Ahogy a Nap kezdett alább hanyatlani, úgy támad fel a szél. Nagy, szürkés felhők úsztak be az égre, jelezve a várható vihart.
Niela már ebéd óta folyamatosan próbálkozott a kavics lebegtetésével. Vion maga is meglepődött azon, hogy milyen kitartó a lány, de természetesen ezt nem tette szóvá.
A férfi fent kísérletezett az emeleti laborjában, Rufus, a beszélő farkas társaságában, amikor váratlanul ujjongó, örömteli hangra lettek figyelmesek, mely a földszint felöl jött.
- Mutasd... - szólalt meg Vion, miután lelépdelt a nappaliba. Niela szétnyitotta a tenyerét és a kőre fókuszálva koncentrálni kezdett. A kavics rövidesen megremegett, majd lassan a levegőbe emelkedett és Niela tenyerétől néhány centiméter magasságban lebegett. Vion egy pillanatra meglepett arcot vágott. Tehát ezzel bebizonyosodott, hogy Nielának van mágikus ereje.
Hesszenben ez idő alatt kiteljesedni látszott Romeria mérgének pusztítása. A kentaurok sorra lettek rosszul és estek össze. A még talpon lévők próbálták ellátni társaikat, de teljes volt a fejetlenség, ami, csak tovább nehezítette a helyzetet.
Az Árnyékboszorkány elérkezettnek látta az időt, hogy támadásba lendüljön. Hezitálás nélkül berobbantotta a város főkapuját és a rá támadó két kapuőrt könnyűszerrel kivégezte. Hesszen utcái szinte kihaltak voltak, köszönhetően a méregnek, de, még így is sikerült néhány katonát riadóztatnia az őrségnek. Felharsantak a kürtök, jelezve a támadást. Patadobogások zaját lehetett hallani, ahogy a füstölgő főkapu felé tartottak a városvédők.
Panteas megelőzve őket, veszett vadként rontott a katonákra és egyet azonnal sikerült is ledöntenie a lábáról. A többi harcos ekkor megtorpant, vesztükre, mert Romeriának köszönhetően a földből vastag indák törtek elő, szorosan rájuk tekeredve.
A nő gúnyos mosollyal az arcán lépdelt a foglyokhoz.
Ahogy ezt kimondta, egy sebesen száguldó nyílvessző tartott felé, azonban nem érte el Őt. Panteas az utolsó pillanatban Romeria mellett termett és kezével felfogta a kilőtt nyílat, mely áthatol a tenyerén és meg is állt abban. A lidérc semmi jelét nem adta a fájdalomnak. Letörte a nyíl hegyét, majd kihúzta tenyeréből a vesszőt.
- Ügyes próbálkozás... - pillantott az Árnyékboszorkány a támadás irányába, ahol egy újabb csapat, páncélos kentaur állt, megfeszített íjakkal a kezükben. - de, édes kevés.
A harcosok élén egy idősebb kentaur helyezkedett el, öltözékéből ítélve kapitányi rangot töltött be.
- Ez az első és utolsó figyelmeztetés, boszorka! Vagy feladod a harcot, vagy elpusztítunk - kiáltotta a férfi határozottan. Romeria egy pillanatra lehunyta a szemét, miközben arcán még mindig élveteg mosoly bujkált. Varázsbotját a megkötözött kentaurok felé billentette, mire a foglyok köré tekeredő indákból több száz tűhegyes tüske tört elő halálra sebezve őket.
- Kielégítő a válaszom? - kérdezte és felkuncogott. A kentaur kapitány dühös arccal intett az embereinek, hogy támadják meg a boszorkányt.
- Nem azért jöttem, hogy játszadozzak - váltott komoly hangnemre a boszorkány, majd csettintett az ujjaival. Rövidesen újabb patadobogást lehetett hallani, több százat, mintha az összes kentaur egyszerre indult volna meg felé.
- Rendben van, akkor holnap innen folytatjuk a tanulást - mondta Vion, miután Nielának sikerült végrehajtania a kőlebegtetést. - Mára elég volt ennyi is - a lány egyetértően bólintott. Nagyon kimerítette az egész napos koncentráció.
- Én is megyek - szólalt meg Rufus Vion mellett állva. - Esetleg elkísérhetlek az erdő széléig? - fordult Nielához a farkas.
- Hogyne - válaszolta a lány.
Út közben a monoton csendet Niela törte meg.
- Szóval, hogy lehet az, hogy képes vagy az emberi beszédre?
- Vion mágiájának köszönhető. Kölyökkoromban egyszer megmentette az életemet. Hálából rendszeresen visszajártam hozzá, és ezt látva egy varázslat segítségével képessé tett az emberi beszédre - válaszolta Rufus.
- Értem - tűnődött el a lány a hallottakon.
