Hideg sötét éjszaka volt. A hold már régen elkísérte a sötétséget, hogy fényt hozzon a kihalt utcára. Egy lány sétált hazafelé. Léptei visszhangoztak a macskakővel kirakott úton, mit nemrég eső áztatott, mely ezzel csak úgy csillogott, ezüstbe öltöztetve azt. A szél ellenére nyugodt volt minden. Túl nyugodt. Pusztán a fák sokat sejtető suttogása fedte föl a sötétben megbúvó vadászt, kit az éhségét csillapítandó ösztön hajszolt a lány után. Baljós előérzete támadt, amint az emberi lényre vetette vér utáni vágytól eltorzult ébenfekete szemeit, de sejtelmét elnyomta és utat engedett minden kínjának enyhítésére, s tovább követte kiszemelt áldozatát, ki elhozza neki a paradicsomot vagy talán a poklot. A lány hírtelen megtorpant, mintha érezte volna végzetét, amely szinte rohant az idő síkján. Hátra sandított, nem mert teljesen hátrafordulni, nem látott senkit. Még vissza sem fordult teljesen, de már beleütközött valakibe.
- Elnézést – hebegte, miközben tekintetét a férfire emelte. Az nem válaszolt. Pillantását a lányéba fúrta, aki mozdulni sem bírt az ellenállhatatlan tekintettől.
- Semmi gond, kisasszony – suttogta, mély hangon az idegen – megtudhatnám, mi kegyed neve? – kérdezte higgadtan, pedig belül tombolt. Hallotta a lány szívverését, amely egyre gyorsabb ütemet diktált, s ami csak még jobban feltüzelte benne a kitörni készülő vadállatot.
- Isabella – nyögte ki, rövidebb csend után. Teljesen letaglózta a férfi látványa. Szép arc, csábos mosoly, vékony, de mégis izmost test, vállig érő enyhén tépett fekete haj. Egy-egy kósza tincs, mely az arcába lógott fokozta az összképet. Teljesen elveszett a megvillanó fekete szemekben. Szenvedély járta át a testét az első perctől kezdve, amióta meglátta, s kívánta, amióta fülében felcsengett érzéki hangja.
- Örvendek a találkozásnak – mondta, s hajolt egyre közelebb a vékony kecses nyakhoz. Isabella érezte az ismeretlen leheletét, melytől teljesen elgyengült. Soha nem érzett ilyet azelőtt, nem értette, miért is hagyta magát, de akkor és ott nem tudott gondolkodni. Megszállta egy földön túli érzés, ami a hatalmában tartotta, s nem engedte, hogy akár egy tapodtat is mozduljon. A férfi először egy csókot lehelt a gyönyörű hamvas bőrre, majd megízlelte nyelvével, s végül átszakította az erekig és szívta a számára oly édes nektárt. Érezte, ahogy a meleg folyadék átjárja a testét, gyötrelmeinek még az emlékét is elsöpörve. Fájdalmas, mégis megfoghatatlan érzés volt, ahogy a vámpír, akár egy parazita, szívta belőle az életet. Végtagjai lassan elernyedtek és csak annyit érzett, hogy csupán azért nem hullott, szinte élettelen teste a földre, mert valaki nem ereszti. Karjai öntudatlanul fonódtak át a férfi nyakán, ki abbahagyta, nem ivott több vért. Az, hogy miért hagyta abba, nem jutott el a tudatáig, nem értette önmagát. Az előbb még oly heves késztetést érzett, hogy minden csepp vért kiszipolyozzon a lányból, de most, most nem tudta mit tegyen. Ránézett Isabella-ra, aki ájultan csüngött rajta. Még nem lépett át a túlvilágra, de nem állt messze attól, hogy átlépjen a két világot elválasztó kapun. Már semmit nem jelentett számára a külvilág, álmodott. A képek csak úgy pörögtek egymás után, s egyszer csak megpillantotta azt a férfit, aki majdnem a halálát okozta. Azonban nem a vérszomjas ragadozót látta benne. Valami mást, valami olyan dolog fogta meg benne, amit a mindennapi emberek nem értenének meg. Minden egyes érzelmét látta, egészen a velejéig hatolt a lelkében, s érezte azt a mérhetetlen fájdalmat, ami körülöleli őt, amely körülfonja szívét és nem hagyja nyugodni. Az érzés felülmúlhatatlan, halálfélelem járja át a testét, mintha magával a halállal keringőzne, mégis arra bíztatja, hogy közelebb és közelebb kerüljön a férfihez, míg minden őket elválasztó tényező megszűnik körülöttük. Mielőtt elérhette volna célját, mindent elnyelt a sötétség, majd a hirtelen jött fényárban semmit sem látott. Lassan minden érzéke kitisztult, résnyire nyitotta szemét. Egy teljesen idegen helyen találta magát, a sötétítő függönyök homályba borították a szobát, amely számára furcsa, de mégis otthonos volt, a maga hatalmas ősrégi bútoraitól. Tekintete megakadt egy fotelen, melyben egy ismerős alak foglalt helyet.
