XXI.

Korunk, amit egyébként modernnek neveznek (fellengzősen), most éppen paradoxonja ellen küzd.
Korunk, ez a modern kor prűd, a végletekig finnyás: nem tűri azokat, akik különböznek: bőrszínben, hitben, szexuális beállítottságban, szürkeségben és exhibicionizmusban (Lám, megint ellentmond önmagának: sem ez, sem az. Ki tud itt eligazodni?!).
(Korunk tehát elítél, majd kiközösít.)
Korunk, ez a modern kor agresszív, a végletekig higgadt: tűrőképességünk határai idővel elmosódnak. A jóízlés horizontján túl is még bőven van mit látni: a gömbön falat emel az érzéketlenség, majd vásznat húz rá, és mi rezzenéstelen arccal nézzük, amit elénk vetítenek mások, vagy mi magunk (a kor), legyen az bármilyen felháborító, visszataszító, vagy embertelen.
(Korunk tehát boncol, majd kiköp.)
Azt hittem, Wilde jól érezné magát itt, elvégre is szélsőséges ember hírében áll, de tévedtem.
A kor elítélné, kiközösítené, felboncolná, majd darabjaira hullva kiköpné.
(De akkor most vajon melyik korról is beszélek?)

XXII.

Próbáltam eltitkolni, mint a legtöbb ember, de a csontokon átütött, a húsomon átütött, a bőrömön átütött, ez már nem volt nehéz. Azt hittem, talán az utolsó, talán a mindent körüllengő, matériánál erősebb lélek majd megtartja, lefogja, megfullasztja. Ráforrasztja a csontomra, hogy a húsom és a bőröm eltakarja, hogy ne lássák.
Reméltem, hogy lehetséges, de csalódnom kellett. Nyálkaként, foszladozva, nyúlva-ragadva bukott a felszínre, akaratosan, elűzhetetlenül.
Tudtuk, hogy kevesen akarják látni, de mindenkinek nem akartuk megmutatni. Wilde aggódva nyúlt az arcomhoz, ujjaira tapadt a massza, és csíkot húzott közte, és köztem, és mikor már azt hittem, le tudja szedni, a trutymó az utolsó cseppjéig visszaragadt rám.
Sírtam, az elkeseredés nagyobb volt, felemésztette büszkeségem utolsó morzsáit, és sírtam, és reméltem, hogy a só a könnyeimből majd leoldja ezt, eltűnteti rólam, hogy inkább beáztatom magam sós vízzel, könnyel, ha kell, csak tűnjön el, ne lássák.
De a könnyek hozzátapadtak, eggyéváltak vele, maszkká érlelték ezt a dolgot, félszilárd maszkká, amit bárki kénye-kedve szerint formált.
Wilde aggódott. Fel-alá járkált a szobában, újra és újra rám pillantva, majd elkapva a tekintetét. Nem tudtuk, mi lehet ez, ami a húson, csonton, bőrön át is látszik, hogy én sem vagyok elég erős eltüntetni, és ő sem tud tőle megszabadítani.
Aztán Wilde döbbenten megállt. Volt valami a kifejezésében, ami szörnyülködést, csalódottságot tükrözött. Láttam rajta, hogy ő felismerte, mi ez a massza, ami ráült a személyemre, és láttam, hogy az ismertnek ez számára egy elképzelhetetlen megnyilvánulása.
Némán tátogott, aztán végül mégis megkérdezte: szerelmes vagyok?
Dermedten néztem rá, arcomhoz nyúltam, és mikor kimondtam a választ: „igen” lefoszlott egy része az anyagnak.
Elmeséltem neki mindent, és mire végeztem, azt a maszk eltűnt, az arcom ugyanolyan volt, mint régen. Nem tükrözött semmit, nem volt bennem semmi átütő, szenvedélyes, fájdalmas vagy hatalmas. Már nem volt bennem szerelem sem.
Elmondtam Wilde-nak az aggodalmam, hogy eltűnt, hogy mi lett vele, mi lelte?
Wilde mellém ült, és a lehető legtapintatosabban közölte: csak plátói volt.
A titkok szövedékébe szerettem bele, képzelt jóságba, és ez a dédelgetett érzés, mikor kétséggé fajult, lett belőle ez, és nem baj, feloldoztattam szavaim által. Nem kell szenvednem tőle.
Mégis sivárnak éreztem magam.
Wilde bólintott. Tiszteltük a szerelmet, de amíg ő közelebbi kapcsolatot ápolt vele, én megfigyelője voltam, és sohasem szószólója, nem voltam a szerelemnek senkije, és úgy tűnt, minden neheztelésem ellenére, ez így van jól.

XXIII.

