Már nem tudom, hogy mióta bolyongtam az erdőben, de tudtam, hogy valaki, körözik körülöttem. Mint egy vadász, aki becserkészi a vadat. Hirtelen megfordultam, és ott találtam szembe a támadómat. Nem láttam, ki az, de fogta és egy nagy pofont lekeverve egy fának hajított. Nagyon fájt, és éreztem, amint vérem megindul. Eléggé bevertem a fejem. Akárcsak James esetében. Elfogott a rosszul lét. Nem, most nem adhatom fel! Nagy nehezen, kóvályogva felkeltem. Egy nagy gond volt! Nem láttam! Homályos volt minden… Megijedtem. Most még a látásomra sem hagyatkozhatok. Mintha egy rossz szemüveg lenne rajtam, ami elhomályosítaná a képet. Bár nem sok mindent láttam körülöttem, de egy sötét alakot észrevettem. Felém közelít. Ösztönöm azt súgta, hogy csináljak valamit. De a félelemtől lebénultam. Kellett nekem az erdőbe jönnöm! Bosszankodtam, és már lassacskán készítettem fel magam a nagy, kínzó fájdalomra.
És akkor elém ért a támadóm!
Első ránézésre, legalábbis, amit ki tudtam venni, hogy férfi volt.
- Hello Bella. – zord, és barátságtalan volt a hangja, de mind ez eltörpült a mellett, amilyen hideg hangon szólított meg. Nem ismertem fel, de próbáltam felidézni, hogy vajon kié lehet, ez a durva hang. De nem emlékeztem. Tehát nem találkoztam még vele. Legalább is én még nem láttam, vagy hallottam őt!
- Ki vagy te?- kérdeztem remegő hangon. Felnevetett gúnyosan, de semmi vidámság nem volt benne. Megborzongtam.
- Nagyon egyszerű kitalálni. Emlékszel arra, aki megpróbált megölni téged? Bár, már nem is egy valakiről beszélünk. Sokkal jobban kell megfogalmaznom. – a szavak nagyon érdesnek, és nyersnek hangzottak.
- Mit akarsz?- kérdeztem újra remegő hangon.
- Elveszítetted a látásod?- hirtelen teljesen más témába váltott, bár a hangneme nem változott semmit sem.
- Tűnj innen. – löktem el magam a fától, és szerettem volna segíteni magamon, öklömmel indultam a szerintem előttem álló egyén felé.
- Nagyon rossz próbálkozás. - hallottam kedvetlen hangát, és eltűnt. – Remélem, hogy a következő percek élvezetesek lesznek a számodra, és a kedves Edward-od számára. - gúnyosan ejtette ki a hideg szavakat.
Előttem termett, mire megtántorodtam. Semmi esélyem nem volt, de futni kezdtem. Ha vámpír, akkor utolér, és amúgy sem tudok szinte vakon a sűrű és sötét erdőben tájékozódni, de akkor is meg kellett próbálnom!
Újra meghallottam, gúnyos kacagását. Kirázott a hideg. Nagyon fáztam, és nagyon fájt a fejsebem.
Esetlenül igyekeztem kiérni az erdőből.
Éreztem, hogy neki ütköztem valaminek. Vagy inkább valakinek.
Hátra estem, és összerezzentem, mikor a hideg kezeit a nyakamra helyezte.
- Ne aggódj, nem fog sokáig tartani, de ha ellenkezel, nos, akkor nem hiszem, hogy sokáig éledben maradsz. - a hangjából ítélve nagyon jól szórakozott, rémült tekintetem látván.
Egy idegi fel sem fogtam mi történt, majd végül a fájdalom elérte elmémet. Éles karmával belevájt mellkasomon, a baloldalba. Majdnem a szívem közelébe. Először csak egy hideg, és szúró érzés, majd egy tovább fokozódott. Égettet, és egyre jobban mart. A bőrömet, mintha ezer kés szurkálná. Hangosan felordítottam. Nagyon fájt! Éreztem, amint a vérem folyni kezd. Megsebesültem! Összeestem. A földön hánykolódtam, miközben a kezeimet a mellkasomhoz szorítottam. Felnyögtem, mikor keze a nyakamhoz ért. Letérdelt mellém, és hegyes körmét nagyon lassan végighúzta a nyakam körüli bőr részleten. Marta, égette, és szúrta egyszerre. Nem bírtam, még hangosabban sikítottam. Nagyon fájt. Vérem, itt is útnak indult. Mintha, le akarna csapolni!
