Rufus és Niela elérve az erdő szélét, búcsút vettek egymástól.

- Én itt megállok... - mondta Rufus, majd az egyre lejjebb bukó nap aranyló fényében fürdő elf palota felé pillantott.

- Köszönöm, hogy elkísértél. Remélem, még találkozunk! - intett a lány a farkasnak. Rufus biccentett, majd miután Niela megindult a kastély felé, megfordult és maga is távozott.

A lány mellkasából egy fáradt sóhaj tört fel, ahogy a díszes épület belső folyosóján haladt végig. De, a fáradtság mellé elégedettség, ugyanakkor honvágy is vegyült. Már lassan két napja, hogy nem járt otthon, a falujában. Hiányzott a családja és biztos volt benne, hogy szerettei is aggódtak érte. Ám, most, hogy Garan halálával mindenre fény derült, már lehetetlen lett volna visszatérni a régi, megszokott hétköznapokhoz. Meg kell állítania Romeriát, ha módja lesz rá, de csak akkor van esélye, ha kellően felkészül.

Niela a szobájához vezető tágas terembe lépve ott találta Solufelt, amint az-az ablaknál állva szemlélte a külvilágot. Az elf az ajtó nyílására oldalt pillantott és arcán kedves mosoly terült szét, amikor meglátta az érkezőt.

- Látom visszatértél a gyakorlásból. Megtudtad, amit szerettél volna?

- Igen - bólintott a lány. - Kiálltam Vion próbáját.

- Örülök - mondta Solufel. - Egyébként azért vagyok itt, mert szerettem volna szólni neked, hogy holnap reggel megtartjuk Garan temetését.

- Értem... - komorodott el Niela.

- Addig menj és pihend ki magad. Mindjárt megkérem Illorát, hogy vigyen neked vacsorát.

- Köszönöm, felség.

- Fel a fejjel, Niela. Garan nem örülne, ha látná, hogy szomorú vagy - mondta a király. Niela egyetértően bólintott, ezután Solufel távozott.

A lány a szobájába érve megpillantotta az éjjeliszekrény sarkán heverő bőrkötésű naplót. Eddig úgy gondolta, hogy tiszteletlenség, ha beleolvas, de, Garan bizonyára nem véletlenül adta át neki a halála előtt. Azt akarhatta, hogy a könyvben leírtak alapján Niela még inkább meg tudja értetni a múltban történteket, ha már a mágusnak nem maradt alkalma arra, hogy személyesen mondja el. A lány, így nem hezitált tovább, hanem leült és kezébe vette a naplót. Kioldotta az azt lezáró szíjat, majd hozzálátott az olvasáshoz.

Garan fekete dőlt betűi betöltötték a fehér lapokat. Minden új bejegyzés az akkori dátumokkal voltak fémjelezve.

„Május 20.

Nem tudom, mit hoz a jövő, minden annyira bizonytalan. De, úgy érzem, le kell írnom mindazt, ami az elmúlt időszakban velünk történt.

Háborúban állunk és jelenleg is küzdünk a túlélésért. Azt hiszem, még soha akkora fenyegetéssel nem nézett szembe a világ, mint most. Ellenségeink maguk a sötétség teremtményei. Démonok, akiknek célja, hogy átvegyék a Föld felett az uralmat.

A Jóslat igazat mondott, de túl ostobák voltunk... Ezer évvel ezelőtt a Látó megjövendölte, hogy egyszer szembe kell majd néznünk a démonok fenyegetésével.

’Nem élhet a Fény Sötétség nélkül. A Sötétség ki fog törni béklyóiból, hogy elpusztítson mindent, mi az útjában áll’ - a Látó szavait tekercsekben lejegyezve őrizték mindezidáig.

A Jóslat születésével egy időben alkották meg a Necronomicont is. Senki sem tudja, hogy ki hozta létre és honnan volt tudása hozzá... De, ez a valaha volt legveszélyesebb varázskönyv, mert rejti a Sötétség seregeinek, a Démonok előhívásának igézetét. Sem a sárkányok tüze, sem az elfek mágiája nem volt képes megsemmisíteni.

Hogy a könyv biztonságban legyen, a három legerősebb birodalom Arcania, Terenys és Merossa közös erővel védelmezték. Egy ismeretlen helyre rejtették, ahol az emberekből és varázslényekből kiválasztott személyek őrizték...”

