A halhatatlanság örök átka, hogy újra és újra végig kell nézni az emberi álság és gonoszság eredményét. Új, a hétköznapi ember számára láthatatlan erők irányították már a világot, de mégis ők alakították a történelmet meghatározó eseményeket. Elérkezett a XX. század és tűzvészként terjedt el egy ismeretlen férfi, Ferenc Ferdinánd halálának híre, mellyel az emberiség történelmének egyik legsötétebb korszaka kezdődött. Habár rengeteg ember boldogan élt annak tudata nélkül, hogy ki is volt ez az ember valójában és miért is történt minden, mégis fegyvert kellett rántaniuk halálnak megbosszulására. Ennek jegyében pedig nemes harcnak vélték az önző, de sok önfeláldozást követelő küzdelmet.
Fenyegető hullámként törtek le az égből a veszedelem első jelei, majd egymást követő láncszemekként fűződtek tovább. Németországban eluralkodott a látszólag nyertes háborúk előtti, oly sokszor látott bizarr boldogság. A gyermekek nevetve üdvözölték anyáikkal a felvonuló díszes sereget, s integettek bátyjaiknak, apáiknak, kedveseiknek, nem gondolva azok lehetséges halálára. Oly sokszor kellett már végignéznem ezt, de ezúttal tényleg más volt. Ezúttal sokkal több embernek kellett vérével öntöznie a földet, hogy minél több könny hullhasson nyomába. A vidáman mosolygó katonák pedig valahol tudták ezt, de mégsem hitték igazán, hogy eljöhet a pillanat, mikor egy másik ártatlan ember szemébe nézve kell ölniük. Az emberiség és a világ sosem tanult hibáiból, pusztán tökéletesíteni tudta azt.
Aggódó szemekkel néztem a katonai felvonulásokat az ablakból. Pompás parádét rendeztek, egy utolsó díszmenetet a hadba indulóknak. Fiatal lányok hófehér galambokat engedtek szabadon, mások győzelmi himnuszt daloltak, s minél magasabbra mászva akarták látni a legfőbb vezetőket. A zene beszűrődött odakintről, akárcsak az éljenzések. A Nap pedig kitartóan fénybe öltöztetve Berlint, figyelte a halandók minden lépését.
Összességében alig harminc év telt el azóta, hogy otthagytam Franzot és Anglia vad szirtjeit. Megérkezésemet követően egy megvakult, de rendkívül tehetséges zongoristához szegődtem, s kölcsönösen segítve egymást éltük életünket. Már nem féltem többé, nem éreztem okát. Vágyva vártam a találkozást nővéremmel is, Noirral, habár tudtam, hogy eszeveszett tervéről bizonyosan nem mondott le és mindenképpen végezni akar velem. Mégis ő jelentette egyetlen társamat ebben a változó és könyörtelen világban.
Évek teltek el így, a tétlenség nyugalmában, s én nem tehettem mást, minthogy várok. Végtelenül fáradtnak éreztem magam. Egyetlen fájó szórakozásommá vált, hogy napról-napra követtem a világháború eseményeit. Éjjel, s nappal, ezrével hullottak az emberek, ráadásul új járványok is kitörtek. A háború része lett a mindennapi emberek éltének szörnyűségeivel és minden más csapásaival együtt. Már nők, saját gyermekeikkel dolgoztak a gyárakban; önerejükből küzdöttek az éhhalál ellen nappal, s éjszaka rettegve a bombáktól, a túlélésért. Már nem csak a távoli városokból szűrődött a csata zaja, mint régen, évtizedekkel ezelőtt, hanem nyíltan pusztították az ártatlan lényeket is, pusztán hovatartozásuk miatt. Öregedő barátom is meghalt hamarosan, de rám hagyta minden vagyonát; talán jobb, hogy sosem láthatta a háború igazi borzalmait. Idővel pedig minden rémség számomra is megszokottá vált; már nem ért senkit meglepetés egy-egy hadtest teljes pusztulásának hírét hallva. Sok férfi meghalt, aki túlélte, az is sebesülten tért haza. De nemcsak a népesség arányai változtak szép lassan, hanem a háború első évében megjelenő, egyre radikálisabban jelentkező ellenállás, mely a harcok mielőbbi befejezését követelte. Gyötrő kín volt számomra mindezt végignézni, s tőlem telhetően nem beleavatkozni az eseményekbe. Azonban az álmatlan éjszakákon, ágyamban forgolódva, nem tudtam kiverni a gondolatot a fejemből, hogy igenis bűnös