Egy újabb szélhullám süvített keresztül az erdőn, megborzolva a fák lombját. A farkas váratlanul megtorpant és mélyet szippantott a levegőből. Niela eközben érdeklődő pillantással fordult felé.
- Valami baj van?
- Hm... - szűkültek össze Rufus szemei. - Rossz előérzetem van. Menjünk - azzal folytatták útjukat az elf kastély felé.
A Necronomicont Hesszen központjában őrizték, egy robosztus épületben, melynek bejárata mellett két oldalról egy-egy, 10 méter magas, büszke tartású, páncélos kőkentaur állt, dárdájukat elszánt tekintettel az ég felé szegezve. Az egész építmény, erőt, és büszkeséget sugárzott. Homlokzatát és körben a falakat a kentaurok harci jelenetei díszítették a kőtömbökbe vésve. Az épület kiemelkedett a többi hesszeni ház közül, mivel egy talapzatra építették. A bejáratot széles lépcsősoron feljutva lehetett megközelíteni.
A kőépületet kívülről állandó őrség védte, e mellett bent 3 elf is tartózkodott, hogy vigyázzanak a könyvre.
Mire Romeria odaért, az elfek már tudták, hogy bekövetkezett az, amitől Solufel annyira tartott, vagyis, hogy az Árnyékboszorkány képes a Necronomicon közelébe férkőzni. Csatakiáltások és robbanások hallatszottak kintről, de Solufel odaküldött katonái nem mozdultak a könyv mellől.
A méregtől a külső őrség tagjainak többsége ekkorra már hasonló állapotban volt, mint a város lakóinak java. Sorban estek össze, így, hiába látták a közeledő ellenséget, tenni már nem tudtak semmit. Egyetlen egy katona volt még eszméleténél, amikor az Árnyékboszorkány az épület elé ért. A harcos egy pillanatra még a bensőjét égető fájdalomról is elfelejtkezett, amikor szembesült a nő mögött húzódó ijesztő alakok kilétével...
- Itt van - szólalt meg az egyik elf.
- És nem egyedül - tette hozzá a másik. Ekkor az épület bejáratául szolgáló kőkapu nagy robajjal bedőlt.
Az elfek a Necronomicont tartó állvány elé álltak. Romeria ott állt velük szemben, arcán elégedett pillantással. Újra felhangzott a paták kopogása a kövezeten és lassan ide-oda imbolygó, morgó hangot adó kentaurok kezdtek felfelé lépdelni az épület lépcsőzetén.
- Ez nem lehet... - hebegték az elfek. Hitetlenkedésük oka nem más volt, minthogy az Árnyékboszorkány mérgével egytől-egyik élőholtakat csinált Hesszen lakóiból. Az egyre közelebb érő kentaurok tucatjai, mint a láthatatlan madzagokon rángatott bábúk, úgy mozogtak. Arcuk semmi féle érzelmet nem tükrözött, szemeik élettelenül csillogtak.
- Három elf? - kérdezte gúnyosan Romeria. - Mindössze ennyit tud felmutatni a hatalmas Solufel király? Ennél komolyabban is vehetett volna...
- Hogy merészelted ezt tenni a kentaurokkal? - kérdezte dühösen a középen álló elf.
- Igazán nem volt nehéz, csak egy kis méregre volt szükségem - vonta meg a vállát a boszorkány. Azzal intett az élőholtaknak, akik megindultak a terem közepén álló három harcos felé.
- Alas, Celanor - szólalt meg a bal szélső könyv-védő, mire társaival előre léptek és fegyvereiket a földnek támasztva ősi elf nyelven beszélni kezdtek. Erre a kőpadlón öt-öt kör alakú égszínkék mintázat jelent meg, mágikus jelekkel, majd mindegyik jelből egy ezüst szobor emelkedett ki, elf katonákat formálva. A szobrok lassan megmozdultak és harci alapállást vettek fel.
- Hm... Nem rossz trükk - szólalt meg elismerően Romeria.
- Ezüst elfek! - kiáltotta az előbbi harcos, akit Naimnak hívtak. - Állítsátok meg a támadókat!
A szobroknak nem kellett kétszer mondani, azonnal megindultak és összecsaptak az Árnyékboszorkány által mozgatott kentaurokkal. Úgy tűnt sikerült megtorpanásra késztetni az élőholtakat, de Romeria nem akart a kelleténél többet elidőzni a Necronomicon megszerzésével. Hátranyúlt a hajához és a hajfonatában díszelgő három vörös tollat kivette onnan.
