Úgy éreztem, egy kis friss levegőre van szükségem. Nem tudom, hogyan, de megéreztem, hogy szerelmem nincs a házban. Az ösztöneimre hivatkozva, az illatát követve eljutottam a kedvenc erdejéig. Nem voltam, olyan gyors, mint ő, de ahhoz képest, hogy milyen vagyok, elég ügyesen mozogtam a fák ágain.
Annyira aranyos volt, ahogy ott a rét közepén ült, és üres tekintettel előre meredt. Hirtelen fújni kezdett a szél, és illatomat Edward felé terelte. Egyből megérezte, és fel is pattant helyéről. Elmosolyodtam magam.
Majd kilépkedtem rejtekemből.
Még mindig mosollyal léptem elé. Nem mondtunk semmit, csak leült, és a két lába közé ültem le, miközben karjait átfonta körülöttem.
Hozzásimultam, olyan jóleső érzés volt, magam mellett tudni. És szerintem ez így volt az ő részéről is.
- Látod, már annyira ismersz, hogy bármikor megtalálsz. - suttogta fülembe, én pedig megborzongtam.
- Nem úgy találtalak meg, hogy ismerlek, bár kétségkívül tudtam, hogy itt leszel. De igazából most a szaglásomra hagyatkoztam. Hagytam, hogy az émelyítő illatoddal magadhoz csalogass. - kuncogtam fel, és egy kicsit hátrébb hajtottam fejem, de csak annyira, hogy egy gyors puszit tudjak adni arcára. Egy pillanatra elkomorodott, de aztán vidáman felnevetett.
- Hát igen. Bár egy kicsit fura lesz megszokni, az új helyzetet. - vihogta el magát, de az adott témára, mindketten elkomorodtunk. Csendben ültünk, egyikőnk se szólalt meg. Végül ő törte meg a csendet.
- Mondott valamit?
- Nem. - válaszoltam, de aztán egy vigyor ült ki arcomra. - Hisz hallottad nem?
Éreztem, hogy neki is, nagy mosoly terül szét arcán.
- Hallhattam volna, de a kedves fivérem, na meg az aranyos Alice, szabályosan kitessékeltek a házból. Azt mondva, hogy ez így nem fair.
- Igazuk van. - nevettem fel, én is, majd komoly hangon folytattam. - Nem mondott nekem semmit Livjoy, csak amit eddig is tudtunk. Aztán kiküldött.
- Miért van egy olyan érzésem, hogy még is megtudtál valamit?- vágott szavamba kacér hangon.
- Ez…- tiltakoztam volna, de úgy nem lett volna helyes. - Igaz.
- És mit?- faggatott tovább.
- Sértőnek találtam, hogy Livjoy a velem kapcsolatos dolgokat nem osztja meg. Így mikor az ajtót becsukta, én ott maradtam, és hallgatóztam. - félve pillantottam az aranysárga szemekbe.
- Helyes ez?- nézett vissza, mire én csak vállat vontam.
- Muszáj volt, különben nem tudom meg azt, ami igazán fontos. Ki tudja, mikor akarta volna elmondani, miközben én kétségek közt gyötrődök. - fakadtam ki, de hála, nyugtató simogatásának, hamar lecsillapodtam.
- És mit tudtál meg?- kérdezte pillanatokkal később, én pedig feltettem a már olyan sokszor felemlített kérdést.
- Edward, lenne, elég erőd, hogy átváltoztass?- fordultam meg, térdeimre támaszkodva, és megszüntettem a kettőnk között levő fizikai kapcsolatot.
- Miért kérdezed Bella? Hisz te már vámpír vagy, vagy még sem?- habozva tette fel a kérdést, de én nem mertem a szemébe nézni. Hideg ujjával felemelte államat, így kénytelen voltam oda nézni.
Nagyot sóhajtva visszaültem ölébe, és el kezdtem magyarázni.
- Jobban nem tudom elmagyarázni, úgyhogy figyelj. Még én magam sem értem, annyira. - bólintott egyet, majd újra testemet karjai közé zárta.
