- Nézd, Landras! Ott van az az utolsó piti tolvaj... Az előbb megneveltem egy kicsit, de nem volt neki elég...
Most valaki mást szemelt ki magának... Ott... azt a három vándort... de hová tette a szemét? Hisz azok mágusok!
- Legalább azok átnevelik, ha neked nem sikerült... feltéve, hogy nem egy tolvajklán tagja... mert akkor szép
kis zűr lesz itt hamarosan...- válaszolt egykedvűen a csinos férfi, továbbra is a falat támasztva, és oda se
nézve. Majd kis idő múlva odapillantott, hogy kikre célzott társa. Kissé meglepődött, de arcizma sem rándult.
- Figyelmeztetni kellene őket...- javasolta a törpe.
- Mire?! Amit ők már úgy is észrevettek? Lefogadom, előbb tudtak róla, mint Te.
- Honnan veszed?!
- Onnan, hogy az egyiket ismerem. Még azelőttről, mielőtt együtt kezdtünk volna csavarogni mi ketten. Akkor még
tizenéves kölyök volt, de igen erős... azóta csak fejlődött... híres is lett. Ő az Oroszlán. A szőke.
- Az Oroszlán?! De hisz még most is igen fiatal... - döbbent meg Farro.
- Máguskölyök.- vigyorodott el a fekete, majd komótosan felvette zsákját a földről, és nem veszítve szeme elől
a tülekedők között a három vándort, utánuk indult. Társa - akit belül feszített a sok kérdés - szó nélkül követte.
Az elf elméjét kinyújtóztatta... Liont kereste gondolataival. A fiatal mágus gondolatait mentális erő védte, de
érzékelte a furcsán ismerős rezgéseket. Szólt társainak, majd mindhárman megálltak, és kutatva néztek a tömegbe.
A tolvaj megpróbálta az alkalmat kihasználni... vesztére. Nem is Lion, vagy Ryken állította meg... Anter késedelem
nélkül reagált, ahogy egy tehetséges tantványtól elvárható. Bár kissé elvetette a sulykot... az enyveskezű keze
valóban ragadni kezdett... de az egyik ház falán eléggé magasan... Ugyanis egy megidézett légörvény odacsapta, és
a ragadós masszától, amit Anter még ráküldött, oda is tapadt. A figyelmetlen tolvaj ijedten kezdett visítozni,
hogy szedje le valaki...

A három varázslót azonnal körbevette néhány gyanús külsejű alak, és hangoskodni, meg erőszakoskodni kezdtek.
A mellékutcákból pedig jött hozzájuk az erősítés. A móresre tanított tolvaj egy klán tagja volt. A környék
egykettőre kiürült, és a kikötő népe tisztes távolságból figyelte a fejleményeket.
- Hogy nem támadtak meg Téged is, barátom?!
- Ezt én sem értem... Ha engem nem, akkor őket miért? De ismerősöd, illik segíteni.
- Ez csak természetes. Előbb viszont jeleznem kellene, hogy itt vagyunk...- vette elő íját az elf, és egy
nyílvesszőt eresztett meg a leghangosabb támadó felé. Annak rögtön a torkán akadt az ordibálnivalója a nyíllal
együtt... ami átfúrta a gégéjét. A tolvajnak ömleni kezdett a vére, kifelé az utcakőre. Hangosan hörgött, aztán
összeesett. Többé nem mozdult, azonnal vége lett.
Az ezüstszőke mágus szeme megvillant, és arcán egy rövid pillanatra mosoly látszott. Évek múltán is megismerte
egykori harcostársa stílusát... Egyenlőre nem akarta szabadon engedni energiáit, mert túl közel volt a nézőközönség...
így kardot ragadott társaival. Egymás hátát védték a támadó bandától. A fekete és társa szaladni kezdett feléjük.
Futás közben a hegyes fülű férfi még megeresztett néhány nyílvesszőt, ami jótékonyan csökkentette a támadók létszámát.
- Üdv, Landras! Örülök, hogy összefutottunk.- nézett Lion az érkező duóra.
- Neked is a legjobbakat, Sir Karleen... Nem hagyhatom, hogy nélkülem légy pácban...- vigyorodott el a fekete,
miután átvágták magukat a támadók gyűrűjén.
- Pedig kerülni akartuk a feltűnést... - mordult elégedetlenül Ryken.
- Úgy tűnik, vártak Rátok... előtte Farrot megpróbálta kizsebelni...
- És a nevelési módszeremet akkor a klán nem kifogásolta.- tette hozzá a törpe, miközben jobbra-balra vagdalkozott
ugyanúgy, mint a többiek.
Csattantak a fegyverek, törtek a csontok, folyt a vér... Egyre nagyobb kupac halott feküdt és haldokló vonaglott a
lábaiknál, de a többi ennek ellenére szinte vakon támadott.