- Csak hogy felébredt, kezdtem aggódni kegyed állapota miatt. Jól érzi magát? – kérdezte mézédes hangon.
- Igen… - nyögte ki alig hallhatóan a lány, annyira ledöbbent a férfi szavai mögött megbúvó kedvességen.
- Megkönnyebbülés számomra. Remélem, hogy nem veszi zokon, hogy nálam kellett töltenie az elmúlt napot. – nézett egyenesen Isabella szemébe.
- Micsoda? Mióta vagyok itt? És mégis hol vagyok? És maga kicsoda? – bombázta kérdéseivel.
- Két napja van nálam, mivel elájult úgy gondoltam, nem hagyhatom magára, ezért elhoztam a birtokomra, ami nincs messze a várostól. A nevem Christian Leonard Jean-Baptiste Delacour, de nem hinném, hogy ez sokat mond önnek. – mosolyodott el.
- Értem… Köszönöm, amit értem tett. – hajtotta le a fejét, kissé bűnbánóan, mit sem sejtve a férfi szándékairól.
- Higgye el, nincs mit köszönnie, és remélem velem tart vacsorára. – állt fel a kényelmes fotelből.
- Vacsorára? – kérdezett vissza kissé idegesen.
- Igen, lassan esteledik. Felküldöm a szobalányt, hogy segítsen felöltözni. – majd kisétált a szobából.
Isabella felkelt az ágyból és az ablak elé sétált. Épp csak egy résnyire húzta el a függönyt, mikor kopogtattak. Egy idősebb nő lépett be az ajtón egy hosszú fekete ruhával a kezében, amit gyorsan ledobott az ágyra és a lányhoz sétált.
- Gondolom, szeretne megfürödni, megengedjem a vizét? – kérdezte, és meg sem várva a választ elindult egy másik ajtó felé.
Amint kész lett, betessékelte a fürdőszobába. Levetkőzött és elnyúlt a hatalmas kádban. Gondolatai csak is a férfi és az álma körül forogtak. Furcsa érzés kerítette hatalmába, mely melegséggel öntötte el a szívét, de nem értette miért álmodott vele. Ám nem időzhetett sokáig a megnyugtató habok között, mert szeretett volna minél előbb találkozni vele. Gyorsan elintézte a tennivalóit, majd kikászálódott a kádból és visszament a másik szobába, hogy felöltözzön. Megrökönyödött a ruha láttán, amit magára kell vennie, hiszen az alig takar valamit és a fehérnemű, amit mellette talált, az sem volt utolsó. Lassan elkezdett öltözködni, először a fekete csipkebugyit, majd a színben megegyező melltartót, a testszínű combig érő harisnyát és a fekete harisnyatartót. Egy kicsit érdekesen érezte magát, mert ugyan hord fehérneműt, de nem ennyire kihívót, ami még jobban kihangsúlyozza az egyébként is feltűnő idomait. Felöltötte a fekete selyemruhát is, ami engedte látni a fekete csipkés alsónemű szélét. A ruha többi része, követte kecses, törékeny alakjának vonalát egészen a bokájáig. Magasan fel volt sliccelve, ami kihangsúlyozta formás lábát. Még egy utolsó simítást végzett magán a sminkkel és elindult a nappali felé.
