Arestin kiment a szobámból, majd két méltóságteljes, gyönyörű démon lépett be helyette.
Anyám fekete hajú, bordó szemű, kortalan szépsége a bátyám arcán élt tovább. Nagyon hasonlítottak.
Még sokkal jobban, mint mi ketten, testvérek. Apámra nézve meglepődtem: mintha tükörbe néztem volna...
Ezüstszínű hajában arany tincsek, mint az enyémben. Hátul összefogva viselte. Szemei ragyogó aranyszínűek
voltak. Mindketten elegáns, rangjukhoz illő,de kényelmes öltözéket viseltek. Anyám földig érő kék
selyemruhája finoman követte alakját. Apám két méteres termetén fekete nadrágot, szintén kék inget viselt
egy széles bőrövvel. Komolyan, de szemükben szeretettel tekintettek rám.
- Alicia, drága gyermekem! Örülök, hogy jobban vagy!- szólalt meg anyám dallamos hangja, miközben
beljebb lépett.
- Végre itthon vagy, leányom!- jött közelebb apám is. Hangjukba beleremegtem...ez a két hang álmaimban
mindig velem volt, bár nem tudtam, kikhez tartoznak...
Mikor ágyamhoz értek, mindketten meglepődtek. A széles ágyon mellettem aludt Sébastienne, mint akit fejbe
vertek. Az ajtóból nem látszott, hogy ott fekszik.
- Nagyon kimerült?- kérdezte anyám mosolyogva, a Tigrisre célozva.
- Azt hiszem, igen. Minden gyógyító eneriáját rám pazarolta. Épp hogy magamhoz tértem, és Ő már ki is dőlt...
- Örülök, hogy újra velünk vagy.- ült apám mellém.
- Én is örülök Nektek.- mosolyogtam.
- Tudjuk, hogy még nem nagyon emlékszel. Idővel ez elmúlik, és minden emléked visszatér. Készülj fel rá, hogy
lesznek benne nagyon szörnyűek is...Ezért kellett annak idején Téged az emberi világba menekítenünk.- simított
végig arcomon apám.
- Értem...és köszönöm, hogy elmondtad.
- Drága kislányom, mi nagyot hibáztunk!- vette át a szót anyám - ilyet még egyszer nem teszünk. A béke érdekében
feleségül ígértünk annak a hitszegőnek, aki Titeket megtámadott, és majdnem megölt...
- Tudtam róla, hogy kijelöltetek számomra egy leendő férjet... én ezért nagyon haragudtam rátok... Sébastienne
mondta el a hazavezető út utolsó reggelén.
- És mégis hazaindultál...- lepődött meg anyám.
- Csak azért, hogy Neki ne kelljen megszegnie az esküjét.
- Akár gyermekkorotokban...- húzta mosolyra száját apám - elválaszthatatlan hármas voltatok, és mindig megvédtétek
egymást...bármi csínyt követtetek is el. A két tizenéves nagyfiú és a kics kedvencük.
- Tényleg?!- csodálkoztam.
- Igen, így volt... Türelem, ezek az emlékeid is vissza fognak térni. Úgy tudom, a démoni energiáid jó részét
már visszanyerted. Ha teljesen meggyógyulsz, meg kell tanulnod teljesen uralni. A bátyád és a Lord majd segítenek
Neked ebben is, és vigyáznak Rád.- nézett rám komolyan arany szemeivel.
- Ne félj, többet nem lesz ilyen ötletünk, hogy a megkérdezésed nélkül döntünk bármiben...- célzott anyám
Deathbirdre.
- Ez megnyugtató. Köszönöm.- mosolyodtam el ismét. Szívembe szeretet költözött irántuk, és ez arcomra is kiült.
- Szeretlek Benneteket!- közöltem-...és olyan jó megint itthon...
- Mi is szeretünk, kicsim- igazította meg a takarómat anyám. Megmozdultam, és fájdalmasan felszisszentem.
- Nem szabad mozognod, nehogy a sebed felszakadjon- simogatta meg anyám a fejemet- most pedig pihenj. Meg kell
gyógyulnod minél előbb.
Majd Sébastiennere nézve megint gyöngyöző kacajra fakadt:
- Az őrangyalodat pedig nem rakjuk ki Tőled, ne félj...- majd komolyan folytatta:
- Jobban vigyáz Rád az életénél... és ő hozott vissza az életbe nekünk...
- Pihenj, leányom, rád fér!- simított végig arcomon apám is, majd felállt.
- Majd később visszajövök, Aliciám!- szólt vissza anyá az ajtóból, majd mindketten távoztak.
Nagyot sóhajtottam. Megkönnyebbülve. Sokkal rosszabbra számítottam: szigorú, zord szülőkre. Helyette szeretetet és
kedvességet kaptam, ami jó érzéssel töltött el.
