"Tell me now how your wings got broken,
Tell me now how your spine got whipped by leather,
Tell me now how your tongue got split..."*

Egy hűvös őszi éjjelen történt. A Hold útját sötét felhők állták, megfosztva attól a kevés fénytől, amiben eddig fürödtünk. Ide, a Temetőbe csak ritkán jutott be az utcai lámpa fénye. Ilyenkor, mikor a Nap készül átadni helyét a Holdnak, egy lélek sem jár erre. Csak Mi ketten.
Némán haladtunk a sírok között, a kis ösvényen, egymás kezébe kapaszkodva. Hideg tenyereink összeértek, ujjaink görcsösen kapaszkodtak a másikéba.
Nem volt kínos a csend. Így, szavak nélkül is értettük egymást, és nem kellett beszélgetnünk ahhoz, hogy élvezni tudjuk a másik társaságát.
Mikor a Hold előbújt a rejteket nyújtó felhők mögül, az egész kis ösvény ezüstös csillogásban úszott. Gyönyörűek voltak így a sírok. Láttam, hogy mosolyogsz. Én is mosolyogtam.
Leültünk egy padra, és onnan kémleltük a még csillagtalan eget. Közelebb húzódtál, és ujjaiddal finoman megsimogattad az enyémeket. Szeretem ezeket az apró gesztusokat.
Váratlanul megfogtad állam, és magad felé fordítottál azért, hogy egy szenvedélyes csókot lehelj ajkaimra. Vér íze volt a csóknak.

Szinte gombnyomásra pattantak ki a szemeim, és csak úgy dobtam le a nehéz kőkoporsó fedelét. Az álmomon gondolkoztam, hogy miért pont most, ha eddig nem. Pont hat évvel azután, hogy...
Futva szedtem a lépcsőfokokat, majd kirohantam a bejárati ajtón. Kint a szokásos rohanó Párizs fogadott. A temető felé vettem az irányt. Átsiklottam a tudatlan halandók tömegén, hallottam hangjukat, éreztem testük melegét. A vér melegét. Az egyik sikátorban csillapítottam szomjam, majd miután eltakarítottam magam után, visszatértem eredeti célomhoz.
A temető ajtaján belépve furcsa érzésem támadt. Eszembe jutott Ő. Az a nap, mikor megismertem.

1985, Amerika. Fülledt tavasz, már majdnem nyár. Egyik éjszaka Seldonék nélkül vágtam neki az éjszakának. Habár tudtam, veszélyes dolgot művelek. Bármikor megtámadhat pár Malkavita, s egyedül semmire sem mennék ellenük. Az egyik utcasarkon ültem, egy bolt lépcsőjén. A csillagokat néztem, mikor megpillantottam pár fiatal fiút. Tizennyolc, maximum húsz évesek lehettek. Halandók voltak, és piszok fiatalok. A vérük csak úgy pezsgett az alkoholtól. Az éjszaka gyermekei voltak. Az enyémek. Élvezettel néztem, ahogyan a járda szélére ülnek le, és isszák tovább üvegből a piát. És ekkor vettelek észre Téged. Hatalmas csokoládébarna szemeid egyenesen megbabonáztak, hosszú, lágyan előre bomló gesztenyebarna hajadba szerettem volna beletúrni. Bőrödön messziről látszott, hogy milyen puha, s bársonyos lehet. Ajkaid pirosak voltak és teltek. Azonnal magamévá akartam tenni őket. Észrevettem, hogy Te is felfigyeltél rám. Tekintetünk hosszú időre összekapcsolódott, amit barátaid is észrevettek. Azonnal ellökdöstek, egyenesen hozzám. Zavartan ültél mellém, egy halk 'Hello" - t nyögve. Én csak elégedetten mosolyogtam. Esetlen voltál, és törékeny. Bátortalan, de hihetetlenül bájos. Első találkozásaink alkalmával többször gondoltam rá, hogy teljesen magamévá teszlek. Berángatlak abba a sötétségbe, amiben én járok évszázadok óta. De Te annyira hibátlan és ártatlan voltál. Bár az is lehet, hogy csak én láttam így.
Aztán a legromantikusabb helyen, egy temetőben történt meg első csókunk. Már egy hónapja ismertelek, és én az első pillanattól fogva imádtalak. Tudtam, hogy te is így érzel. Sokat beszélgettünk, s én irtóztam a folytonos titkolózástól, de muszáj volt. Nappal nem értem rá - azt hazudtam, hogy sokat dolgozok. Családom nem volt - meghaltak. És a többi apró hazugság. Te persze mindent elmeséltél magadról, s én egyenesen ittam szavaid. Meséltél a családodról, a barátaidról, a kedvenc könyveidről, és a terveidről. Festő akartál lenni, és Párizsban dolgozni. Gyönyörűen rajzoltál, és festettél. Többször is álltam modellt neked. Ám egyre nehezebb lett találkoznunk, mivel a Malkaviták felfedezték, hogy ismét Iowában vagyunk. Féltettelek, így egyre ritkábban találkoztunk. Sokat veszekedtünk emiatt. Tudtam, hogy egy nap el kell majd hagyjalak. Hagynom kell, hogy éld tovább életed. De sosem gondoltam volna, hogy az a nap ilyen hamar eljön. 1986 őszén megbeszéltük a többiekkel, hogy elmegyünk. A Malkaviták fenyegetései, és a folytonos harcok kifárasztottak minket. Fájó szívvel találkoztam veled az utazás előtti nap.
A parkban ültünk, egy lélek sem volt ott rajtunk kívül. Feszült volt a hangulat.
- Beszélnünk kell... - kezdtem. Te felkaptad fejed.
- Miről? - kérdezted reszkető hangon.
- El kell hagynom Amerikát. - sóhajtottam
- De... Miért? - kérdezted keserű hangon
- You must cry with me for my sins, because i have no tears. You must also pray for me, because i have no faith... - suttogtam
- Nem értelek.. - mondtad, de láttam rajtad, hogy kezded érteni
- Vámpír vagyok. Egy vérszívó. Sötétben Járó. - szemedbe néztem
- M.. Mi? - kérdezted döbbenten. Láttam rajtad, hogy megijedtél, de kételkedtél is egyben.
- Nem vetted még észre, hogy milyen fehér a bőröm? A körmöm és a hajam nem nő, nappal pedig sosem látsz. És ezek.. - mutattam a szemfogaimra. - ...igaziak.
Felfogtad. Megértetted, hogy mi vagyok.
- Mennem kell. Remélem, még egyszer összefutunk.... Szeretlek. - suttogtam a füledbe, majd eltűntem. Otthagytalak egyedül, sok száz kérdéssel, amit talán senki sem fog megválaszolni neked.
A többiek már a gépnél vártak. Szomorúan néztem a csillagokat, és azt kívántam, hogy tényleg láthassalak még egyszer.