2. fejezet:
Az egész helyiséget gyertyák világították meg, romantikus hangulatba öltöztetve az egész szobát, különös transzba ejtve az érkezőt. A férfi a kandalló előtt állt és nézte, ahogy a lángok felemésztik a fát. Nem vette észre, hogy már nincs egyedül, pusztán elmerült a gondolataiban s bámulta a vörösen izzó parazsat. A lány továbbra is ott állt az ajtóban s egyre csak Christian-t nézte. Nem bírta róla levenni a szemét, szinte akaratlanul is többször végigvezette rajta a tekintetét, amely időközben sóvárgóvá vált. Akarta őt, ebben a pillanatban mindennél és mindenkinél jobban mit sem sejtve a veszélyekről, amit szíve vágya tartogat számára. Hosszú percekig csak így voltak, mozdulatlanul. Mikor a férfi megfordult, a vágyakozó szempárral találta szembe magát, s elmosolyodott, amint a vágyakozó tekintetbe fúrta sajátját. Tetszett neki a látvány, s gondolatban már a ruhát szaggatta le róla, de végül összeszedte magát.
- Gyönyörűen néz ki - bókolt - már kész a vacsora - nyújtotta a karját felé, amit Isabella elfogadott, s néma csendben mentek egy nagy terembe, ahol egy hosszú asztal állt, rengeteg szék társaságában. A falakon hatalmas festmények függtek, amik még nagyobbá tették a helyet.
- Remélem nem baj, hogy nem az asztal két végére teríttettem, mert úgy gondoltam, hogy így mégis csak kellemesebb lesz. Nem gondolja? - kérdezte halkan.
- Persze, hogy nem, így jobban lehet beszélgetni nem? - pirult bele a mondatába, mert úgy érezte udvariatlan volt, pedig csak közvetlen a férfi túlontúl udvarias stílusához képest.
- Jómagam is így gondolom - felelte, miközben kihúzta a lánynak a széket, majd ő is leült vele szemben.
Csak nézték egymást, szavak nélkül beszélgettek. Minden egyes érzelmet ki tudtak olvasni egymás szeméből, ami feszülté tette az egész légkört. Mindketten tudták, hogy ha a vacsora véget ér, elszabadul a pokol, s utat engednek elfojtott érzelmeiknek, mely minden egyes pillanattal egyre nagyobb és nagyobb. Egyikőjük fejében sem fordult meg az, hogy beszélgetést kezdeményezzen a másikkal, hiszen minden erejükkel azon voltak, hogy visszafogják magukat, ennek ellenére a férfi törte meg a csendet az étkezés befejeztével.
- Visszakísérhetem a szobájába? - komolyságot erőltetve az arcára, bár belül ordított.
- Igen - nyögte ki, enyhe pírral kísérve, majd követte Christian-t.
Mostanra már az egész házon eluralkodott a sötétség, csak a gyertyák adtak némi fényt, de azok sem sokat. A visszaút sokkal hosszabbnak tűnt, az újra beállt csend miatt, ami kezdte aggasztani a lányt, de igazából maga se tudta, hogy mit is mondhatna, mert egy rossz irányzott kérdéssel elronthat mindent, ezért inkább a némaságot választotta.
- Megérkeztünk. - zökkentette vissza gondolataiból a lányt.
- Mi? . ja igen. - csüggedt el Isabella, amit a férfi is észrevett.
- Mi a baj? - kérdezte tettetett kíváncsisággal.
- Semmi, semmi csak. mindegy - hajtotta le a fejét.
- Csak? - feszegette a témát tovább, s egyre közelebb merészkedett a lányhoz.
