Sűrű eső hullott az égből és siető léptek közeledtek a macskaköveken az egyik tízemeletes ház kapubejárójához. Zóra riadtan méregette az esti sötét óriását, melyhez egy megfoghatatlan erő űzte, ám fogalma sem volt, hogy juthat be az üvegből készített ajtón, mely zárva fogadta. Emberek jöttek-mentek a járdán, de egyikük sem mozdította füle botját se a segítségre szoruló lány hangjára. A kapubeálló legalább a zuhogó esőtől megvédte, azonban céljához nem került közelebb. Várt. Hosszú percek telhettek el, mire egy ifjú, szőke hajú lány kék esernyővel mellé ugrott a járdáról.

- Hú! Pocsék idő van! – zsörtölődött, majd lerázta ernyőjéről a cseppeket és hátravetette selyemfényű haját.

Röpke pillantást vetett a toporgó lányra, majd a vizslató szemektől nem zavartatva magát a kapu végében található dobozkához lépett és megnyomott egy gombot.

- Szia, édesem, én vagyok – szólt bele trillázva, mire egy kedves férfihang köszöntötte.

- Gyere csak, nyitom – hangzott egy kattanó hang, s Zóra ámulva követte a Flórára emlékeztető, pattogó lányt, aki máris az üvegajtó előtt termett és kinyitotta.

Talán Daltonnal beszélt az imént? De még mielőtt szólásra nyitotta volna száját, az ismeretlen, mégis rokon lány, visszafordult.

- Bejössz? – kérdezte.

Zóra elmosolyodott.

- Igen, köszönöm – felelte, s felvidultan, hogy segítőtársa akadt, követte a másikat.

Azonban a szőke lány a következő pillanatban eltűnt egy lépcsőfordulóban. Zóra ismét magára maradt a furcsa épületben. Ám egyedülléte nem sokáig tartott, mert egy lépcsősor után megnyílt előtte egy ajtó. A két szárny önmagától húzódott szét és egy idősebb házaspár lépett ki mögüle.

- Anya, apa! – tört fel a lányból, de a két ember értetlen szemvillanásokkal kikerülte őt és kiléptek az épületből.

A hölgy finom kalapot helyezett fejére, az úr pedig kibontotta esernyőjét, mielőtt a lépcsőről az ázott kövezetre lelépett volna. A tátongó doboz nem mozdult Zóra előtt. A lány ijedten tanulmányozta a benne lévő gombsort. Ahogy azonban belépett, az ajtók bezárultak mögötte. Most mitévő legyen? A kapuban tanultak jutottak eszébe, s megnyomott egy gombot. A lift elindult, s ő egyik falának dőlt. Egy emelet után a szerkezet megállt és ismét kinyílt. Egy kedves férfi lépett be mellé. Arcvonásai Agatonra emlékeztették, s Zóra zakatoló szívvel fogadta köszöntését.

- Szia! Hányadikra mész?

A lány nyelve megakadt, a férfi pedig felvont szemöldöke alól mustrálni kezdte.

- Te vagy az új lakó a tizedikről? – érdeklődött, s megnyomott két gombot.

- Ö… igen – nyögte Zóra, mert nem akart némának mutatkozni, de szörnyen butának és ostobának érezte magát.

- Akkor szomszédok leszünk – vigyorgott rá a szőke hajú férfi, aztán mikor a lift ismét megállt, elbúcsúzott.

A lány már-már követte volna, azonban az visszafordult.

- Ez még csak a hatodik – kacsintott, majd eltűnt.

Az ajtók ismét bezáródtak, s a lift továbbhaladt. A tízedik emeleten Zóra kiszállt belőle és egy csöpp folyosóra került. Szemből, valamint jobbra és balra is ajtók fogadták. Az egyik váratlanul kinyílott és egy fekete hajú lány lépett elő. Barna szemeibe a felkapcsolt lámpákra piros szín lopózott.