- Gyerünk Bella. Mi lesz már!- mintha teljesen mást várna. A tűz szinte elviselhetetlen volt! Nem bírtam. Ahogy csak tudtam, ordítottam a fájdalomtól.
Majd hirtelen egy egész más kezdett megfogalmazódni bennem. A vágy, hogy túléljem. Igen, túl akartam élni. Nem akartam, most ezt így befejezni! Nem szabad. Nem engedem! A testem megint égni kezdett. Egy ideig még elviselhetetlenebb volt, aztán vége lett. Az agyam, csak egy célt akart: vért, és bosszút.
A legapróbb pillanatba felpattantam. Látásom végre kiélesedett, és furcsa mód, a legapróbb dolgot is észrevettem. A fák törzsén a kis erezeteket, de legfőképp az előttem álló személyt láttam, de nagyon.
- Ez az, látod Bella, te is egy vagy közülünk Csak fel kellett benned ébreszteni. - hangosan, gúnyosan felnevetett, ami engem nagyon zavart. De nem a hangjával, és a rossz nevetésével foglalkoztam most…
Hanem, minthogy előttem egy préda állt. Nagyon messziről, mintha valaki a nevemet kiabálná. Nem is, többen vannak. A gúny nem tűnt el az idegen arcáról, addig, amíg ő is meg nem hallotta a kiabálásokat. Arca megdöbbenést sugárzott én pedig nem bírtam tovább. Nem figyelt, egy pillanatra én pedig letepertem. Elterült a földön, én pedig rá ültem, hogy még mozdulni se tudjon. Alattam, mint egy zsákmány, jajveszékelt, ami még jobban fellobbantotta a bennem törekvő vámpírt. Egy pillanat alatt, kicsit széjjelfeszítettem a fejét és a vállát, majd a köztes részbe, egy határozott mozdulattal beleharaptam. Felordított, én pedig jó mélyen belemélyesztettem fogaimat. Mintha ez lenne, a legédesebb ennivaló, falni kezdtem. Megállás nélkül szívtam az édes nedvet. És nem akartam megállni. A zsákmányom egy ideig még rángatózott, de egyre jobban kezdett csitulni. Én pedig még mindig nem álltam le. Nem tudtam! Szükségem volt a vérre.
Még nagyon sokáig szívesen ittam volna, a drága vért, hisz olyan ellenállhatatlanul finom aromája volt, ami engem megbódított. Egyre mohóbban szívtam, míg valaki egy határozott mozdulattal, szabályszerűen le nem tépett róla. Nem tudtam, felismerni ki az, teljesen mással voltam elfoglalva. Egy fának csapódtam ismét.
Azonnal talpra ugrottam. Az első személyt, azonnal felismertem, nagy testéből ítélve.
- Emmett. - suttogtam halkan, mire felém fordult. Eddig az áldozatomat nézte.
- Szegény. - hallottam egy kis, vékony hangot, amiből egyből tudtam, hogy kié lehet.
- Alice. - morogtam.
- Csórikámnak, még esélye se volt. – hallottam Emmett, mély hangját, és a szomjúság hirtelen megint égette torkomat. Mennyi vér lehet ebben a nagy testű vámpírban. Hasított belém, az érzés, és lassan lépkedni kezdtem felé.
- Bella, hallgass rám. Figyelj, ez nem te vagy!- hallottam egy nyugodt hangot, és én is kicsit csillapodtam.
- Carlisle. – mondtam érthetőbben, aztán felfigyeltem, az ott állókra. Hármójukon kívül ott volt Jasper, és a kedvesem. Összehúzott szemekkel néztem rá.
Az ő szeméből csak sajnálatot tudtam kiolvasni. Ahogy a többiekéből is!
- Bella. – lehelte szomorúan és halkan Edward, és felém közelített, de egy kar megállította.
- Ne, Edward, most nincs tudatánál. Meg is támadna. - állította le Carlisle.