- Csak. - nézett a férfi szemeibe, de nem bírta befejezni a mondatot, mert az csókot lehelt ajkaira, melyet pár másodperces döbbenet után viszonzott is, majd karjait a férfi nyakába fűzte, kinek kezei felfedező útra indult a lány testén. Az ajtó felé vették az irány, még mindig kizárva maguk körül a külvilágot. Christian hirtelen felkapta a lányt, lábával belökte az ajtót és az ágyra fektette, ki magával húzta őt is. Akkor és ott nem érdekelte őket semmi, csak az egymás iránt érzett heves vágyaik, melyek a beteljesedésért ordítottak. Lassan haldtak, kiélvezve minden egyes pillanatot, amit egymás karjaiban tölthetnek. A férfi végigsimított a lány lábfejétől kezdve, a feszes combján át, egészen addig míg célját el nem érte, hogy megszabaduljon a fölösleges ruhadarabtól. Mikor meglátta kedvesét, az általa választott fehérneműben, nem tett semmit, csak csodálta, a számára oly tökéletes testet, ami most felkínálkozik neki, s melyet majd örökre magáénak tudhat. Lassan hintette végig apró csókokkal a lány nyakát, ki beleborzongott az érintésbe, s ki éppen az inget fejtette le a férfiról viszonozva az apró puszikat. A szobában vágni lehetett köztük a szenvedélyt, mi körülöttük izzott. Apró halk nyögéseket hallattak, pedig még csak felfedezik egymás testét, kihámozva egymást az utolsó ruhadarabokból. Mindkettőjük teste egymásnak feszül, mikor a férfi lassan behatol a lányba, ki belenyög a meg nem szakított csókba, s ködös tekintettel pillantott a férfire, ki egyre gyorsabb tempót diktált, szorosabban ölelve magához párját. Christian újra a lány nyakát vette célba, s fájdalmasan, de mégis gyönyört adva szívni kezdte a selymes bőrt. Egyre hevesebbé vált az iram, a lány körmeit belevájta szerelme hátába, úgy jutott el a csúcsra, míg a férfi szemfogait vájta bele Isabella nyakába, s a kielégüléstől még remegve inni kezdte a most forró vért. A lány tudta mi történik, ennek ellenére beletúrt a férfi selymes hajába, s magához ölelte, arra késztetve, hogy még erősebben szívja azt. Végtagjai ernyedni kezdtek, mit a vámpír is észre vett, s a lány fejét a párnára tette. Alig volt már benne élet, ha homályosan is, de látott valamit, de nem tudta kivenni teljesen, összefolytak elötte az alakok. A férfi megsebezte csuklóját, melyből kiserkent a bíborvörös folyadék, ajkaihoz emelte, s a szájába engedte, majd megcsókolta a lányt, megitatva saját vérével. Nem tartott sokáig, mert Isabella már haldoklott.
- Szeretlek - nyögte ki utoljára, majd szemei lecsukódtak, s nem mozdult többet.
3. fejezet:
A férfi csak nézett rá, ezernyi gondolat cikázott a fejében, s nem értette , hogy miért történik mindez, hiszen ivott a véréből, ezért vámpírrá kéne válnia. Még személyesen soha sem csinált ilyet, de már volt része ilyen szertartásban, és akkor nem történt semmi hasonló. Már rég fel kellett volna ébrednie, ehhez képest meg sem mozdul. Teljesen kétségbe esett, hogy mit tett. Nem akarta megölni a lányt, hiszen azt akarta, hogy együtt éljék le életüket, boldogan, erre most történt valami, vagy igazából semmi, és kedvese élettelen teste ott fekszik mellette. Könnyek szöktek a szemébe, melyek egymás után hullottak alá egyre szaporábban. Magához ölelte, és csak zokogott mint egy gyerek.
- Miért sírsz? - kérdezte egy alig hallható, erőtlen hang az ölében.
Lenézett és nem hitt a szemének, azt hitte csak képzelődik, hogy csak a képzelete űz vele gonosz tréfát, de nem. Isabella valóban felébredt, s bíztatóan nézett a férfire, ki még most se tudott megszólalni a megkönnyebbüléstől.
- Mi történt? - faggatta tovább mosolyogva.
A lány újra szólásra nyitotta volna ajkait, de a férfi lágy csókot lehelt rá. Egy könnycsepp még végig gördült arcán, de az már a boldogságtól, hogy mégsem vesztette el azt, ki értelmet adhat életének. Megszakította a csókot s megölelte szerelmét, úgy, mintha a világ vége lenne.
- Úgy féltem, hogy elveszítelek - suttogta fülébe - gyere mutatok valamit.