(Népmese)

Wilde meglátogatta a barátait, és még azokat is, akik nem kedvelték őt. Köztük volt Walt Whitman, a szomszédban lakó festő, az egyetemi tanárai, a Curie-házaspár, Newton, Da Vinci, Martin Luther King és még sokan mások.
Elidőzött mindenkinél: vendégül látták, vagy sem, örültek-e neki: nem számított. Vitt mindenkihez egy kis ónedényt, és kért valami csekélységet. Végül aztán a versek, a képletek, a szavak és a gondolatok tucatjai elérték a kritikus tömeget, túlfutottak az edény falán. Az ón arannyá vált, mert az utolsó, akit Wilde meglátogatott, egy alkimista volt.
Wilde megdöbbent, és már éppen megszólalt volna, amikor az alkimista üldözőbe vette.
Wilde eltűnt, mert nem volt ott dolga, de nekem szükségem volt rá és, mert ha már az ón arannyá lett a kezében, meg sem lepődünk azon, hogy csak úgy köddé vált.
Wilde sejtette ugyan (sőt, tudta), hogy a bölcsek kövének megközelítőleg vödörformájú megvalósulását tartja a kezében, mégis inkább a Boldog Herceget öltöztette fel belőle. Furcsálltam a szobor arany bőrét, rubin szemeit és smaragdköves kardját.
Wilde a mindentudást kereste, de csak az örök életet tudta megszerezni. (És ott van a városban a Herceg, akit nem nagylelkűsége miatt alkotott meg, csak dacból, és mert én, mint a kritikus tömeg, ezt vártam el tőle.)

XXIV.

Furcsa volt a magánynak az a jól ismert aspektusa, ami nem a másoktól való elhanyagoltságot jelentette, sokkal inkább egy elhidegülést az elmétől, ami elszakíthatatlanul egy testhez tartozott.
Egy testhez, amit névvel neveztek mindannyian, akik látásból ismertek. Ebből a testből próbálta az önmagány kiűzni azt a szellemet, amit akik valóban ismertek, ugyanúgy hívtak, ahogyan a többiek a testet.
Én voltam a test.
Én voltam a lélek.
Én voltam az is, aki ezt a kettőt szokatlan alkímiával téptem volna ketté, és kísérletező műtéttel másokat raktam volna helyükre.
A test már-már eltávolodott a vitától, bármi történt volna is, arra lett volna, aki ráismer, és ugyanúgy nevezi, ahogyan régen, az én nevemen.
A szellem küzdött már csak önmagával, öngondolatainak vetett volna önkezével véget, hogy önző módon kigazolja az őrá nem jellemzőt, a neki nem kellőt. Önmarcangolása eredménytelen volt, ezt minden józan ember tudta volna, mert a kigyomlálandó gondolatok szintén amiatt a már-már klasszicista vizsgálódás miatt váltak elviselhetetlenné, és csak ez a szelektálórendszer akarta eltüntetni ezeket a hibás nyomokat.
Az önazonosság, mint olyan, ilyenkor lehetetlennek tetszett, és valóban önmagam által voltam faképnél hagyva. Ez volt a legeslegvisszataszítóbb hűtlenség, amit valaha tapasztaltam. Rosszabb volt egy ismeretlen ember visszautasításánál, rosszabb volt a fellángolt szerelem elvesztésénél, rosszabb volt, mintha barát hagyott volna cserben, de rosszabb volt még annál is, mint mikor a szülő tagadja meg gyermekét.
Gyűlöletre adott volna okot, és adott is már, ez az elhidegülés, de most mégsem tehettem, nem süllyedhettem odáig, hogy újból laborig hajtsam ezt az érzést, és kivesézgetve, méricskélve, vizsgálgatva merüljek el benne, és hulljak szét általa. Nem tehettem, mert Wilde sosem bocsátott volna meg nekem és, mert a fejlődésembe vetett hitünk megingása mindkettőnket földhöz vágott volna. Ő visszatért volna hideg sírjába, propagandáját félbehagytuk volna, és talán én is vele távozom akkor.
De a test maradt volna, hogy lássák, hogy még a nevemen nevezzenek, akik képesek rám ismerni.

XXV.

Wilde beteg volt, én ápoltam. Dühös volt rám Constance, Bosie és Ross is, én mégis hajthatatlan voltam.
Megszakadt a szívem hanyatlását látva, és mérges voltam a ronccsá vált emberre, aki az ágyon feküdt, mert a fénye kihunyni látszott.
Constance azt mondta, hagyjam, ne hajtsam igába a fejem, meggyógyul, hogy valahol bűnös mindaz, aki most együtt érez vele. Kétségbeesett szeretet és a vágy küzdött benne, hogy megfeleljen a társadalomnak.
Bosie hallgatott, nem mondott semmit, sértett szerelemmel fordult Wilde felé, és nem szólalt meg. Itt és most nem a szerelem volt az, amely magát megnevezni félt. A vád. Együtt éreztem vele, közös volt bennünk ez az érzés Wilde iránt.
Nem a szerelem.
A harag.
Ross néha odajött hozzám, és ha beszélgettünk, éreztem az odaadását Wilde iránt. Ő kedvelt engem, mert úgy voltam Wilde mellett, hogy tőle nem akartam elszakítani. Ross odaadó szeretete átragadt rám, Wilde hamar felgyógyult.
Wilde lefogyott, fiatalabbnak tűnt, ahogyan az én kezemen megjelentek a ráncok, úgy eltűntek az övéről.
Tudtuk mindketten, hogy rossz úton járok, de egyikünk sem akart róla eltéríteni. Wilde azért, mert szerinte még nem éreztem eleget a fájdalmat, hogy lássam a szépségét. Én azért, mert tudtam, hogy még nem zsigereltem ki eléggé az életet ahhoz, hogy eleget tudjak.
Constance, Bosie, Ross és Wilde, mint emberek, és archetípusok vigyázták lépteim, hogy utam során kellően keményre tapossam mind a hét pokol talaját.