- Bella, nem olyan. Nem tudna bántani, se engem, se mást. - csattant éles, és fájdalmas hangja. - Bella. Gyere, menjünk haza. – nyújtotta ki kezét. Eltávolodtam, megint Emmett-re néztem, aki az égő hullát nézte. Mikor gyulladt fel?
Így is összevont szemöldököm közt, még jobban elmélyült a ránc.
Megöltem volna? Nem, valahogy nem tudtam erre gondolni. Csak, hogy még éhes vagyok, és Emmett-ben nagyon sok vér van!
Rámeredtem, mire ő is a szemembe nézett.
- Én is éhes vagyok Bella, de légyszi ne nézz így. Megijeszt!
- Emmett, ő most nincs tudatánál. Ne hergeld még jobban. – korholta le, ugyanolyan hangon Carlisle, nekem pedig itt volt a határ. Emmett, is elkövette azt a hibát, hogy egy pillanatra más felé nézett, ezzel megmutatva nekem hívogató nyakát.
Egy pillanat alatt előtte temettem és ráugrottam.
Le akart hámozni magáról, de mivel neki nem sikerült, átkozott testvérei segítettek neki. Dühös voltam rájuk, amiért nem hagyták, hogy érkezzem!
Egy csepp lelkiismeret furdalást sem éreztem. Most csak a sok vérrel teli vámpír volt előttem. Csak azt tudtam, ki kicsoda, de minden mást elfelejtettem. Egyedül az Edward féle fickó volt nekem kicsit másabb, mint a többi. Vagy csak azért, mert sokkal jobb az illata? Megharaptam szám szélét, és rá néztem. Bár segítettek lehámozni Emmett-ről, de azonnal elengedtek.
- Fogjátok le. – dörrent Carlisle nyugodt hangja, én pedig rá kaptam fejem. Engem ugyan, nem kell elfogni. Minek kéne?
Hátráltam.
- Bella, nyugodj meg, semmi baj nincs. - közülük Edward volt az, aki a legközelebb merészkedett. Neki akartam támadni, de egy hátsó késztetés miatt, még sem tettem. Pedig neki, mennyivel jobb illata volt!
Egészen egy fa törzséig hátráltam, aztán abba megütköztem.
- Semmi baj. Bella kérlek, menjünk haza. – szinte gyönyörű hangja, elvette épp elmém. Nem érdekelt, semmi csak, hogy ő van a legközelebb! És mennyivel édesebb lehet a vére!
Rá akartam ugrani, de két oldalamról, két kar megállított.
A jobb oldalamon Jasper, még a balon Emmett fogott.
Jasper felé csaptam állkapcsom, mire ő elhajolt. Nem beletörődve vergődtem a vasmarkok között.
- Oké, Bella, nem sokára visszanyered a tudatod. - Carlisle, elém sétált, Edward-dal az oldalán. Alice inkább a háttérben maradt, de azért ő is közelebb jött. Sajnálkozó pillantással méregetett engem. Lealacsonyító, hogy mindnyájan így sajnálnak!
Újra ki akartam szabadulni a fogásból, mire valamelyik, pontosabban nem tudom melyik, de felcsattant.
- Carlisle, csinálj már valamit, nagyon erős. Alig bírjuk már tartani.
- Most ölt, meg egy vámpírt észlény, még szép, hogy most tombol az erőtől.
- Hagyjátok már abba. Carlisle, mit tehetünk?- szólt rájuk Edward, majd felé fordult.
- Szívjátok ki a sok vért, akkor legyengül. - hallottam érdes, és megütközött hangját.
- Azt nem. - kiabálta teljes torokból Edward. A fivérei is megrázták fejüket, nem beleegyezve.
- Fiúk, ez az egyetlen mód. – jött közelebb Alice.
- Ha annyira megtudod, tenni, kérlek, átadom a helyem!- kiabálta mérgesen Emmett. Az egész idő alatt vergődtem.
Csak most álltam le egy pillanatra.
Alice hirtelen megdermedt. Szeme üvegessé vált. De az egész nem tartott, néhány percnél. A fiúk ugyanúgy szorosan fogtak.
Vége lett, és rám nézett. A fiúk mintha egy pillanatra lazítottak szorításukon, látva, hogy talán lenyugodtam.
Ez nekem pont kapóra jött, és az édes, koboldszerű lányra vetettem magam. Felsikított.