Amikor magához tért, a vízesés mellett, a gyepen találta magát, Arestin köpenyén fekve.
A testvérem aggódva hajolt fölé, fekete lobonca a lány nyakába omlott.
- Jól vagy?- simította meg félve Stella arcát.
- Köszönöm, igen...- felelte a lány még mindig kábultan, és kis kezét lágyan rátette az ő
arcát simogató démonkézre.
- Fel tudsz ülni? Nem szédülsz?
Stella kissé megpróbált felemelkedni, de visszaejtette a fejét.
- Várj, majd segítek... csak lassan...- csúsztatta egyik karját Arestin a lány háta alá,
míg a másikkal megfogta a kezét. Arcuk nagyon közel került egymáshoz. Mindketten elpirultak.
Tekintetük egymásba kapaszkodva néma kérdéseket és válaszokat közvetített. Arestin felültette
Sébastienne húgát, de karjai öleléséből nem engedte el. A lány - még enyhén zúgó - fejét a
fiú vállára hajtotta, tenyerét pedig a mellkasához támasztotta. A fekete tigris finoman,
ujjheggyel megérintette Stella arcát, aki kissé felemelte a fejét. Tekintetük ismét rabul
ejtette egymást. Arestin lassan áthidalta az ajkaik között lévő távolságot, és puha, lágy
csókba kezdett. Társnője ajka megremegett, és tétován, bátortalanul visszacsókolt, miközben
a tenyerét a Tigris mellkasáról lassan felcsúsztatta a vállára, majd a nyakába. Gyengéd,
hosszú csókjukat megszakítva egymáshoz bújtak.
Kicsit később testvérem megszólalt:
- Kicsi lány! Megengeded nekem, hogy örökké melletted maradhassak? Vigyázni szeretnék Rád!
Mindig, mert... szeretlek!
- Jó, vigyázz rám...- bólintott ő könnytől felcsillanó szemmel - én biztonságban érzem magamat,
és nagyon jó melletted mindig. Szeretlek Téged!
Arestin elakadó lélegzettel hallgatta: csak halványan, titokban reménykedett abban, hogy
Stellánál lehet némi esélye... de ez felülmúlta legmerészebb álmait is... végtelen boldogság
töltötte el a lány szavaitól. Újra egymáshoz hajoltak és összeölelkeztek - hosszú, szerelmes csókban
forrtak össze ajkaik.

Ebben a pillanatban tértünk vissza teleportálva. Két nyulat hoztunk ebédre. Sébastienne egyik
kezével zsákmányunkat fogta, a másikkal meg engem szorított magához. Megtorpantam, ezzel
szerelmemet is megállítva, amikor megláttam őket. Mindketten felfigyeltünk már, milyen érzéseket
táplálnak egymás iránt testvéreink. Úgy tettünk, mint ha mi sem történt volna. Csendesen elmentünk
mellettük, be a barlangba. Észre se vettek bennünket, annyira egymásba feledkeztek.
Bent tüzet gyújtottunk, és elkészítettük az ételt. Közben az én ezüstszőke démonom - úgy fél
percenként - jött hozzám egy lágy csókra, simogatásra. Azért az ebéd valahogyan mégis elkészült...
Sébastienne kiment, hogy szóljon nekik, de úgy döntött, mégsem teszi. Visszajött hozzám.             - Aliciám, kedvesem, a fülük botját sem mozdítják... úgy döntöttek, inkább egymást kóstolgatják.
Nem mintha én nem éhezném Rád...de most együnk, és tegyük félre az ő adagjaikat.- bújt hozzám
szerelmesen. Amikor jóllaktunk és elrakodtunk, Sébastienne hátulról átkarolta a derekamat, és
belecsókolt a nyakamba. Sóhajtottam és megremegtem. Mindkét kezemmel hátranyúltam, beletúrva
gyönyörű hajába. Tigrisem - kihasználva a kínálkozó alkalmat - becsúsztatta kezeit a felsőrészem
alá, és lágyan cirógatni kezdett.
- Ne... még bejönnek...- súgtam elakadó lélegzettel.
- Attól ne félj, hercegnőm, nagyon el vannak foglalva egymással... - dorombolt a fülembe azon az
észveszejtően csábító, mély, lágy hangján. Hű... Alicia! Odáig vagy érte, nem tudsz neki ellenállni...
de nem is akarsz. Igaz?!
Inkább én is bevetettem minden vonzerőmet...
A hőforrás felé kormányzott, miközben a felsőmet hámozta le rólam.
- Bepótoljuk, ami tegnap elmaradt... éhezem Rád... Érezni akarlak. Belőled soha nem elég... Nagyon
szeretlek!- csókolt újra és újra, forrón, szerelmesen.
Ruháinktól megválva elmerültünk a természetes medence kellemesen meleg vizében. Délelőtti, első együttlétünktől izzó, vad vágyaink nem csillapodtak,inkább még jobban feltüzelődtünk. Olyanok voltunk
egymás számára, mint fuldoklónak a levegő, éhezőnek az étel, szomjazónak a víz... Nem tudtunk volna
már egymás nélkül létezni.