- Szóval, az, amikor James megharapott igaz volt. Megtörtént, és átváltoztam volna, ha te nem szívod ki a mérget. De mivel más nem harapott meg, muszáj lennie, valami magyarázatnak. És, sajnálom Edward de, úgy tűnik, hogy nem szívtad ki az összes mérget a szervezetemből. Elbódított akkor a vérem, így csak azt hitted, hogy az összes kikerült a testemből. - aggodalmasan pillantottam hátra, és az arcát tanulmányoztam.
Ott először meg lepődés, majd düh és harag váltotta feltotta fel a szép metszésű arcot. Számítottam rá, hogy el akar menni, így erősen megragadtam karját. De még így is, fél térdre volt ereszkedve, miközben én a kezét fogtam. Még jobban oda csusszantam hozzá, és átöleltem.
- Kérlek Edward, én…
- Az én hibám…- lehelte, és én a legjobb esetben is elkábultam az illattól, de most…
- Nem, Edward. – tiltakoztam hevesen, de ő csak lehajtott fejjel, és erősen összezárt szemhéjakkal térdelt előttem. Kezemet erősen szorította. Bizonyára, ha ember volnék, már rég összetörte volna.
- Az én hibám…- ismételte, de én egyik kezemmel felemeltem fejét, hogy nézzen a szemembe. Egy pillanatra kinyitotta szemét, és el akarta a fejét kapni, de én mindkét kezemmel megfogtam arcát.
- Edward, figyelj rám! Nem a te hibád…
- Az én hibám…- suttogta újra, mire én erőteljesebbre fogtam hangom.
- Nem Edward, ez nem a te hibád. És én nem haragszom rád.
Két hideg tenyerét, az arcán levő kezemre helyezte, és letolta onnan.
Felállt, mire én is. Még mindig nem engedte csuklómat.
- Mennem kell. - mondta hirtelen, mire engem félelem járt át.
- Nem, kérlek Edward. - már el is távolodott, nem törődve tiltakozásommal.
Már meg is fordult, hogy eltűnjön, mire nekem könnyek szöktek szemembe.
- Edward kérlek, nem hagy hagysz itt védtelenül. - sírtam fel, és tenyeremet a homlokomra szorítottam. Hagytam, hogy könnyeim szabadon csorogjanak le arcomon.
Váratlanul egy hideg ujj törölte le könnycseppemet. Kipattantak szemeim, majd megnyugvásomra, Edward volt. Még mindig könnyeimmel, karjaimat átbújtattam a karjai alatt, és szorosan átöleltem mellkasát.
Simogatására, háborgó lelkem megnyugodott.
- Sajnálom Bella. - hangja túl hamar jött, még fel sem fogtam igazán mit mondott.
- Nem kell Edward. Nekem az a legfontosabb, hogy mellettem legyél. - halkan mondtam ki, ezeket, a szavakat.
Mire feleszméltem, már újra a puha fűben találtam magunkat.
Edward csillapítóan ringatott karjaiba. Egy ideig, még mindketten csak csöndben voltunk. Síri csöndben. De olyan jó volt, csak így, nem gondolva a külvilágra, csak egymással lenni.
Nem bírnám ki, ha elveszíteném. Már túlságosan fontos!
Egyébként se lenne egyszerű elfelejteni egy vámpírt.
Sokáig csend volt míg, a következő pillanatban pedig Edward egy szerelmes történetet kezdett mesélni.
- Volt, régen egy férfi. Azt hiszem, hajós vagy valami ilyesmi. Jack. Tömérdek kincse volt, de mint mindenkinek neki is volt egy ellensége. Mont. Néha barátok voltak, néha pedig már ellenségként küzdöttek egymással. Ennek a férfinek volt egy húga. Gyönyörű teremtés volt. És szinte első pillantásra egymásba szerettek. A férfinek, az volt az ajánlata, hogy hozzáadja a húgát, és így ők már szövetkeznek. Így végül is Jack kétszeresen is jól járt volna. A vagyona is megmarad és még a szerelmét is, megkapja. De a férfi elárulta őt! Azt mondta az egész csak csel volt, hogy a pénzt, és a kincseket megszerezze. A húgát pedig megölette volna, arra hivatkozva, hogy elárulta a családot. De hiába ment el Mont, az összes vagyonnal, rá 1 hétre, viszont banditák támadták meg őket. Jack szeme láttára erőszakolták és ölték meg a szerelmét. Aztán őt is megölték. Bár a legenda szerint, a férfi lelke nem tudott nyugodni, a halála előtti esemény miatt, így nem tudott igazán a túlvilágra kerülni. Sokak szerint, persze vámpírok szerint, még ma is sokakat kísért a lelke.