vagyok, ha másért nem is, de tapasztalattal szerzett bölcsességem elhallgatásáért mindenképpen. Olykor leghőbb vágyam volt végre látni Noirt és teljesíteni kívánságát, mely egyben halálomat is jelentette volna, de mégis erőt tudott adni akár egyetlen ember teljességének felismerése is, melyet oly nagyra becsültem és csodáltam. Számtalan szeretett lény veszett oda, de a leggyengébbnek tűnő egyén is képes volt folytatni, méltón leélni hátralévő éveit. Irigyeltem őket ezért, hiszen én évszázadok óta éltem már, mégsem leltem magamban oly érzelmeket, melynek őszintén az életem folytatására sarkalltak volna. Én éltem, mert muszáj volt, mert nem tehettem mást, de ők merőben mások voltak. Azt hiszem, eme felismerés után kezdtem szívből tisztelni az embert, mert még mindig léteztek, bármily vészt túléltek és folytatták; hittek valamiben. Noir csak a pusztítást látta és élvezte a mindenkori háborúkat és öldöklést, de sosem vette észre az egy lélek kioltását követő szenvedést sokakban, majd a kegyelmet sem, mely így vagy úgy, de megadatik mindenkinek - még talán nekünk is. Fogalmam sem volt róla, hogy miközben én napról-napra tengődtem kétségek közt, nővérem nincs már messze tőlem.

Odakint őrült vihar tépkedte a fákat az utcán, a zsalukat az ablakokon - már amelyik még kellően ép volt - és áztatta a lebombázott házak emlékeit. Mindenki menekült előle, mintha pusztítóbb lenne, akár egy golyózápor. Pedig ezúttal tényleg csak víz hullott alá az égből. Nappal volt, kora délután egy nyári napon, mégis fényt kellett gyújtanom, oly sötétség borult a városra. Rossz és mégis megnyugtató érzés fogott el, amint az ablakból az üres, romos utcát figyeltem. Valami mélységes gonosz közelített, mely engem keresett hosszú évszázadok óta. Nem bírtam annak az ismeretlen vágynak az érzésével, amely végül kiűzött a szakadó esőbe, a szürke fellegek alá. Tudtam, hogy azon az úton, amelyen haladtam, azokon a köveken, amelyeken lépkedtem, sosem fogok újra járni. A házak némán sorakoztak, megtépázva viselték a legutóbbi légicsapás emlékeit. Úgy éreztem, a világ kihalt körülöttem, pedig tudta eszem, hogy az emberek rettegve húzódnak meg a legapróbb zugokban is. Értettem őket. Én azonban nem féltem, s mire a város legelhagyatottabb utcáihoz értem, már láttam is őt, amint elgyötört ruháiban, eszelős tekintettel vár rám. Arcán távoli villámok táncoltak és törtek meg a bőrén folyó esővíztől. Szívem vad dübörgését azonban hamar elfedte az égzengés. Nem volt választásom, engednem kellett annak a mélyről jövő érzésnek, mely születésem óta, egyre erősödve szövődött lelkem másik feléhez.
Mire észbe kaptam, már vele szemközt álltam, s csak tudatom távoli részén éreztem, hogy bőrig áztam a szüntelenül zuhogó esőben.
- Isten hozott, drága Blanc. - kezdte halkan. Hangjából szenvedés tükröződött. - Bevallom, hiányoztál nővérkém.
- S most meg is találtál. Ezzel eljött hát a vége?
- Nem tudom, pusztán remélem. - mondta őszintén, s szomorú komolyság sugárzott róla. - Kutattam múltunkban, s meglepő igazságok nyomára bukkantam. Persze nem szeretnélek untatni.
- Mit tudtál meg?
- Életünk célját, Blanc. - felelte kissé ábrándozón, majd hirtelen váltott át maró gúnyba - S a legmulatságosabb az benne, kedvesem, hogy még én sem tudnék oly gonosz lenni, hogy ily szörnyű lényeket teremtsek. Pedig hát én vagyok a rosszabbik testvér, nemde?! Tudod, anyánkat a saját apánk ölte meg, s mind a mai napig él még olyan ember, akihez minket rokoni szálak fűznek. Találkoztam is vele. Általa jutottam végül magyarázathoz. Létünk bűnös kezek által született, mindössze egy kísérlet végeredménye, mely egyszerű hangzása ellenére, hatalmas áldozatokat követelt. Blanc, mi nem testvérek vagyunk, hanem egy ember szétszakított lelkének két megtestesülése. Mi egyek vagyunk... - mondta, miközben fekete szemeiről egyre inkább sütött az őrület.