Késő délután mind a négyen együtt ültünk a tűz mellett. Stella és Arestin is megette már a sült nyulat.
Halkan beszélgettünk. Egyszer csak bátyám tudomásunkra hozta: láttak bennünket a rejtett tisztáson
aludni, de félreérthetetlen helyzetben... Rettenetesen zavarba jöttem, és ráadásul dühös is lettem
testvérem kaján vigyorát látva. Felpattantam és sírva elrohantam, ki a barlangból.
- Ezt nem kellett volna... Tőlem számon kérhetnéd, de a húgodat miért bántod vele?!- kérdezte tőle
Tigrisem, majd utánam vetette magát.
Arestin lehajtotta a fejét. Haja sátorán keresztül pillantott szerelmére, úgy suttogta:
- Tényleg nem kellett volna... Nagyon szeretem őket, a húgomat is és a bátyádat is - ő a legjobb és
egyetlen barátom, és Alicia jegyese. Nem tudom, mi ütött belém...
- Kicsit irigyled őket... és én is.- hallotta a gondolatot. Megdöbbent. Stella hangosan nem válaszolt,
csak gondolatban. De eddig soha nem észlelte még, hogy képes lenne rá. A lány nem is vette észre,
hogy a fekete tigris megtudta titkolt válaszát... és azt sem, hogy kezd démonná válni. Arestin viszont
észrevette arca két oldalán a halványzöld sávokat. Ujja hegyével lágyan megérintette, majd ezt mondta:
- Tényleg irigység... de örülök neki, hogy ennyire boldogok.
A lányon volt a meglepődés sora:
- Te gondolatolvasó vagy?!
- Úgy is mondhatjuk.- nyerte vissza jókedvét a bátyám - de inkább mondjuk azt, hogy Te közvetítetted
felém a gondolataidat... kezdenek előjönni a képességeid, csak még irányítani nem tudod őket...
- Akkor vigyáznom kell, mire gondolok...- mosolyodott el barátnője.
- Például most erre...- húzta magához Arestin, és finoman csókolni kezdte.

Sébastienne a rét szélén ért el. Álltam a sudár fenyők alatt, és keservesen zokogtam. Nem szólt egy szót
sem, csak átölelt, és a könnyeim áztatták fekete felsőjét. Pár pillanat múlva megint meg tudtam nyugodni a
karjaiban. Jól mondta Arestin a múltkor: csak ezüstszőke démonom tud rám ilyen hatással lenni.
Ahogy elmúlt zaklatottságom, már jött is bátyám telepatikus üzenete: ne haragudjak... visszaüzentem, hogy
most már rendben vagyok.
Kedvesem ingét teljesen eláztattam könnyeimel. Lekaptam róla, hogy a meleg napsütésben gyorsan megszáradhasson. Mint mindig, most is forró hullám futott végig a gerincemen izmos felsőteste látványára.
Érzékelte a bennem kiváltott hatást, és még fokozta is, őrjítően szexi mosolyával megajándékozva.
Álltunk az erdő szélén, karjaink szorosan átkulcsolták egymást. Hajam kibomlott, és lebegett a frissítő
szellőben, Sébastienne sörényének tincseivel keveredve. Nem szóltunk, csak éreztük egymást. Szíveink egy
ritmusra lüktettek, szemeink néma üzenetünket közvetítették: Szeretlek!
A lemenő nap vörös fénye mintha olvasztott aranyba vont volna minket... A mozdulatlan csendben nem messze
tőlünk kióvakodott az erdőből egy szarvas... Rőtvörös teste élesen elütött a gyep zöldjétől. Néhányszor
lehajolt, tépett a fűből, és rágcsálta, miközben méltóságteljes mozdulatokkal a patak felé vonult.
Mosolyogva néztünk egymásra. Eszünk ágában sem volt a királyi vadat bántani. Beértük más "vacsorával" is...

Már fénye volt a tűznek, amikor visszatértünk a vízesés mögé. A bátyám bűntudatos arccal jött oda hozzám.
Sébastienne elengedett, és húga mellé ült a tűzhöz. Halkan beszélgettek. Tudták, hogy Arestinnek
lelkiismeretfurdalása van a délutáni megjegyzése miatt. Hagyták, hogy jó testvérként megbeszéljük a dolgot.
"Mi az, Alicia?! Milyen démonnő vagy te?!"- gondoltam, amikor a bátyámhoz bújva megint bőgni kezdtem...
- Ne haragudj!- suttogta fivérem - nem bántani akartalak... megértelek benneteket, hiszen Ti mindig is
összetartoztatok... már kisgyerekként is. Örök szerelem a tiétek... Bárcsak a miénk is az lenne...
- Nem haragszom. A vérem vagy, és én is a tiéd. Örök szerelem? Igen... Ha Te is ezt akarod... szerintem ez
főleg rajtad múlik, bátyókám. Stella odáig van érted, mióta először meglátott. Menjünk, mert várnak a
párjaink. Vesd be magadat, bátyus...- mosolyogtam rá mókásan, mire ő szokott, kedves kölyökvigyorával
válaszolt.
Még ültünk kicsit a tűz mellett, bámulva a lángok táncát, miközben egyre akadozottabb társalgást
folytattunk. Ásítoztunk, aztán elvackolódtunk éjszakára. Életem szerelmével megosztoztunk a két takarónkon:
egyik lett a deréjkaljunk, a másik pedig a kettőnk közös takarója. Sébastienne álmosan dorombolva magához
húzott, testünk egész hosszában egymáshoz simult. Arestin ránézett Stellára, azután hasonló módon ágyaztak
meg maguknak, mint mi. Bátyám is átölelte kedvesét. A barlangban már csak a tűz parazsa derengett,
néha pici szikrát pattantva, majd lassan az is kihunyt.