomra, majd két dühösen ható ló nyerítését fújta fülembe a szél, azután adásszünet, jó pár percig. Ahogy ismét visszanyertem eszméletemet arra lettem figyelmes, hogy mozog alattam a föld. Összeszedtem minden erőmet és felemelkedtem. Egy teljesen ismeretlen erdei csapáson haladtunk végig, és bármennyire meglepődtem, egy kordéban találtam magam, amit két ló húzott. A hajtók szerepét két vízköpő töltötte be, amik a lovakon ültek. Persze nem voltam egyedül, hátamnál, pont a fejem fölött egy majomhoz hasonló lény feküdt, engem bámulva. Ha nem pislogott volna akár még egy plüss figurának is elmehetett volna. Legszívesebben megsimogattam volna, de valami belülről azt sugallta, hogy jobb lesz ha nem érek hozzá. Helyette a gyeplő felé nyúltam, de váratlanul a cuki szőrbomba a kezemre ugrott. 

- Azt ne piszkáld! – ordított rám. 
- Te... te tudsz... – szavakat keresve néztem a majomszerűséget – tudsz beszélni? 
- Igen Jacqueline, képzeld beszélem a nyelvedet. 
- Álljunk csak meg egy percre! A te hangodat hallottam a raktárból!
- Pontosan. Légy hálás az Úrnak, hogy szárazon megúsztad. Óh és légy jóval tiszteletreméltóbb, Őfelségével.
- Kivel? Én csak a királyi családot ismerem, de ők nem jönnek erre. 
- Sir Mihaelről beszélek, te ostoba!
- Te, ti raboltátok el a szobrot?!

A maki hahotázva nevetett fel. Többet nem kívánt hozzám szólni, ezért visszaugrott iménti helyére és kényelmesen kinyújtóztatta végtagjait. Lehunyta szemeit és addig ki sem nyitotta, amíg célhoz nem értünk, hiába kiáltoztam a fülébe. A végállomást egy romhalmaz jelentette, amiről sehogy sem tudtam megállapítani, hogy mi lehetett fénykorában. A kocsi pont a romok előtt állt meg. A majom hasonmás elsőként ugrott le róla. Még szerencse, hogy én is megmozdultam, különben biztos, hogy a vízköpők segítettek volna le, a saját durva stílusukkal. 
Körülnézni sem hagytak időt, betessékeltek a romhalmaz belsejébe. Fegyvertelenül és meglehetősen döbbenten nem mertem ellent mondani a szörnyeknek. Beérve a folyosóra több vízköpő is előkerült. Mind az épület lakhatóvá tételén ügyködött. Végül sikerült átvágjunk egyben a roskatag folyosón és egy óriási vasajtó elé kerültünk. A négylábú szörnyecske egy szökkenéssel felugrott a kilincsre és lehúzta. Csikorogva nyílt ki az ajtó. Bentről ugyanolyan félhomály szűrődött ki, mint amilyen a folyosón is uralkodott. Nehezen lehetett bent látni bármit is. Ahogy ott bámészkodtam egy nagyon is ismerős hang csapta meg a fülemet. 

- Topus, végre! – szólt egy mély férfihang, amit sehogy sem tudtam beazonosítani, azonban biztos voltam benne, hogy ismerem valahonnan – Már azt hittem, hogy elfogattad magad. 
- Dehogyis nagyuram! – mondta a makiszerűség – Hiába siettem, nem tudtam gyorsabban véghez vinni a feladatom. Először a könyvtárba mentem, ott viszont csak pár ember szavait tudtam elkapni, akik egy sebesült rendőrnőről beszéltek, akit a kórházba vittek. Gondoltam, hogyha nem találom meg a vén embert, jó lesz a fehérnép is, de majdnem az utolsó pillanatban meghallottam másik két férfi beszédét, akik közül az egyik azt mondta, hogy meglátogatja az öreget. Sajnos rossz nyomon indultam tovább, mert a bolond férfi három órát töltött egy nővel. Mire végeztek, én már majdnem feladtam, és már indultam volna a lány után, de akkor végre útra kelt az a hősszerelmes is.
- Tartsd meg a mesedélutánt magadnak – vágott szavába az idegen -, látom, hogy a nőt hoztad el, és nem az okosabbikat. 
- Mi van?! – kiáltottam. 
- Lényeg, a lényeg, hogy az öreg nem volt otthon, de félúton a kórház felé megéreztem ennek a szagát, hát gondoltam jobb lesz, mint a semmi. 

Ez volt ám a bemutatkozás (részükről). Ökölbe szorult a kezem, viszont szerencsére előbb a nyelvemet koptattam, mielőtt a tettek mezejére léptem volna. 

- Na ide figyeljetek ti csaló gazemberek! Nem tudom, hogy mi ez a komédia, de ha nem fejezitek be, de azonnal én Lotra ősz hajára esküszök, hogy szétrúgom azt a büdös nagy pofádat, te majom!
- Majomdémon a pontos megnevezése kisasszony, és ajánlom ne érj hozzá egyetlen ujjal sem, mert bár egy semmirekellő, a fogait tudja használni. 
- Ez kinek volt az ötlete? Lotrának, Sashának, esetleg annak a kétballábas rendőrfőnökömnek?
- Felség, ez a nő tényleg bolond. 
- Tökéletes észrevétel Topus, csak az a baj, hogy kései. Előbb is észrevehetted volna...
- Na jó, én mentem!

Dühömben majd felborítottam a hátamnál ácsorgó vízköpőt, amikor elindultam. Komolyan hittem, már-már tudtam, hogy ez az egész csak is a bolond húgom műve lehet, aki több száz kilométerre tőlem is képes megkeseríteni az életemet. Mindenki azt mondja, hogy az ikrek elválaszthatatlanok... nahát mi voltunk a kivétel. Ki nem állhattam Lotrát, és szerencsére az érzés kölcsönös volt. Egész életemben a nyomomban loholt, és csak az kellett neki amit én néztem ki magamnak, legyen szó fiúról, ruháról, házikedvencről, házról, vagy egyetemről. Különleges érzéke volt hozzá, hogy tönkre tegye az embert, egyetlen letális lépéssel. El tudom képzelni, hogyan is nézhettem ki abban a pillanatban, mint egy felrobbanni készülő méregzsák. Fújtattam a dühtől, és amikor valaki megfogta a kezemet hátulról, meggondolatlanul hátra fordultam és lehúztam egy pofont az alaknak, aki hozzám ért. A fekete tincsek elviharzottak szemem előtt, ahogy a férfit képen töröltem. A következő percben már a földön feküdtem, és két rusnya vízköpő vicsorgott rám, tűhegyes fogaival. Nyeltem egyet, hisz elsőre egyből végigfutott hátamon a hideg, azonban hamar túlléptem rajta és megpróbáltam lerázni magamról a két kis gnómot. Tervem sehogy sem jött össze, a végén még egy cipő is a torkomra került, ami majdnem eltörte a nyakamat. 

- Még egyszer hozzám érsz és halott ember vagy! Ezt jegyezd meg! – hallottam a férfi hangját. 

Tényleg úgy nézett ki, mint a szobor a katedrálison, az amelyik olyan rejtélyesen tűnt el. Lassan gondolkodni kezdtem az aznap történteken. Kórházban ébredtem, majd a rendőrfőnök kiönti pont nekem a szívét, majd az egész várost romokban heverve láttam viszont. Nem állt össze a kép, ezt nem tehette a húgom... akkor maradt a város, csakis ők járathatják velem a bolondot. Az igazságot sehogy sem akartam elhinni.