- Hmm... sose fogytok el?! Cimborák, ideje lenne lelépni valami nyugisabb helyre... túlerőben vannak, és a mágiával
ártatlan vér folyna...
- Ha ez a vágyatok... - tett egy gyors mozdulatot Lion, mire a városon kívül találták magukat. Mind az öten lihegtek
még az előbbi összecsapástól.
- Mindenki egyben van?- kérdezte Ryken. A többiek bólintottak. Csak kisebb sebesüéseket szereztek.
A tengerparti sziklák rejtekében a mágusok már előzőleg találtak egy megfelelően rejtett, tágas barlangot, amit
dagálykor sem lep víz. A lovaikat ott hagyták, mielőtt Port Pearlba mentek volna.
Most mindannyian itt táboroztak le éjjelre. Egy közeli kis patakban megmosakodtak, rendbe hozták magukat.
Ellenfeleik pedig döbbenten nézték ötük hűlt helyét... A bandafőnök a fejét vakarta:
- Hihetetlen... eltűntek... mintha teleportáltak volna... pedig a Kapuk segítsége nélkül senki nem képes erre. Hogy
ezért mit fogunk kapni a Démontól...

Alkonyodott. Kicsi tábortűz mellett ült az öt férfi. Már megvacsoráztak. Lion közölte szándékát, hogy éjjelre bemegy Pearlbe. Egyedül. Meg kell keresnie valakit, aki talán némi információt ad...
- Hmm... amondó vagyok, hogy mégsem kellene egyedül menned... de a társaid még nem jártak a városban. Én pedig kiismerem
magamat. Elkísérlek.- jelentette ki az elf.
- Rendben.- mosolyodott el Lion - úgy, mint régen?!
- Úgy.- bólintott a fekete, miközben vidám szikrák táncoltak tengerkék szemeiben.
- Kérdezhetek valamit?- szólalt meg Farro.
- Mondd, barátom!
- Az imént Te átteleportáltál bennünket ide... holott eddig mindig úgy tudta mindenki, hogy a Kapuk nélkül ez
lehetetlen.
- Valóban. Nagyon ritka, hogy a Kapu nélkül képes rá valaki... én igen, mint tapasztaltátok. Nagyon sok időbe telt,
míg megtanultam. De nem elég a tanulás. Megfelelő mágikus képességekre van szükség, amivel születni kell... és ez
igen elvétve fordul elő.
- Sötétedik. Indulnotok kell.
- Megvárom a teljes sötétet... a Holdak alig fognak világítani. Megint teleportálni fogunk. A városkapunál ne legyen
nyoma, hogy ott jártunk...
- Honnan ismeritek egymást? - fordult az elfhez Anter.
- Hosszú történet...- mosolyodott el a kérdezett.
- Egyszerre, ismeretlenként kerültünk pácba egy martalóctámadáskor... fent, északon, Gornában. Az ottani fogadóban
voltunk mindketten szállóvendégek. A határ túloldaláról egy portyázó csapat jött rabolni. A fogadót szemelték ki, mert
az a város határában volt, és sok vendég fordult meg benne... gazdag zsákmányt ígért.
- Kissé keresztülhúztuk a számításukat. - mosolyodott el zordan ismét Landras - jól tudtunk összedolgozni. Már kölyökként
úgy verekedett, mint az oroszlán... aztán a név rajta ragadt... - célzott Lionra.
- Hmm... de Te is legalább úgy küzdöttél, mint egy falka dühös farkas... meg a húgod is.- hangzott a válasz - tényleg!
Már meg akartam kérdezni, hogy hol van... Férjhez ment?
- Nem... Nem sokkal azután, hogy útjaink elváltak, engem megtámadtak, és őt elvitték... azt sem tudni, kik, és hogy miért,
meg hová... De egynek a rusnya képét bárhol megismerném... Mint egy róka... olyan volt. Azt hiszem, Moragasnak
hívták...- válaszolta komoran a férfi.
Anter épp ivott a kulacsából. Meglepetésében félrenyelt és köhögni kezdett. De Lion és Ryken is jelentőségteljesen
néztek egymásra.
- Moragas? Pár napja futottunk össze vele... de már nem mondhat erről semmit... ha ezt előbb tudom, kiszedtem volna belőle,
hol a húgod - mielőtt visszafordítottam volna rá a támadását... de valószínűleg vagy a várába vitte, vagy a Démonhoz...
- Értem...- hajtotta le a fejét szomorúan az elf, majd hirtelen felkapta, és így szólt:
- Bárhol van, akkor is megtalálom... érzem, hogy él.
- Egy a célunk... folytassuk együtt a keresést.- javasolta Ryken, mire a többiek bólintottak. Röviden elmesélték Landrasnak
és Farronak az eddig történteket, hozzátéve, hogy a csapat másik felével kell minél előbb találkozniuk. Majd Lion az égre
nézve megállapította, hogy elég sötét van... indulhatnak. A fekete elffel együtt egy pillanat alatt eltűntek.