- Melánia? – futott ki Zóra száján a felismerés.

- Hogy? – pillantott rá az idegen zavartan, majd mosolyogva nyújtott kezet. – Nem, engem Melittának hívnak. Te vagy az új lakó? – bökött a bal oldali ajtó felé.

- Hogyne! – rebegte a másik lány, s mivel nem akart udvariatlannak mutatkozni, bemutatkozott. – Zóra vagyok.

- Zóra? – ismételte csodálkozva a Melittának nevezett. – Milyen különös név! – ábrándozott. - Sajnos most mennem kell – váltott hirtelen hangnemet. – Biztosan találkozunk még – mosolyodott el, aztán a kinyíló liftbe lépett, mely elnyelte.

A lány megkövülten állt egy darabig, majd az új ismerőse által kijelölt ajtóhoz lépett.

®

Fogalma sem volt róla, mi várja odabent, de meghittséget érzett, mikor a kilincsre helyezte kezét. Kisebb, otthonára emlékeztető lakosztályba lépett. Egy keskeny, finom tapintású szőnyeggel fedett folyosó mutatta az utat. A krémszínű szőttesre valaki rózsaszirmokat hullajtott a közepétől. Zóra megérezvén a meleget, kibújt kabátjából, s a mellette álló fogasra akasztotta. Ekkor megpillantotta magát a tavaszi virágokkal telerajzolt, halványzöld színű tapétával bevont falon függő tükörben. Vékony anyagú, fehér selyemruhát viselt, hosszú, tűzszín haja koszorúba fonva csücsült fején, arca pirospozsgásan izzott az eddigi kudarcok hatására. Vajon mi jöhet még? – kesergett. Aztán tekintete újra a földre szórt piros rózsaszirmokra esett, melyek egyenesen egy szobába vezették. Az elsötétített helyiségbe pillantva figyelme először egy kétszemélyes, kivetett ágyon állapodott meg. A fekvőalkalmatosság melletti éjjeli lámpa tompa fénye megcsillant a rubinvörös ágyneműn, de nem csak a selymes anyag verte vissza fényét, hanem a türkizkék szőnyegen szanaszét heverő, piros rózsák szirmai is. Zórát az ablak irányából moccanás rezzentette ki ámulatából. Annyi újat látott, míg ideért, hogy beleszédült, de most egy csapásra visszanyerte erejét. Bár a széthúzott függönyök a csillagos eget hagyták érvényesülni, tengerzöld szemeit a csillagképeknél is jobban vonzotta egy ünnepélyesen megterített kisasztalon égő gyertya, melynek lángja beragyogta az odalépő férfi alakját.

- Jó estét! – köszöntötte udvariasan vendéglátója. – Sajnálom, ha felzaklatták a kapubejáróban történtek, s remélem, nem bánja, hogy nem siettem rögvest segítségére – hajolt meg enyhén, majd Zóra elé ment.

A lány tágra nyílt szemekkel bámulta a démonkirályt, aki éppúgy, mint ő, szárnytalanul állt előtte. Termete ellenben így is félelmetes erőről árulkodott.

- Megtisztelne azzal, hogy megosztja velem a vacsoraasztalt, aztán feltárja látogatása célját? – idézte Morgan a régmúlt idő szavait, mialatt kezei megtalálták vendégéét és rákulcsolódtak.

- Látogatásom célját? – visszhangozta Zóra, s beleremegett, mikor a férfi ajkához emelte kézfejét és megcsókolta.

- Szerelmem! – vonták ekkor óvó karokba. – Nem is sejted, hogy milyen céllal vagy itt?

- Morgan? – suttogta elhalón, hisz annyi emberrel találkozott, akik szeretteire emlékeztették, mégis mindegyik továbbhaladt.

- Én vagyok, kicsim – biztosította a férfi, s kedves csókot lehelt homlokára.

- De hát hogy…?