Sébastienne még mindig aludt, Arestin nem jött vissza... Most mit csináljak?! Nem szerettem unatkozni. Megpróbáltam
feljebb ülni az ágyban, de testembe megint belecsapott a fájdalom villáma. Összeszorított fogakkal kissé mégis
sikerült félig ülő helyzetbe tornáznom magamat. Legalább körül tudtam nézni a szobámban.

Óriási, kényelmes, világos... Az egyk fal közepéhez rakva az óriási baldachinos ágyam, rajta pasztellzöld áttetsző
muszlinfüggöny, szépen félrekötve. A selyem ágyhuzat szintén halványzöld. A tőlem bal felé lévő falon csúcsíves
üvegablakok és erkélyajtó sorakoztak. Csodaszép, földig érő, nehéz, almazöld selyemfüggönyök sötétítőként, amik most
szét voltak húzva, és féloldalra kötve, nappal lévén. A velem szemben lévő fal mellett két hatalmas, indamintázatú
szekrény között megbújva egy kis csúcsíves tetejű fa ajtó. Kerete kőből, szépen faragva. Tőlem jobbra pedig a hasonló
stílusú bejárati ajtó, mellette írószekrény egy karosszékkel, egy hatalmas kandalló és egy fésülködőasztal, metszett
tükörrel. Minden bútordarab és berendezési tárgy fényűzően igényes, de ízléses, kényelmes, és a célnak megfelelő volt.
A falon és a sima fapadlón vastag, puha szőnyegek. Egyszóval,a szobám nagyon tetszett. Az ágyam melletti kis szekrénykén
néhány könyvet vettem észre. Nehezen, de sikerült odanyúlnom: a kedvenc olvasmányaim... Arestin! Tudtam, hogy csak a
bátyám hozhatta, és rakta ide nekem... Elvettem a legfelsőt és elégedetten olvasni kezdtem.
Közben csendesen kopogtak, és bejött egy fiatal lány. Tálcát hozott, enni-és innivalóval. Lassan, fájdalmasan mozdulva
ettem pár falatot, majd belekortyoltam az italomba is. Megvárta. Közben döbbenten bámulta mellettem Sébastiennet. Hát
igen...még ilyenkor is irtó vonzó pasi... Miután befejeztem, kiment, elvitte az edényt is. Lesz miről fecsegniük az
udvarban...
Tovább olvastam, közben néha rápillantottam ágytársamra, aki mélyen aludt, de már felém fordulva. Csodás hajkoronája
kissé kócosan borult a vállára és arcára. Kezemmel éppen elértem úgy, hogy nem kellett a mozdulataimmal a kínok kínját
kiállnom. Haját elsimítottam arcáról, erre elmosolyodott, és megfogta kezemet, de nem ébredt fel. Érintésére szívem
megint vadul kezdett verni... elfeledkezve könyvemről Őt bámultam. Most is nagy nyugalmat és biztonságot éreztem, mint
mindig, amikor mellettem volt. És szerelmet... igen, annyira szerelmes voltam, mint még soha. Ezt viszont önmagamon kívül
senkinek be nem ismertem volna...
Visszagondoltam arra a pár mondatra ,amit a harc hevében váltottunk egymással... "Tudod, mennyire szeretlek, Alicia?"
Vajon mit jelenthet? Úgy, mint ha testvére lennék? Vagy másképp? Egyszer sem közelített felém szerelmesként... Míg
gondolataimban ide jutottam, nyugalmam szertefoszlott. Már nem csak a sérüléseim fájtak, hanem a lelkem is zokogott,
tükréből pedig két ragyogó cseppecske gördült végig arcomon.

Nem tudom, megérezte-e, hogy valami nincs velem rendben, vagy kipihente magát, de kinyitotta zöld-arany szemeit, és
egyenesen rám nézett. Nem szólt egy szót sem, csak mellém ült, és óvatosan magához ölelt. Amint érezte, hogy megnyugodtam,
meszólalt:
- Drága hercegnőm! Tudom, hogy szégyenlős vagy, de most a sérült oldaladat ki kellene takarnod... Eddig a sebedet nem
tudtam gyógyítani, mert az energia arra kellett, hogy magadhoz térj, és életben maradj. Működik már az öngyógyító
képességed is, de nagyon gyengén. Így nekem kell újra energiát átadnom.
- Jól van, Lordom, megteszem... - sóhajtottam - de legalább addig elfordulhatnál...
- Képes vagy annyi mozgásra segítség nélkül?
- Mindenesetre megpróbálom...- válaszoltam, de szinte azonnal felsikoltottam, olyan erős fájdalomhullám árasztott el.
- Ne mozdulj! Majd én...- szólt, és egyik ujján meghosszabbította karmát. A borotvaéles pengével vigyázva végigszántott
a hálóruhámon, mire az leesett, és én vörösebb lettem a főtt ráknál... a fejemet pedig belefúrtam párnámba.Éreztem, hogy
kezeit az oldalamra rakja, a seb két végéhez. Az érintésétől megremegtem.