A Gyöngykikötő néptelen útjain csak néha koppantak egy elkésett járókelő léptei. Néha az őrjárat zörgött végig a
macskaköveken. Egyébként csend volt. A sötét és szűk utcákat, sikátorokat egy-egy fáklya fénye világította be halványan.
Egy sötétebb sarokban mozgás támadt, de apró nesznél többet az sem okozott. Két sötét köpenyes alak tűnt fel a
semmiből. Kézjelekkel és telepátiával érintkeztek. Az, aki a fejére húzta csuklyáját, mutatta, céljuk a szomszédos ház.
Fekete hajú társa bólintott. Máris a kapu előtt álltak, behúzódva a bolthajtás alá. Döbbenten vették észre, hogy a vasalt,
nehéz tölgyfa ajtószárnyak résnyire nyitva vannak. Bajt éreztek, mert egymásra nézve azonnal a köpenyük alatt elrejtett
kardjaikért nyúltak. Lion mágikus képességét használva megtudta, hogy az udvaron két idegen rejtőzik. Egyikük a bejárat
boltajtása alatt, belül. A másik a lakószobákhoz vezető feljáró előtt. Azonnal közölte Landrassal, majd némán, szinte
láthatatlanul besiklott a keskeny ajtórésen. Szerencsére a figyelőt az érdekelte, mi történhet odabent... Aztán lassan
megfordult, de kiáltani nem volt ideje... Hang nélkül rogyott a földre az Oroszlán tőrétől találva.
- Szép munka.- szólt gondolatban Landras - hol a másik?
Lion csak egy kissé megbiccentette a fejét a másik figyelő felé.
- Látom. Most én jövök.- jelezte némán az elf, és hang nélkül vette elő íját. Halk szisszenéssel repült ki a halálos
lövedék. A másik behatolót is sikerült csendben likvidálni. A fal mellett az árnyékba olvadva közelítették meg a
lépcsőt. Közben meglátták a házőrző ebeket vérükben fekve. Mellettük egy vékony alak feküdt hason természetellenesen
kicsavarodott végtagokkal... halott volt, tudták. Komoran néztek össze. Nesztelenül suhantak fel a lépcsőn az emeleti
szobák felé. Az egyikből sikítás hallatszott. Mindketten arra rohantak. Lion érzékelte, hogy akihez igyekeztek, halott.
Leányát pedig épp most támadták meg hárman. Jelezte az elfnek, hogy három támadót érzékelt. Berontottak az ajtón, ahonnan
sikoltozás, dulakodás és harsány röhögés szűrődött ki a folyosóra. A három zsoldos épp a lányt cibálta, nyakához tőrt
tartva. Meg akarták erőszakolni, és utána vele is végezni, mint az apjával, és a házuk népével. A tőrt tartó kézből
hirtelen kiesett a fegyver. Landras pontosan találta el a martalóc szívét. Az ajtóból hajította oda villámgyorsan a
tőrét... A lány támadójával együtt esett a földre, de ő életben volt... A másik két orgyilkos szembefordult Lionnal és az
elffel. Kardjaik méreggel preparálva... Landras és Lion érzékeny orra azonnal megérezte a veszélyes szert a pengéken.
Az Oroszlán ezért mágiához folyamodott... a méreg összetételét megváltoztató varázslata hatására a két kardpenge olvadni
és zsugorodni kezdett, gazdáik legmélyebb döbbenetére. De azok nem adták fel. Máris újabb penge villant a kezükben. Az
egyikük olyan bravúros találatot készült dobni, mint az előbb a fekete, de nem jött neki össze... meglepődve nézte, hogy
a tőre megfordul, és egyenesen felé tart. Feleszmélve ellépett, így nem kapott halálos sebet. A penge markolatig hatolt
húsába, átszúrva jobb vállát, a szép, fehér falra és a lány ágyneműjére fröcskölve a vérét. Ezt a karját már nem tudta
támadásra használni... A bal karjával pedig esetlenül hadonászott.
Landras hamarosan megadta neki a kegyelemdöfést. Az utolsó menekülésre fogta volna a dolgot, de egy kis tűzgömb
megállította a - már - lépcsőkön rohanót. Üvöltve fetrengett kínjában, majd lassan elcsendesedett. Szénné égett
maradványait a két férfi undorral kerülte meg, ahogy az ájult lányt vitték magukkal. Az utcában most is csend honolt.
A szomszédok a gyanús zajokra ki sem merték dugni az orrukat... hiszen a városban szinte minden nap történt ilyesmi...
féltek, hogy a következők ők lehetnek...
A csodás, ragyogó felszínű Gyöngy mocskos, zavaros belsőt rejtett...