- Csitt – helyezte ujját ajka elé. – Nem te voltál egy időre az ördög ágyasa, hogy aztán visszatérvén a földre boldogan élhess szerelmeddel? – görbült felfelé ajka egyik vége.

- Te és én emberek vagyunk? – tudakolta a lány álomittasan.

- De nem idegen, hidegszívű emberek, tündérkém – kacsintott rá Morgan. – Olyan emberek, akik ma éjjel forró szívvel egybekelnek, és arra születtek, hogy kiszipolyozzák az élet velejét – vigyorgott, majd a finom, földi csemegékkel megrakott asztal felé intett, melynek középpontjában bor és pezsgő állt behűtve.

- De hiszen meghaltunk – rázta fejét Zóra.

A férfi felnevetett.

- Nem, szerelmem – helyesbített. – Egyszer meg fogunk halni, de az még soká lesz.

Ezzel kedvese elé térdelt és ismét megfogta kezét.

- Mit művelsz? – ripakodott rá a lány.

- A földön így szokás megkérni egy hölgy kezét – nézett fel rá csillogó smaragdszemekkel Morgan. – Hozzám jössz? – kérdezte máris mohón.

Zóra feje kitisztult.

- Az a kard, melyet Médeától kaptam, s mellyel te átszúrtad szíveinket, emberré változtatott bennünket?

A férfi bólintott:

- Igen. De előtte meg kellett harapnom téged, hogy a te véred vezesse karom, ahogy anyám elrendelte. Pontosan tudta, hogy mit kér tőled. S hálás vagyok neki, amiért meg tudott bocsátani. Ennek jeléül vezetett ugyanis vissza hozzám. Gyermekünk boldog lehet, amiért ilyen jó keresztanyja lesz. S te, Zóra? Az enyém leszel? Őszinte szerelemmel? – kutatta arcát.

A lány meghatódva állt, szemeibe könnyek szöktek, ugyanakkor csintalan szikra is gyulladt bennük.

- Mivel nem ismerek mást, kénytelen leszek – jegyezte meg. – Habár szőke szomszédunk nagyon is emlékeztet Agatonra – bökött a levegőbe mutatóujjával.

- Te gonosz kis fruska! Máris olyan vagy, mint az eddigi nők, akikkel dolgom volt – kapta fel derekánál fogva Morgan és meg sem állt vele az ágyig.

Zóra kacagva merült el a selymes ágytakaróban, s kedvese azzal fokozta hirtelen támadt jókedvét, hogy csiklandozni kezdte.

- Azt mondtad, hogy kéj nélküli szerelemre vágysz – állta a csipkedő ujjak útját, mert azok combjaira kúsztak.

- Ez igaz – hajolt fölé a férfi. – Soha nem haraphatok beléd úgy, ahogy démonként tettem, s te sem élezheted rajtam a fogaidat. De attól az élvezetek kapuja kinyílik előttünk, ha akarjuk – mosolygott, majd Zóra nyakához furakodott és foga közé vette bőrét.

A lány felnyögött, s ujjait dús hajába fúrta.

- Lehet, hogy mégsem igaz, amit a démoni kéjről mondtam? – tréfálkozott Morgan, aztán belecsókolt a bársonyos bőrbe.

- Előtte azért eszünk, ugye? – tolta el magától váratlanul Zóra.

- Á! Hogyne! – vágta rá a férfi. – De vigyázz, nehogy a halászléből szálka kerüljön a torkodra, mert most nem áll módomban kiszedni – kajánkodott, s megbűvölten hallgatta a lány gyöngyöző nevetését. – Azonban szívesen lecsókolom ajkadról a bor édes ízét – hajolt le hozzá, hogy bemutassa, s miután gyöngéden rátapadt, nyelvével végigsimított selymes felületén. 

Zóra felnyögött és úgy érezte, ismét a démonkirály éhséget csillapító, ellenben szerelmi vágyat fokozó bájitalából kortyolhatott.

The end