- Ne higgyétek, hogy ennyire egyszerű dolgotok lesz velem - sziszegte a nő, majd a levegőbe dobta a tollakat és varázsbotját rájuk irányítva elmormolt egy idéző varázslatot. A tollak még a levegőben szétrobbantak, mire szárnyak csapkodását és vijjogó, visító hangot lehetett hallani. Három emberi alak tűnt elő a füstfelhőből. A megidézett lények hárpiák voltak. Sápadt bőrű, kecses női alakok, hosszú karmos lábakkal, karjuk helyén pedig nem kezek, hanem szárnyak helyezkedtek el, mint a sasoknál.
- Végezzetek az elfekkel! - intett nekik Romeria, mire a lények nagy szárnycsapásokkal, visítva indultak meg az Árnyékboszorkány által mutatott célpontok felé.
Az elfek kitértek a lecsapó hárpiák támadása elől, de viszonozni nem tudták azt, mert a szörnyek gyorsan tovasuhantak, és mire a könyvet védő harcosok újra harci állást vettek fel, már jött is a következő roham. Naim a felé közeledő szárnyas nő felé dobta dárdáját, de az könnyedén kimanőverezett előle, így a fegyver jó pár méterrel arrébb a földbe csapódott. A másik két elf sem ért el több sikert a hárpiák ellen. Bosszantó volt, mert a lények könnyen és gyorsan mozogtak, nehéz volt őket hatásosan megsebesíteni a földről.
- Ez így nem lesz jó - mondta dühösen Naim, majd előrántotta kardját. A három elf egymásnak háttal állva próbált ellenállni a szörnyeknek, akik éles karmaikkal csapkodtak feléjük. Az egyik elfnek azonban támadt egy ötlete, ahogy megpillantotta az imént földbe fúródott dárdát.
- Naim, Alas - szólította meg tásait. - Van egy tervem... Ha beválik, talán az egyik bestiával tudunk végezni.
- Miről beszélsz Celanor?
- Megpróbálom elcsalni az engem támadót... Ti addig tereljétek el a másik kettő figyelmét! - azzal a Celanornak nevezett harcos előre ugrott és kardjával a vele szemben lebegő szörny felé suhintott, aki ettől hátrébb rebbent. Ezt kihasználva az elf futni kezdett a dárda felé. A hárpia bekapta a horgot, mert társait hátra hagyva üldözni kezdte kiszemelt áldozatát. Már majdnem utolérte az elfet és tűhegyes karmait előre szegezve akart belemarni annak hátába, amikor Celanor elérve a dárdát, megragadta annak szárát, megpördült körülötte és hátba rúgta az Őt üldöző lényt. A hárpia ettől és az egyensúlyvesztéstől a földre zuhant. A harcos nem tétovázott; kiszedte a fegyvert a földből, majd odalépett a vergődő lényhez és a mellkasába döfte. A halálra sebzett szörny visítására a másik két hárpia hátrakapta a fejét és amint felfogták a látottakat megindultak az egymagában álló Celanor felé.
- Celanor! - kiáltották társai, és a szörnyek nyomába eredtek. Ekkor azonban Naimot oldalról eltalálta valami, amitől a földre zuhant. A váratlan támadástól az elf zavarodottan nézett fel és maga előtt a dühösen vicsorgó lidércet, Panteast pillantotta meg. Nem tétovázott, hanem kardját átdöfte a férfin, az, azonban mintha meg sem érezte volna. Megragadta kezeivel az elf fejét és egy pillanat múlva kitörte Naim nyakát.
- Neee! - kiáltotta Alas, aki már félúton volt Naim és Celanor között, amikor észrevette, hogy pár lépéssel mögötte futó társa eltűnt a látóteréből. Naim halálának következményeképp az általa megidézett ezüst elfek semmivé lettek.
Celanor eközben a dárdát maga elé szegezve próbálta azt beleszúrni a hozzá közelebb levő hárpiába, ám az lábaival elkapta az eszköz végét és annál fogva kezdte a magasba húzni a harcost. Az elf kénytelen volt elengedni a fegyvert, mert a másik szörny hátulról akart rátámadni. Kardját előrántva még sikerült idejében megfordulni a tengelye körül, de, ahogy a dárdát elvevő hárpiáról levette szemét az egyből a hátába mélyesztette karmait. Celanor felkiáltott a fájdalomtól és a kard kihullt kezéből. Több sem kellett a másik hárpiának, rávetette magát a csapdába esett harcosra.
Alas időközben a neki háttal lévő szörnyhöz futott és lemetszette annak fejét. Az utolsó hárpia fel akart röppenni, de Celanor leteperte, így társa azzal is végezni tudott. Ám sebesült társának már késő volt... Mellkasából és hátából csak úgy ömlött a vér.
- Menekülj, Alas! - hörögte a haldokló.
