Kimerülten roskadt le az ágy szélére. Remegett a keze, és émelygett a gyomra.
- Nem tudta becsukni a szemét – nyögte iszonyodva. – Nem volt szemhéja.
Meddig kell még erősnek látszania?
Mindenki annak hitte. Nem volt az. Mégis elindult minden este. Tette, amit vállalt: őrizte a várost.
A kora reggeli órákban hazatérve mindig megállt egy percre az utca végén. A külkerület legutolsó utcájában lakott, innen széles panoráma nyílt a várost övező földekre – és a szomszéd város határában álló hatalmas áramfejlesztő tornyokra. Hét torony volt; ebből kettő szinte mindig állt, öt pedig dolgozott. Lassan, szinte méltóságteljesen forogtak körbe-körbe a nagy, háromágú propellerek, mindig ugyanazokat a nyugodt, megfontolt, szabályos köríveket vágva a levegőbe.
Veszélyes, legtöbbször életét kockáztató éjszakái után a szélkerekek látványa nyugtatta meg.
Nem, nem egyszerűen csak megnyugtatta. Ha nem lettek volna a szélerőművek, talán már összeomlott volna. Éles határvonal volt ez a néhány másodperces pihenő az éjszakai műszak és az otthona ölén rá váró pihenés között. Egy másik világ, amelybe a szélkerekek forgása billentette át. Szinte kicserélődött: mintha az utca sarkától a házáig hátralévő utat már nem is ő, hanem egy másik lény tette volna meg. Amikor belekapott a szél a hajába, úgy érezte, a röpke fuvallatot is a szélkerekek küldik, azt üzenve: nyugi, kislány, holnap is lesz nap. Túlélted az éjszakát. Mára vége.
Ma éjjel hárman voltak. Titáni, rég kihalt gyárüzem végtelennek ható, sötét folyosóin, hatalmas, szürke termein át üldözték. Égő torokkal, óriási gépszörnyek vas-csontvázai között cikázva menekült. Valahol majd lerázza őket, csak jussanak ki innen, át a halott gyár kiszáradt testén, ki a túloldalon – istenem, merre van a kijárat?! – minél messzebb a várostól, el az ártatlanok közeléből. Csak három, de ennyivel is kevesebb lesz. A határon, a szélben szétfoszlanak majd; ott, ahová csak ő tudja elcsalni őket.
Rohant. Zihálása szinte fájt; óriási kortyokban nyelte a levegőt, mégis fulladt. Száguldott, mégis ólmos vánszorgásnak érezte a futást – mintha vízben próbálna szaladni. Hallotta üldözői lépteit maga mögött; majd a szeme sarkából vékony, sötét árnyat látott elsuhanni egy állványzat résein át.
A következő pillanatban a férfi már előtte volt. Sasha nekirohant, megbotlott a lábában, elvágódott. Macskamódra, zuhanás közben perdült meg, a hátára esett. Tágra nyílt szemmel meredt a fölé hajoló férfi arcára.
Férfi? Emberi alakja volt, igen; de egész testét rövid, tömött, sűrű szőr borította, mintha csak egy ápolt vizsla bőrébe bújt volna. Fejét és arcát is ugyanaz a fényes szőrzet fedte. Szemhéj nélküli szeme őzbarnán, kíváncsi, perverz tekintettel méregette a lányt. Lassan, éhesen rámosolygott. Sasha torkát rettegés szorította össze: az a mosoly olyan volt, mintha fegyvert szegeztek volna rá. Tudta: nincs ideje, még sikoltani sem; pár másodperc, és a másik kettő is ideér…
Mégsem tudta visszafojtani a sikolyt. Az iszonyodó, ugyanakkor dühödten acsargó hang akkor szakadt ki belőle, amikor keze gyors, nagy ívű mozdulattal a lény arcához vágódott. Látta a karom-gyűrű nyomán felszakadó bőrt; látta, hogy vér csordul a lakkfényű szőrre. Kibelezett állatok képe villant át rajta. A fajzat felhördült kínjában és meglepetésében, és amíg hátratántorodott, addig a lány előrelendült. Combjának hosszú izmai feszülő húrként lökték előre, csípője oldalirányba penderítette; elrugaszkodott. Lassú és végtelenül nehéz volt az első lépés – nem lesz elég a lendület, elkéstél, véged! –; biztosra vette, hogy rögtön a bokájára kulcsolódik egy kéz szőrösen, véresen… De nem történt ilyesmi, és bár mozogni továbbra sem volt könnyű, azért mégis csak sikerült valahogyan – fordul a szélkerék – továbbjutnia.