- Vagy is dióhéjban a férfi átverte a szerelmeseket, és miután nevetve elment, rá 1 hétre egy banditát küldött a párra. - fordítottam le, mert ezt a részt nem igazán értettem.
- Igen. - nevetett fel, én pedig egy gondolattól vezérelve megfordultam és a sarkaimra ülve, a szemeimbe néztem.
Közelebb araszolta hozzá, és finoman az alsó ajkát megcsókoltam.
- És te?- leheltem, mikor egy kis ideig elváltam tőle. Újra megcsókoltam, most a felső márvány ajkait vettem birtokba, aztán folytattam. – Feladnád a kincset a szerelemért?- felnevettem, és elhúzódtam tőle.
- Nem kérdés. - elmosolyodtam, és újra megcsókoltam. Mikor elváltunk, folytatta. - A kincset választanám. - a válaszra kiakadtam, habár tudtam, hogy nem gondolja komolyan.
- Szemét!- megütöttem mellkasát, persze fájdalommentesen, de azért ő vihogva a hátára dőlt, engem is magával rántva.
- Nem, persze, hogy nem. De azért, végül is igaz. Hisz, nekem te vagy a legdrágább kincsem. - csókolt meg szenvedélyesen, miközben én a mellkasán feküdtem.
Hosszú ideig, csókolóztunk, hol apró puszikat adva, hol már nyelveink jártak vad táncot.
Mikor aztán abbahagytuk nagyot sóhajtva megöleltem.
- Olyan jó így lenni. Nem gondolva másra.
- Nem gondolva arra, hogy vissza kell mennünk a házba, ahol aztán minden előröl, kezdődik. - folytatta gondolatmenetemet.
- Nem szökhetnénk meg? Csak te és én. Itt hagynánk minden gondot. - ajánlottam fel, bár a választ sejtettem.
Felkacagott.
- Hidd el, legszívesebben én is ezt tenném.
- Kiskoromban, mindig arról álmodoztam, hogy egy kis jachton kihajózok és járom a világot. - nevettem fel. - El tudnám képzelni, ahogy az óceán a kiskertem.
- Szóval az óceán a kiskerted. - ismételte, mire én megint felnevettem.
- Ki tudnál hajózni az ismeretlen óceánba?- kérdeztem, és államat a mellkasára helyeztem, így pont a szemébe néztem. Jobb kezét a feje alá helyezte, a ballal engem ölelt át.
- Persze. Miért ne? Ha te velem vagy. - mondta, és ajkaink újra összeértek.
Így visszagondolva, furcsa volt, hogy őt sem, és engem sem kerített hatalmába a vágy. Nagyon zavaró volt, így megemlítettem.
- Hogy-hogy nem estünk kísértésbe, se te, se én?
- Nem tudom. De jó ez így. Nem kell aggódni, hogy akkor most, melyikünknek esik baja. - egy mosolyt megengedett magának.
Én is elvigyorodtam magam. Aztán csak átöleltem.
Azt hiszem, így visszagondolva, hogy elaludtam, és az is rásegített, hogy Edward a fülembe dúdolta, az oly kedvelt számot. Az altatómat.
Mikor felkeltem, már sötét volt.
Edward, még mindig engem figyelt, és aligha levettem róla a szemeit.
- Elaludtam. – dünnyögtem, mire csak egy vigyort ejtett meg. Nagyot ásítottam, mire felhúzott magával. Kicsit dülöngéltem, elégé kómás voltam még.
- Gyere angyalom, menjünk haza!- mondta, majd hátára kapott, és eszeveszett sebességgel rohant vissza a Cullen házhoz.