- Ne haragudj, nem akartam fájdalmat okozni- suttogta.
Nem válaszoltam, csak még jobban a párnám alá bújtattam arcomat. Ekkor a már ismerős forróságot éreztem.Tudtam, még ha nem
is láttam, hogy zöld fény vesz minket körül. Csökkent a fájdalom, és éreztem, hogy a sebeim összehúzódnak. Egy másik, furcsa
érzés is társult hozzá. Rájöttem: aktiválódott öngyógyító képességem. A zöld fény forróságát már nem éreztem. Kissé
kikukucskáltam a párna alól, de azonnal visszakoztam, amikor megláttam azt az igéző szempárt... egyenesen a szemembe nézett,
és huncut szikrák táncoltak benne...
Megpróbáltam nagyobb mozdulatot végrehajtani, és sikerült... sokkal elviselhetőbb volt a fájdalom, már nem kínzott.
Éreztem, hogy Sébastienne rám teríti a takarómat, erre kióvakodtam rejtekemből. Hopp! Alig bújtam elő megint, ott volt, alig
néhány centire arcomtól...
- Jobban vagy?- kérdezte bársonyosan lágyan.
- Igen, köszönöm... vörösödtem el megint.
- Örülök neki. Nem tudom, hogy éltem volna túl, ha elveszítettelek volna...- mondta nagyon komolyan.
Meglepődésemben kicsit még a számat is kinyitottam, és olyan szemekkel néztem rá... ez igaz, vagy álmodom?!
Ölébe húzott, és államat megfogva finoman kényszerített, hogy ránézzek. Már forró lélegzetét éreztem ajkaimon, amikor kopogtak.

Sébastienne gyengéden lerakott öléből, és az ajtóhoz ment. Én ösztönösen lehunytam a szemeimet - amit ő biztosan érzékelt - mint ha
aludnék. Hozzáteszem: éppen eléggé gyenge voltam még, részint a sérülésem miatt; részben az előbb történtek zaklattak fel.
- Áh, csak te vagy... Mit akarsz?- hallottam a mély hangot, most cseppet sem kedvesen.
- Csak egy kis erőstő italt hoztam a hercegnőnek...uram.
- Köszöni, de nincs szüksége rá. Alszik - morrant ridegen a Lord - és ajánlom, hogy vacsoráig ne zavard!
- Megértettem, uram.- hajolt meg alázatosan a lány, és elment.
Tigrisem morcosan jött vissza hozzám, és leült mellém.
- Nem tetszik nekem ez a lány - mondta - lehet, hogy csak túl kíváncsi, de nekem vele kapcsolatban van valami rossz érzésem...
Figyelni kell rá... Szólni fogok Arestinnek róla.
Majd megrázta fejét,hogy csak úgy repkedett körülötte hajkoronája. Bátortalanul hozzányúltam fürtjeihez, hogy megigazítsam.
Rám nézett, és már mosolyra is húzta száját, arra a csábítóan édes, ellenállhatatlan mosolyra... Jaj, Alicia!!! Hiszen Ő a
húgaként szeret!!! Mit teszel?! Csak néztem megbabonázva a gyönyörű szemekbe, és éreztem, hogy elvesztem... Egyre közeledett
arca, ahogy lehajolt hozzám. A derekam és a tarkóm alá csúsztatta kezeit, majd ismét az ölébe emelt. Fejemet a mellkasára
fektetve bújtam a karjaiba.
Szívem majd kiugrott a helyéről. Inge vékony anyagán keresztül éreztem a szívverését. Ugyanolyan gyorsan dobogott, mint az
enyém. Lassan felemeltem fejemet, a mosolyától, a (szerelmes?!)tekintetétől, az illatától teljesen elvarázsolva néztem rá.
Lehajtotta fejét, ajkai rátapadtak az enyémekre. Jaj neked, Alicia!!! Ő a végzeted! Az életed... Egész testem reszketni kezdett
attól az édes érintéstől... szívemet, lelkemet tálcán kínálva viszonoztam, amibe Ő is beleremegett. Behunyt szemmel, lágyan,
szerelmesen, majd egyre szenvedélyesebben csókoltuk egymást, amíg levegővel bírtuk. Takaróm lecsúszott félig levágott hálóruhám
fölül, de mindezzel most nem törődtem. Beletúrtam imádott Tigrisem sörényébe, és még jobban hozzá simultam. Azt kívántam, bár az
örökkévalóságig tartana ez a pillanat... De meg kellett szakítanunk a csókot, mert már nem kaptunk levegőt.
Zihálva néztünk egymásra, majd tüzes tekintettel suttogta ajkaimra:
- Szeretlek, Alicia! Amióta csak megláttalak!
- Én is szeretlek, Sébastienne!- válaszoltam, mire csodaszép szemei még jobban lángra gyúltak, és újból csókolni kezdett.