- Miről beszélsz? - léptem hátrébb.
- Csak egy gyermeke született anyánknak, akit felhasznált apánk. Végül úgy alakult, hogy nekünk, a teremtett lényeknek kell helyrehozni a hibátr30; ezért jöttem hát.
- Annyi éven át vártam, s te egy ilyen gyermeteg magyarázatot tudsz csak felmutatni? Engem már régen nem érdekel valaha volt családunk kiléte! Tőlem elvettél minden lehetőséget, hogy megismerjem múltunkat, én mégsem bánom, hiszen így könnyebben tudtam előre nézni és oly sok mindent megérteni, megfigyelni. Láttad te, hogy mi folyik odakint a világban? Őrült módon egyre csak azt hajszolod, hogy mentsd az irhád, és véget vess valaminek, aminek lehet, így kellett lennie. Elismerem, szörnyű így élni és látni a sok kínt és szenvedést, de belegondoltál-e már abba, hogy valójában nem mi gyötrődünk a leginkább?
- Minek jössz ezzel? Az emberek elhullnak! Te is nagyon jól tudod, vagy tévednék? - mosolygott gúnyosan - Mondd csak, hány embert szerettél meg, majd vesztettél el időközben? Nem volt még elég? Előbb vagy utóbb te sem leszel jobb nálam, mert képtelen leszel tovább elviselni a fájdalmat, amelyet a hozzád hasonlóak kell viseljenek. Számtalanszor láttam már ezt, de nekik enyhülés, hogy meghalhatnak. Te miben reménykedsz ennyire?
- Nekik van miért meghalniuk.
- Ugyan már! Neked is van: végre megpihenhetnél. Felejthetnéd a szenvedést, s őket is, kiket szerettél, de vagy önszántadból, vagy más okokból elvesztettél.
- De miért szeretnél elpusztítani minket? Miért gondolod, hogy a te feladatod? Mégis mit akarsz ezzel az egésszel? - kérdeztem növekvő indulattal.
- Hogy vége legyen végre. Ha hiszed, ha nem, nekem sem jobb, mint neked, bár fájdalmunk eltérő eredetű. Te azért bánkódsz, mert egyedül maradtál, de volt kit szeretned és volt, aki szeretett; én azért, mert mindig egyedül voltam, s sosem volt esélyem ezen változtatni. Egyedül te voltál, aki ismert, de mégis magamra hagytál.
- Noir, önszántadból mentél el, s döntöttél így. De már nincs meg benned az a düh és gyűlölet, mint évekkel ezelőtt. Nem kell megtenned...
- Ez nem igaz! Nekünk sosem volt választásunk! De ha meghalunk, vége lesz!
- Ha valóban meg akarod tenni, akkor miért nem cselekedtél már? - üvöltöttem végül.
- De azt nem tudtam meg, hogy... - felelte elfúló hangon. Látszólag erejének végéhez érve, zokogva rogyott térdre előttem. Kezében ugyanaz a kard lapult, melyet már sok-sok évvel azelőtt is láttam.
- Noir, miről beszélsz? Mit nem tudtál meg? - hajoltam le mellé, majd annyi idő után, újra magamhoz öleltem, mintha ismét gyermekek lennénk, s nekem kellene vigasztalnom őt.
- Nem tudom mi vár ránk. Oly sokszor láttam milyen lehet, de nem volt ott semmi, csak az üres mindenség. Nem akarok ott is egyedül maradni. - suttogta.
- Hiszen sosem voltál egyedül. Én mindig itt voltam. - feleltem én is halkan. Pontosan tudtam mire gondol, mitől fél és képtelen voltam tovább elviselni a kínt, mely egyre erősödött, hogy még egyszer el kell válnunk. A kegyelem, melyet mi is megérdemeltünk, hosszasan váratott magára, míg eszközre és megértőre nem talált. Noir tehetetlenül feküdt ölelésemben, s hagyta, hogy kivegyem kezéből a kardot. Éreztem, nekem kell átvennem a terhet, ami alatt Noir végül láthatóan összeomlott.

