5. Ébredés a korházban

Lenge szél cirógatása ébresztett, kellemes virág illattal keveredve. A régi otthonom illatát éreztem a levegőben, bár távol voltam onnan. Iszonyatosan csengett a fülem, pedig jóformán még fel sem ébredtem teljesen. Ahogy felnyitottam a szememet elvakított a fényesség. Ahogy kezdte megszokni a szemem a fényt egy alakot pillantottam meg magam előtt. Szomorúan ült az ágy melletti széken, kezeit összekulcsolva. A padlót figyelte barna szemeivel. Ahogy ránéztem, hirtelen rá sem ismertem. 

- E-elnézést – kérdeztem kissé zavarba jőve -, ki maga?  
- Long kisasszony, Samuel vagyok, a rendőrfőnök... Columbino, ha így már ismerősebb. 
- Óh, hát persze...

Visszadőltem a párnára. Eszembe jutott nagy nehezen, hogy ki ő. Mindemellett azonban felmerült bennem egy kérdés. 

- Miért van mellettem... és egyáltalán hol vagyok?
- Kórházban. Én meg gondoltam kiszellőztetem a fejemet mielőtt visszamennék abba a bolondokházába. 

Éreztem a hangján, hogy valamit akar még mondani, de nem tudja hogyan kezdjen neki, ezért szembe fordultam vele.

- Mi történt? – kérdeztem.
- Olyas valami, amit senki sem tud megmagyarázni... a város romokban, emberek százai a hullaházban. Mondja kisasszony, hogy került maga a könyvtárba? 
- Öhm... hát, igazság szerint nem is tudom... az az utolsó emlékem, hogy fent vagyok a hotelszobában és épp a neten böngészek... De hogy értette az előbb azt a hullaházas részt? 
- Az utolsó hírek szerint 83 halottja és 32 sebesültje lett a tegnap esti misztikus esetnek. 
- Milyen esetnek? – néztem rá furcsán, főleg, hogy nem értettem semmit sem abból, amiről beszélt, nem emlékeztem semmire sem.

Samuel felállt és az ablakhoz lépett. Gyorsan én is ledobtam magamról a takarót és felemelkedtem. Erős fájdalom hasított a fejembe. Felszisszentem és reflexből odakaptam. Akkor vettem észre a homlokomon levő kötést. Egyre jobban kezdtem összezavarodni. Furcsa képek villantak be, lángoló autókról és kirakatokról. Abban a pillanatban nem adtam nekik semmi jelentőséget, viszont amikor a főnök mellé léptem és kinéztem az ablakon hirtelen megváltozott előttem minden. A tegnap még a tisztaságától és zöldövezeteitől ragyogó városrész, most egy háború vagy egy hurrikán után letarolt romhalmazhoz hasonlított. Elcsodálkozni sem maradt jóformán időm. Egy pillanatban kicsapódott az ajtó és berontott egy orvos. Lihegve visszakísért az ágyhoz és gyorsan megvizsgált. Mint kiderült az ideiglenes emlékvesztésen és a homlokomon tátongó seben kívül nem volt semmi bajom. A doktor megkért rá, hogyha jól érzem magam, akkor távozzak, mert a sebesültek száma már az ötvenet is meghaladja és annak a relatív kicsi kórháznak nincs sok szabad kórterme. 

Ahogy a doki elment, a főnököm is távozott. Még kérte, hogy siessek az öltözködéssel, és ha bírok menjek vele az őrsre. Őszintén szólva nem éreztem magam valami jól, de azért inkább mentem melózni, minthogy otthon lábatlankodjak. Pedig akkor még nem tudtam, hogy Mihael az én hotelszobámra is ráeresztette a ronda kis szolgáit, akik földig rombolták az egész épületet. Ahogy említettem, lesiettem a kórház parkolójához és beszálltam az ott árválkodó rendőrautóba. Samuel egész úton hallgatag volt. A végén már én nem bírtam a legyek zümmögését, úgyhogy kerestem valami témát. 