- Nem! Tarts ki, Celanor! - kérlelte kétségbe esetten a bajtársa, de a földön került elf addigra meghalt. Az Ő katonái is porrá váltak. Így már, csak öt ezüst harcos küzdött a kentaurokkal, de azok rövidesen darabokra zúzták Őket. Alas immár egyedül volt és fájó szívvel gondolt halott társaira.
- Látom már csak Te maradtál - visszhangzott Romeria gúnyos hangja. Az elf gyűlölettől telve állt fel és fordult hátra. Az élőholt Hesszeniek és Panteas körbe kerítették a harcost. Az Árnyékboszorkány kilépett a tömegből. Csupán néhány lépésnyi távolság választotta el a Necronomicontól. - Szép teljesítmény, hogy megöltétek mindhárom hárpiámat, de mihez kezdesz most, hogy a tásaid is ugyan úgy halottak?
- Légy átkozott! - sziszegte Alas.
- Vesztettetek... - válaszolta a nő önelégülten. - de, most az egyszer kegyes leszek és meghagyom az életed, hogy hírül tudd vinni annak az ostoba Solufelnek, miként söpörtem el minden akadályt az utamból, amelyet Ő és a szövetségesei állítottak elém.
- Azt hiszed, hogy győztél? Az emberek és a varázslények nem fogják hagyni, hogy Te és a démonok romba döntsétek a világot! El fogsz bukni, ahogy 16 évvel ezelőtt is! - kiáltotta Alas, és a lábánál heverő dárdát felrúgta a kezéhez, majd Romeria felé hajította. Ez után kardját előre szegezve teljes erejéből futni kezdett a boszorkány felé. Amikor a nő látta, hogy az elf kézbe kapja a dárdát, csak elmosolyodott. Varázsbotjával szilánkokra robbantotta a felé száguldó fegyvert, és ezt követően egy bénító átkot küldött a támadó harcosra, aki futtában mozdulatlanná dermedt.
- Kár, pedig tényleg el akartalak engedni - mondta élvetegen a boszorkány, majd meglendítette a kezét. Ezzel egy időben Alas kardot tartó keze is ugyan úgy mozogni kezdett. Az elf hiába próbált ellen állni. Végül Romeria egy utolsó suhintással elérte, hogy a harcos önmagába szúrja fegyverét. Alas tágra nyílt szemekkel rogyott térdre, majd nem sokkal később élettelenül a padlóra.
Miután véget ért a harc, az Árnyékboszorkány feloldotta bűbáját a még talpon levő kentaurokról, akik rongybabaként zuhantak a földre.
- És most lássuk azt a könyvet... - mondta komolyan Romeria közelebb lépve a Necronomiconhoz. - Bizonyára varázslat védi. Nem árt óvatosnak lennem... - elmélkedett hangosan. - Panteas, vedd le! - utasította a lidércet, aki gondolkodás nélkül engedelmeskedett. Odalépett Ő is az állványhoz, melyen a könyv feküdt, ám, ahogy megérintette, teste azonnal kővé vált. A nő hátrált egy lépést, látva, mit tett szolgájával a védővarázslat. - A pokolba... - mérgelődött. - Akkor is meg kell szereznem! Rajtam egy ilyen kis átok nem foghat ki! - azzal varázsbotja végét a Necronomiconra szegezte, és megpróbálta semlegesíteni a rá helyezett védelmet.
Ahogy a Romeria botján lévő mágikus kő felizzott, úgy a könyv körül láthatóvá vált az átok burka. A két varázslat egymásnak feszüléséből fekete és fehér szikrák keletkeztek, melyek sisteregve és pattogva cikáztak a két tárgy között. A nő már minden erejét latba vetette, amikor egy hatalmas csattanás rázta meg a termet és Romeria hátrazuhant. Zihálva kapkodta a levegőt és próbálta összeszedni magát. Föl akart ülni, de jobb keze nem mozdult. Válláig kővé vált. A boszorkány egy darabig még méregette a szürke, merev végtagot, de tudni akarta, hogy sikerült-e megtörnie a védővarázslatot. A Necronomiconhoz lépett újra és lassan felé nyúlt. Az utolsó millimétereknél hezitált, de végül megérintette a díszes borítólapot és örömére nem történt semmi. Elégedetten felmarkolta hát a könyvet és varázsbotját, azzal megindult kifelé. Nem aggódott a karja miatt, mivel, miután megidézi Amaron nagyurat, Ő bizonyára hálából vissza fogja adni az épségét.
Alig, hogy az Árnyékboszorkány elért az épület romos bejáratához szembe találta magát a térre bevonuló Matheusszal és seregével. A Terenysiek egy pillanatra teljesen ledermedtek látva, hogy Romeria a könyvvel a kezében áll előttük.
- Elkéstetek - mosolygott a boszorkány és mielőtt Matheus és a katonák bármit tehettek volna, köddé vált.
AJÁNLOM AZ OLDALT