Nielát az olvasásból kopogtatás zaja zökkentette ki. A lány letette a naplót, majd az ajtóhoz sietett és kinyitotta.

Illora állt előtte egy megpakolt tálcával a kezében.

- Remélem nem zavarlak... - érdeklődött az elf. - Hoztam neked enni.

- Köszönöm - válaszolta Niela, majd arrébb állt, hogy Illora beljebb tudjon lépni.

- Gondolom kimerítő volt a mai nap... - mondta az elf, miután letette az ételt az asztalra.

- Eléggé, de nem panaszkodom - azzal Niela helyet foglalt és hozzálátott az evéshez. - Csak hiányoznak az otthoniak.

- Bizonyára Te is hiányzol nekik - válaszolta megértően Illora.

- Sosem gondoltam volna, hogy nem Ők a vér szerinti rokonaim.

- Ha szeretünk valakit, nem számít, hogy a vér, mely az ereinkben csörgedezik azonos-e, vagy sem. Az érzelmi kötődés az, ami igazán összefűz minket.

- Igazad van - mosolyodott el Niela.

- Talán Solufel király beleegyezik, hogy holnap, a szertartás után meglátogasd a családodat.

- Gondolod? - csillantak fel a lány szemei.

- Hát, persze. Tudniuk kell, hogy jól vagy és Te is jobban fogod érezni magad, ha beszélhetsz velük.

Az elf király eközben lakosztályában ült az asztalánál és pergameneket olvasott. Egyik másikat aláírta, majd összetekerte és félretette egy külön kupacba.

Váratlanul egy elf katona jelent meg előtte és mélyen meghajolva beszélni kezdett.

- Kérem, bocsásson meg, Felség, amiért így Önre törtem, de híreket hoztam Hesszenből.

- Mond hát... - válaszolta nyugodtan Solufel.

Az elf harcos arca elkomorult.

- A város elbukott és az Árnyékboszorkánynak sikerült megkaparintania a Necronomicont.

Solufel ezt hallva gondterhelt arccal dőlt hátra székében.

- Alas, Celanor és Naim? - kérdezte.

- Halottak, Uram, ahogy az összes kentaur is - mondta rövid hallgatás után a katona.

- Tessék? - sápadt el az elf király.

- Még nem tudjuk, hogyan sikerült Romeriának elbánni minden városlakóval, de, amikor odaértünk, már halottak voltak.

- Jóságos ég... - suttogta Solufel.

- Liowen király csapatai későn érték el a várost. Az Árnyékboszorkány a szemük láttára tűnt el a könyvvel és már semmit sem tehettek.

A király tanácstalanul felállt, majd az égő kandalló elé lépett és belebámult a lángokba. A rávetülő narancsszínű fénytől, mintha éveket öregedett volna az arca.

- Továbbá megtaláltuk Romeria tárásnak testét is. Arcania királya, Panteas volt az. Minden bizonnyal Ő szabadította ki a boszorkányt a Holtak barlangjából. Ennyi, amit eddig tudunk, Felség.

Solufel egy hatalmasat sóhajtott, majd az elf harcos felé fordult.

- Köszönöm. Most menj.

A katona meghajolt, majd egy pillanat múlva eltűnt.

Az elf király egy darabig még nézte a táncoló lángokat a kandallóban, majd egy vékony pálcát fogott és meggyújtotta. Ezután az asztala mögötti szekrényhez lépett, azzal kitárta az ajtaját. A szekrényben egy fekete olajtartó volt elhelyezve. Solufel belemártotta a folyadékba a lángoló pálca végét, mire az olaj égni kezdett.

Nem sokkal ezután a király dolgozószobájában tíz, köpenyes elf jelent meg egymás mellett állva, komoly tekintettel. Fejet hajtottak, majd csendben várták Solufel szavait.

- Köszönöm, hogy azonnal jöttetek a hívásomra.

- Ha fellobbant a mécses lángja, az azt jelenti, hogy háborúra kell készülnünk... - válaszolta egy fekete hajú, sebzett arcú elf, aki talán a legidősebb volt a tíz közül.

- Sajnos, igen... - mondta Solufel, végigpillantva tábornokain. - Reméltem, hogy elkerülhetjük ezt, de a történelem készül megismételni önmagát. Meg kell akadályoznunk, hogy ez megtörténjen.