- Kapitány – szólaltam meg néhány autóroncs mellett elhaladva -, most már megértem, hogy miért nem akart visszamenni az őrsre. Ez a látvány valami szörnyű. 
- És ez csak egyetlen utca. Az egész város ilyen állapotban van. 
- A családja... jól vannak? 
- A lányom szerencsére Londonba utazott a szünet végéig, a feleségem meg ma reggel beadta a válópert... bár nem tudom, hogy nyitva találta-e az ügyvédje irodáját. 
- Válópert? Ó elnézést, nem tudtam, hogy ilyen rossz volt maguk között...
- Dehogyis, teljesen félreérti. A nejemmel nagyon jó volt a kapcsolatom egész hajnalig. Tudja a kedves eléggé féltékeny típus, hát csak egy ilyen alkalom kellett neki, mint ez. Egy sikátorban ébredtem, összeszakadt ruhákkal, félmeztelenül, egy halott... khm.. örömlánnyal magam mellett, a kocsim meg pár méterrel odébb, a piroslámpás negyed egyik örömtanyája előtt állt. Hiába találtam ott két társam holttestét is, a feleségem annyira ideges lett, hogy végig sem hallgatott. 
- Nem tudja véletlenül, hogy hány rendőréletet követelt a tegnap este? – próbáltam elterelni a témát
- Pontos adat nincs, de a maga társával együtt, egyelőre kilencen hunytak el és 22-en kerültek kórházba, na jó már csak 21-en vannak odabent. 
- És maga pont mellettem töltötte a szabadidejét. Kedves volt magától. 
- Hát inkább maga mellett, mint a tányér dobáló feleségem mellett. 
- Nem akarok beleszólni, az ön magánélete, de nem lenne jobb, ha kitenne az őrsön és hazamenne. A nejének szüksége van önre, még ha forró fejjel magának is rontott. 

A főnököm nem felelt, csak hátradőlt ülésében és látszólag még jobban kezdett koncentrálni az útra. Ahogy befordultunk a rendőrőrs utcájába rá kellett jöjjek, hogy ott sem volt kisebb a pusztítás. Ami azt illeti, még abban a pillanatban is folyt a mentőakció. Végre elértük az őrsöt és bementünk. Az irodák üresen pangtak, a telefonok pedig végeláthatatlanul csörögtek. Egyetlen ember kapkodta őket, de általában a várakoztatáson kívül nem tudott más segítséget nyújtani. Nem is kérdeztem semmit, csak fogtam egy jegyzettömböt, egy golyóstollal és felvettem az egyik kagylót. Persze hiába jegyeztem fel, egyetlen járőr sem volt elérhető. Órák teltek el így, pedig nekem csak perceknek tűntek. Késő délutánra elhallgattak a telefonok és úgy tűnt fellélegezhetünk egy kicsit. Persze ezek után jött a „még kellemesebb” papírmunka. Csengő füllel ültem a remegő képernyőjű monitor elé. Már nekem is reszkettek az idegeim, azonban nem hagyhatta el senki sem az őrsöt, ekkora pusztítás után nem. És persze ki ne felejtsem, hogy nekem még az sem volt hova menjek. 

A vöröslő naplementében váratlanul kicsapódott főnököm irodájának ajtaja és kilépett rajta Samuel. Valamivel nyugodtabb volt, mint délután, mikor utoljára láttam. Ennek oka egy pillanat múlva belépett az őrsre. A sötét szürke öltönyös úr, ősz hajjal és fekete esernyővel, amit a kezére akasztott amikor belépett, mosolyogva fogott kezet a kapitánnyal. Én csak fél szemmel néztem feléjük, majd teljes figyelmemet a gépelnivalóra szögeztem. Nem értettem honnan, de nagyon ismerős lett nekem az öregúr. Szerencsém nem hagyott el, mivel öt perc múltán a két férfi az asztalomhoz lépett. 

- Long kisasszony – szólított meg Samuel -, szeretném önnek bemutatni az urat, aki kihívta a mentőket, a férfit aki magára talált. 

Magától értetődik, hogy egyből talpra ugrottam és én is megragadtam az öreg kezét. 

- Köszönöm uram! Most lehet, hogy bolondnak néz, de megmondaná nekem, hogy hol is sebesültem meg? 
- Persze hölgyem, ön a könyvtárban nekiesett egy asztalnak és a fejére zuhant az olvasólámpa valamint a számítógép háza is. 
- A könyvtárban? – ismételtem – Megbocsásson, de, hogy kerültem én a könyvtárba? 
- Azt csakis kegyed tudhatja. 
- Bocsánat, ma egy kicsit szórakozott vagyok. 
- Semmi gond, Long kisasszony – szólt bele a beszélgetésbe a kapitány. – Azt se felejtse el, hogy milyen nap van a hátunk mögött. Nos, ha megbocsát – ezt már az öregnek mondta -, a hölgynek dolga van, nem ér rá még egy ilyen mesére is. Jobb ha elmegy Belindához. Örülni fog, ha látja, hogy az apja jól van. 
- Jó, jó azonnal. Azért te sem sírhatsz, ha én nem vagyok, a nejed már átköltözött volna hozzánk. A párommal örülnénk neki, de azért melletted csak jobban mutat. És még valami Samy, ha lehet holnap reggel is itt álljon a kocsid, ha nem a házatok előtt. 