Vasalt sarkú faládák sorai között rohant, szagtalan homályban. A folyosó nagy, dupla vasajtóhoz vezetett. El fog akadni a retesz, gondolta; de már ott is volt, elrántotta a zárat – nem akadt el – és vállával előretaszította az ajtót.
Erős, de homályos sárgásfehér fény köszöntötte; friss levegő tódult a tüdejébe. A súlyos ajtót azonban már nem volt ideje bevágni: hosszú, kutyakarmokban végződő ujjak téptek a hajába. A férfi hátrarántotta. Sasha csúnyán beütötte a tarkóját és a lapockáját az ajtó fixált szárnyának élébe, de épp ez tartotta meg. Erősen nekifeszült az ajtónak, és egyik kezével hátranyúlva válla hajlatába ölelte a lény fejét. Talán megmarja ez a dög – de ha visszaesik vele a homályba, szét is tépi.
Nyers hús szagát és a lény vadállati erejét érezte. Egyik talpát is az ajtóhoz támasztotta – közben tényleg belemart a nyakába a félállat, és ő újra felsikoltott – és tudta, ha elsőre nem sikerül kiszabadulnia, hát nem fog soha többé. Minden erejét összeszedve elrúgta magát.
Sikerült. Kizuhantak a fénybe. A föld sem volt puha: most arcát és mellét ütötte meg. Ezek viszont elhanyagolható sérülések voltak ahhoz képest, amiket a kutyafajzatnak kellett kiállnia: őt bizony szétmarta a hajnal. Teste másodperceken belül kiszáradt – a lány még látta lapos fogain a saját vérét, szemében a döbbent felismerést –, majd atomjaira hullott. Sikolya vele együtt enyészett el a szélben. Két másik társa, akik eszüket vesztve, indulatból ugrottak utánuk, a határvonalon pusztultak el. Egyikük derékban vált ketté, és míg felsőteste semmivé foszlott, csípőtől lefelé hasznavehetetlenül esett a küszöbre; a másik pedig egyszerűen fejét vesztette.
Sasha nyögve ült fel. Úgy érezte, egy életre a retinájára égett a látvány, ahogy a kíváncsi szemű, de rosszindulatú vadász a szemét becsukni képtelenül a halál arcába nézett. A lány körülhordozta tekintetét, kétségbeesetten keresve valami más látványt. Egy sötét hajcsomó a sörényéből: ennyi maradt a fűben azon a helyen, ahol az imént még a lény keze volt.
Fogalma sem volt, hogyan keveredett haza. Arra csak a legritkább esetben emlékezett. Télen még sötét volt, amikor hazament, nyáron már világos – körülbelül ennyi érintette meg a hajnalból. A többit csak a szélkerekek propellerei tudták elvágni, amikor az utca végére ért. Hétköznapi teendői közben aztán lassan megemésztette az éjjel történteket. Ivott egy erős kávét, ruhákat dobált a mosógépbe, besétált a városba vásárolni, majd a könyvtárba. Hazafelé megállt egy pillanatra az utca sarkán.
A szélkerekek ott voltak; a hatalmas propellerlapátok rendületlenül rajzolták a láthatatlan, nyugodt köríveket a levegőbe.