- Rá gondolsz, ugye? - Seldon kérdése zökkentett ki mélázásomból.
- Honnan tudtad? - kérdeztem
- Ismerlek. Elég régóta.
- Túl régóta, és túl jól... - eresztettem meg egy keserű mosolyt
- Hiányzik?
- Igen. Érdekel, mi van vele. Tényleg festő e lett. Emlékszik e még rám...  - sóhajtottam.
- Téged elfelejteni nem könnyű, a helyedben ettől nem félnék. - mondta, miközben átkarolta a vállam. - De kérlek, ne szomorkodj. Nem szeretlek így látni.
- Rendben. Megteszem, ami tőlem telik.
Beszélgettünk még egy ideig, majd egyszer csak eleredt az eső...

Csak úgy zuhogott az eső, mintha dézsából öntenék. Egy lélek sem volt az utcákon. Minden ember a meleg és száraz otthonában ült. De én nem. Nemcsak azért, mert nem voltam ember. Azért is, mert imádtam az esőt. Bőrig ázva sétáltam a temetőben. Olyan gyönyörű ilyenkor minden. Hirtelen dobogást hallottam magam mögött. Megfordultam. Te futottál felém. A ruhád ázott volt, és szakadt. A hajad csapzott. A szemeid és a szád mégis mosolygott. Olyan voltál, mint egy kis angyal... Az én kis bukott angyalom...

- Már megint ti? - kérdezte egy túl ismerős hang.
- Sissy.. Ezt én is kérdezhetném. - préseltem ki fogaim között.
- Ne légy modortalan, különben nem mondjuk el, kivel futottunk itt össze. Ő lesz a következő Malkavita, aki megkapja az Ölelést - ecsetelte Emilie
- Mit érdekel engem, hogy melyik szerencsétlen halandóból csináltok őrültet? - kérdeztem hidegen
- Akkor se érdekel, ha az egy hosszú barnahajú, barnaszemű, huszonnégy éves művész? - kérdezte Sissy, szája gúnyos mosolyra húzódott.
Hirtelen szólni sem tudtam.
- Hogyan? - csak ennyit tudtam kinyögni.
- Kérdezd erről Őt - vigyorgott Emilie. - Ha még él...
- NEM!!! - üvöltöttem, és futottam, amerre fekete szívem vitt.
Azt már nem láthattam, hogy Seldon segítségért siet, és hogy a két vámpírnő eltűnik....

*DeathStars - Little Angel