Rettentően hideg érzés borított el, tudatom mégis tiszta maradt. Valóban elmúlt a fájdalom, a kietlenség és már nem voltam egyedül: Noir még mindig a karjaimban feküdt - mintha egy elvetemült vadállat hajtott volna fejet előttem. Nem emlékeztem mi volt azelőtt, nem tudtam, hol vagyunk, s azt sem miért és kik vagyunk valójában, de valamiért mégis nyugodt voltam a minket körülölelő bizonytalanságban is. A táj elképesztő sebességgel változott, hogy képtelen voltam követni is. Egyszer virágos mező, máskor havas hegyek, majd tenger, vagy kietlen puszta. Végül megállapodott minden, s pont ugyanazt a vidéket pillantottam meg, mint azelőtt, mikor egyszer már meg kellett volna halnom.
Szemembe az égen véresen vöröslő Nap sütött, s csak akkor tudtam végre felpillantani, amikor egy kecses alak állt meg előttünk.
- Miért vagytok itt? - kérdezte csengő hangon.
- Nem tudom. - sóhajtottam halkan, s a válasz igaz volt. - Egyszerűen nem emlékszem. De téged már láttalak egyszer, nagyon régen.
- Igen, jártál már itt. Még mindig nem tudod, miért vagytok itt?
- Nem értem, én...
- Hatalmas árat kell fizetnetek.
- Miért?
- Emlékezz... - suttogta. Szavára eszembe ötlött az eső, a kín, a rideg fém és a vér, mire halk nevetésben tört ki Noir.
- Blanc, ezt nem vártam volna tőled. - kelt fel ölemből - Igazán hálás vagyok neked, hogy megtetted - helyettem. De végül is érthető, hiszen te vagy az én áldott jó nővérkém.
- Miről beszélsz? - kérdeztem, miközben éreztem, amint elönt egy ismeretlen, rémületes érzés.
- Tudod, hazudtam. De ez érthető részemről. Ha én tettem volna meg, hogy végzek magunkkal, te jártál volna jobban, hiszen te lettél volna az áldozat, én a bűnös és te mehetnél vissza. - nevette ördögien. - Képzeld, találtam egy remek megjegyzést apánk iratai között: "Áldozatként születék, de ki végül áldozatként halá, feltámadá, míg a bűnös örökké a semmibe kárhoz". Egy lapot téphetett ki valamilyen el nem fogadott bibliai könyvből, de nem kellett sok, hogy végül rájöjjek az értelmére. Éppen pár nappal azután találtam meg, hogy eljöttem Genfből.
- Gyermekem. - sóhajtotta lemondóan a nő.
- Talán inkább a gyermekeid. - fordult felé Noir. - Inkább örülj, hogy a jobbik testvér itt marad veled anyám, örökké.
- Mit akarsz még tenni a halandók világában? - kérdezte Rosaline szelleme.
- Nem is tudom, talán pusztítani. Nem fogok unatkozni, annyi bizonyos. Az ugyan érdekelne, hogy te miért kerültél ide? Te apánk keze által haltál meg, nemde?
- Igen, így van, de nem ti voltatok az első gyermekeim.
- Nocsak, tudtál a többi gyermek különös halálról?
- Igen. - felelte elfúló hangon. - Azért vagyok itt, mert a bűntudat emésztett.
- Bevallom, megértem, de ezzel már nem vagy egyedül. - nézett rám Noir szánakozva. - Legalább mardoshat benneteket még egy darabig a lelkiismeret.
- Noir, miért tetted? - kérdeztem sírós hangon.
- Mert ilyen vagyok. - felelte hideg fénnyel szemében, s alakja lassan halványodni kezdett előttem.

Felálltam, s könnyeimen keresztül anyánkra meredtem.
- Te tudtad? - szólaltam meg.
- Igen.
- És most már tényleg nincs visszaút?
- Nekem biztosan nincs. Te talán megleled még az utat, hogy megállítsd Noirt, de az csakis rajtad múlik...

***

Idővel eggyé váltam a vidékkel, megnyugodott a lelkem, s mégis egy régi emlék marcangolta. Az apró rezdülések, melyeket mindig éreztem, ha valami hatalmas és kegyetlen közeledett, egyre erősödtek, de nem az én világomban. Noir tőrbe csalt, s végig azt tettem, amit ő akart. Odakint tombolhatott szabadon, minden kegyelem nélkül, s nem volt erő, mely megállítsa.