A munkatársak által csak Columbinónak csúfolt rendőrkapitányt mintha hátsón rúgták volna, úgy futott az irodájába. Ha vannak őrangyalok, Samuel-t valószínűleg nagy ívben elkerülik, mivel alighogy becsapta maga mögött az ajtót, a nyakába hullt a reluxa. Majdnem elnevettem magam, de aztán eszembe jutott a két férfi beszélgetése, amiből azt szűrtem le, hogy az öreg a főnököm apósa, úgyhogy tűrtőztettem magam. Nevetés helyett rámosolyogtam a férfira és visszaültem gépelni. Az öreg állt előttem néhány másodpercet, majd közelebb hajolt és így szólt: 

- Komolyan nem emlékszik arra ami a könyvtárban történt? 
- Mit parancsol? 
- Nem emlékszik az első találkozásunkra? 
- Sajnálom, de nem emlékezek az este történtekre, és gondolom csak akkor találkozhattunk. 
- Jobb is így, mindenesetre melegen ajánlom, hogy hagyja el a várost. Alfa csak önt és engem ismer. 
- Miről beszél? 
- Semmiről.... semmi fontosról...

Zavarodottan távozott. Én nem igen értettem miről beszél, és abban a pillanatban nem is igen érdekelt. Fáradtan pötyögtettem tovább. Jobb kezemen két köröm már letört, mikor észrevettem valamit. Értetlenkedve kopogtam be a kapitány irodájának ajtaján. 

- Szabad! – szólt az bentről
- Kapitány, valamit nem értek. Az előbb azt olvastam, hogy ellopták a katedrálisról az összes díszítményt. Azok nem a vízköpők és lovasszobor? 
- De azok. Fogalmam sincs, hogy hogyan csinálták, de mind eltűnt. Főleg ott, a főtéren haltak meg sokan, köztük a társa is. Úgy tűnik Mihael befejezte védőangyali tevékenységét. 
- Ugyanezt a nevet említette az úr is, akit bemutatott nekem. 
- Az apósom súlyos Excalibur megszállott, Mihaelről már nem is beszélve. 
- Öhm... hogy fűződik ez a Mihael Arthur király kardjához. 

Samuel ekkor elmosolyodott és leült az íróasztalához. Elővett egy lapot és írt rá valamit, majd kinyitotta az asztal felső fiókját és kivett egy doboz töltényt. A cetlit a töltényekre tette, majd a dobozt átadta nekem. A papírra egy cím volt ráírva. 

- Menjen, vigye el az apósomnak a töltényeket és ha aggályoskodik nyugodtan mondja meg neki, hogy nagyobb biztonságban tudom, ha használja is azt a fegyvert, amit kapott a születésnapjára. Ha már egyszer voltam szíves megtanítani lőni. Fogalmam sincs, hogy mi történt tegnap éjjel, de nem hagyok semmit sem a véletlenre. 

Megértettem a dolgom, hát fogtam a csomagot és útnak indultam. Talán nem volt jó ötlet egyedül a volán mögé ülni, de már nem volt visszaút, a parancsot teljesíteni kellett, minél hamarabb. A GPS hamar elvezetett ahhoz az utcához, ahol az a bizonyos fehér ház állt. Valahogy olyan ismerős volt nekem a környék, pedig sosem jártam arra. Az autó fényszórói fehéren világították meg az utat. Váratlanul szinte füst vastagságú köd szállt le. Felhúztam az ablakot magam mögött és ahogy kinéztem váratlanul valami repülő madárféleség alakját láttam tovarepülni. Eléggé hátborzongató látványként hatott abban a pillanatban, de alig egy perc múlva már csak nevettem naiv képzeletem szüleményein. Kissé idegesen csengettem be a megadott címhez. Utáltam ilyen későn zavarni bárkit is, főleg egy ilyen csomaggal a táskám mélyén, mint amilyen az a doboz töltény volt. Néhány kósza másodperc után meghallottam elfordulni a kulcsot a zárban és végül kinyílt az ajtó. Az idős férfi állt az ajtó túloldalán és meglepődve nézett fel rám. 

- Ugye emlékszik a tegnap estére? – szólalt meg
- Nem uram, csak ezt hoztam el önnek, a főnök utasítására – azzal átnyújtottam neki a csomagot.
- Pedig már kezdtem reménykedni, de úgy látszik, hogy csak én ismerem az igazságot. 
- Mihez akar kilyukadni? 
- Úgyse hinné el, annyira irracionális. 
- Ahogy gondolja, én mindenesetre vissza kell menjek az őrsre. 
- Várjon egy kicsit. Véletlenül nincs kedve elfogyasztani egy teát. Kellemes környezetű teaház nyílt nem messze innen. A tulaj boldog lehet, semmi baja sem esett múlt éjjel. 

Nem voltam túl álmos, máskülönben sem bántam, ha egy kicsit megszabadulok a valóvilág gondjaitól, így hát elmentünk abba a bizonyos teaházba. Egyre furcsábbnak tűnt nekem ez a család. A főnököm kiönti a lelkét egy „amnéziás” újoncnak, az apósa elhív egy teaházba az éjjel kellős közepén, a felesége meg egyetértően bólogat az ablakban könyökölve, hát nem a lánya, az is biztos...