- Mit? - kérdezett vissza kíváncsian.
- Mindjárt megtudod - mosolyodott el, immár tiszta szívéből és a takaróba bugyolált lányt a tükörhöz vezette.
Isabella megrökönyödött, mikor meglátta tükörképét, mi még csak nem is hasonlított régi önmagára. Eddig is szép volt de most páratlannak lehetett nevezni, gyönyörű mélykék szemével, fekete hosszú hajával, s karcsú törékeny testével. Bőrének színe is megváltozott, olyan lett akár a porcelán, mely fokozta szépségét. Többször is végignézte a tükörben ácsorgó alakot, kinek ugyan az a döbbent arckifejezés ült arcán, mint neki.
- Ez... ez én vagyok? - hitetlenkedett, még akkor is, mikor megérintette saját arcát.
- Igen - mondta kissé hidegen Christian.
- De, hogy?
- Úgy, hogy már te is olyan vagy, mint én... - sütötte le szemeit.
- Értem.
A fiú aggódott, hogy most minden elveszett, és ezzel a tettével megutáltatja magát, s fel is készül a magyarázkodásra, mikor a lány újra megtörte a csendet.
- Miért? - égett szemében a kíváncsiság.
- Azért, mert így örökre velem maradhatsz - lépett egészen a lány mögé és hátulról átölelte a derekánál és a vállainál - most már a jegyesem vagy - mondta ki hűvös nyugalommal a szavakat.
A lány percekig nem szólt semmit, nem is tudott. Hirtelen azt sem fogta fel, hogy mi történik. A férfi már arra készült, hogy magára hagyja, s gondolkozzon a történteken, eméssze meg magában, mert ez jelentős változást hoz az életébe, mikor a lány karjai ráfonódtak a sajátjára, s szorosabbra fűzte azt.
- Ha ez volt az ára, hogy veled lehessek, akkor részemről rendben - nézett a tükrön keresztül a férfira, kinek hallani lehetett, ahogy a kő leesik a szívéről a megkönnyebbüléstől. Lehunyta szemét, s fejét a lány nyakához tette, beszívva mézédes illatát. Így álltak némán, s hallgatták egymás szívének heves dobbanásait. Egy szót sem ejtettek, mégis ez a csönd mindennél többet mondott. Hallották lelkük minden egyes szavát, mely szerelemről suttogott, s ami melegséggel töltötte el mindkettejüket.
- Akkor ez azt jelenti, hogy örökre velem maradsz? - kérdezte meg sem moccanva a férfi, mintha az előbbi kijelentést meg sem hallotta volna.
- Hát persze, hiszen jegyesek vagyunk, vagy nem ezt mondtad? - fordult Christian felé a lány.
- De - hangzott a tömör válasz.
- Szeretlek - suttogta, majd egy csókot adott szerelme puha ajkaira.
Pár pillanatig, meglepte a kijelentés, majd viszonozta, s magához szorította kedvesét. Szívében megcsillant a remény, az út a boldogsághoz, mely elsöpri sötét múltját, s fényt hoz jelenébe. Mikor először találkoztak, azóta valami földöntúli nyugodtság kerítette hatalmába a lány közelében. Akkor még furcsának tartotta, s miközben Isabella álmodott rájött, hogy ő az, akiről mindenki a háta mögött suttogott, már születése óta, s kitől a felmenői óvni próbálták. Mivel egy tisztavérű nem keveredhet egy emberrel, vagy egy korccsal, ki se ez se az vagy inkább mindkettő. Egészen idáig olyan volt, mint maga a sátán, ki nem ismert el semmit, s számára nem léteztek szabályok. Bármikor képes volt ölni, akár heccből is. Egyedül volt, de most már nem, mert megtalálta azt ki kiegészíti, s ki begyógyítja az idők során ejtett sebeket szívén. Ő lesz az, aki naggyá teszi, s segít beteljesíteni a végzetét, hogy elfoglalja méltó helyét a vámpírok uralkodójaként.
- Én is - felelte, s ezzel elindult a rögös úton, hogy beteljesítse a jóslatot a hercegről, ki egy embert választott örök társául, az idő végtelen óceánján.