9.fejezet

Őrült módon vágtattam. Mintha démonok üldöznének. Száguldtam a széllel, röpültem a viharral. A könnyeimet elmosta az eső. Dörgött, villámlott. Háború dúlt az égen.
Egyszer csak patadobogást hallottam a hátam mögül. Alex vágtatott utánam. Ha lehet, még gyorsabb tempóra ösztökéltem Félholdtat.
- Alicia várj meg! –kiáltott utánam, de a szél süvítése elmosta a hangját.
Ha akartam volna, akkor se hallhattam meg. Rémülten pillantottam hátra. Már majdnem beért. Nem értettem mért nem hagyott elmenni! Én csak el akartam tűnni innen!
Hirtelen éreztem, hogy Félhold megugrik alattam, és elvesztettem fölötte az irányítást. Zuhanok! Egyenesen, az út melletti szakadékba. Éreztem, amint a szikláknak csapódik a testem, és zúzódnak össze a csontjaim. Törött karommal egy kiálló ágba kapaszkodtam. Iszonyatosan fájt! A világ kezdett elsötétülni. Erőnek erejével kellett nyitva tartanom a szemem. Tudtam, ha most elájulok, meghalok. És én élni akartam!
Hirtelen éreztem, ahogy egy kéz szorítja meg a csuklómat, és húz felfelé. Felnéztem, de a szemembe hulló esőcseppek miatt nem láttam az arcát. De így is tudtam, ki mentett meg.
Miután már a hideg, vizes földön feküdtem, elkezdtem kapálózni.
- Eressz el! –kiabáltam. –Hagyj békén!
- Ha most békén hagytalak volna, már halott lennél! –szorította meg a kezemet, mire én felszisszentem.
A csuklóm egyre inkább bedagadt.
- Úristen, mit csináltál a kezeddel? –fogta meg, most nagyon gyengéden.
- Nem a te dolgod! –próbáltam elhúzódni.
De éreztem, hogy egyre gyengébb vagyok. A jelenléte szinte varázserővel hatott rám.
- De igenis az én dolgom! –mondta, és megcsókolt.
Szenvedélyesen, erősen. Mintha csak mi ketten lennénk, az egész világon.
- Fontos vagy nekem! –mondta, mikor végül elváltunk.
- Christin miatt? –kérdeztem szomorúan.
Mintha megrándult volna az arca, de semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni róla.
- Nemcsak. –felelte őszintén. –Miatta is, hisz annyira hasonlítasz rá. De van benned valami, valami, amit nem tudok megfogalmazni, de úgy vonz magához mint a mágnes.
Elmosolyodtam. Tudtam mit jelentenek ezek a szavak, de jelen pillanatban nem érdekelt. Csak az, hogy szüksége van rám. Még ha csak azért is, mert kíván. Őrölten kíván.
Mosolyomat látva ölbe kapott.
- Akkor visszavihetem a kastélyba, kisasszony? –kérdezte.
Sajnos válaszolni már nem tudtam, mert ekkor elájultam.

Három napig feküdtem öntudatlanul. De nem voltam egyedül. Hosszú álmomban végig mellettem volt Christin. Vigyázott rám, beszélt velem. De nem emlékszem miről. Az egész egy nagy fehér folt a fejemben. Pedig tudom, hogy fontos.
Mikor felébredtem egészséges voltam, és farkaséhes.
- Hát jól van kisasszony? –szaladt be a szobámba Rose.
Szerintem a nyakamba is ugrott volna, ha nem annyira jól nevelt. De ő már csak ilyen. És én így szeretem. Bár ezt nem szabad hangoztatnom!
- Igen Rose, és borzasztó éhes vagyok! –mondtam mosolyogva. –Alex hol van?
Erre a kérdésre láthatóan elbizonytalanodott. Zavartan állt egyik lábáról a másikra. Végül kibökte:
- Az Úrnak el kellett utaznia, sürgős ügyben! Csak holnap érkezik.
Iszonyú dühös lettem. Minek hozott egyáltalán vissza. Hogy ha méltóztatik hazajönni, akkor én mindig meleg ággyal várjam?! Közbe meg éljek együtt az elviselhetetlen anyjával, meg mostohahúgával? Na azt lesheti!
Nyugalmat erőltettem magamra, és megkérdeztem:
- És nem tudod mi lehetett az a fontos ügy?
- Nem, csak azt, hogy Madmasel Viktória kérte meg rá! –éreztem, hogy megint elönt a méreg. –Pedig az Úr nagyon nem akart menni! Végig itt volt ön mellett. Csak ma reggel utazott el.
Hadarta gyorsan Rose, látva, hogy milyen dühös leszek az Úrnőjére. Tudta, hogy ki nem állhatjuk egymást, és azt is, hogy a Viktória elleni harcban semmi esélyem. Sajnos én ezt akkor még nem tudtam…
- Rendben Rose, köszönöm! –erőltettem mosolyt magamra. –Ha felöltöztem, kérlek szólj Madmasel Viktóriának, hogy beszélni szeretnék vele.
Nem tudom mért, de Rose erre remegni kezdett. Majd reszketed hangon megszólalt.
- Az Úrnő már várja önt! Azt mondta, ha felébredt, küldjük a pinceterembe.
- Rendben, fél óra múlva ott vagyok! –mondtam, és elfordultam.
Így már nem láthattam azt a rémületet, ami kiült szegény kislány arcára.

Ahogy ígértem, fél óra múlva felöltözve megjelentem a pinceterem ajtajában. Viktórián szokása szerint fekete ruha volt, magas nyakkal, és hosszú ujjakkal. Olyan volt, mint egy félelmetes, fekete madár. Vagy inkább keselyű. Egy gonosz, gyönyörű keselyű.
- Örülök, hogy végre itt vagy! –kezdte, kicsit se „örülős” arccal. –Ugyanis sok mindent szeretnék megbeszélni veled!
Azzal leült egy székre. Fogalmam se volt, hogy mit akarhat mondani, és azt se értettem, mért a pincében. Lent hideg volt, és nyirkos, mellettünk egy régi kínzókamra.
Viktória csettintett egyet, mire megjelent hűséges inasa, Jaems. Gusztustalan ember volt. Tagbaszakadt, izmos, de olyan fejjel, mintha csak gorilla lenne. Most vigyorogva lépett be, és megragadta a karomat.
- Hé, mit akar! –kiabáltam. –Azonnal eresszen el!
Próbáltam szabadulni, de erősebb volt nálam.
- Kötözd ki! –utasította hidegen Viktória.
Jaems átráncigált a másik terembe, (az egykori kínzókamrába) és kikötözött a falhoz. Viktória gonosz mosollyal nézte.
- Mégis mit akar? –kérdeztem kétségbeesve.
Ugyanis olyan őrült láng lobogott a szemében, amit eddig még nem láttam. És igen, nagyon féltem.
- Meg kell tanítanunk, az ilyen kis ribancoknak, mint te vagy, hogy hogyan illik viselkedni, és kivel lehet kezdeni! –mondta fagyosan, és intett Jaemsnek.
Az inas kaján vigyorral jött oda hozzám, és letépte a hátamról a ruhát. És akkor észrevettem, amit eddig nem láthattam tőle. Az ostort az asztalon.
Most, hogy tudtam mit akarnak tenni, már nem féltem. Hideg céltudatosság vette át a helyét.
- Ha ezt Alex megtudja, soha nem bocsátja meg magának! –mondtam határozottan.
Mire ő hidegen felkacagott.
- Azt hiszed nem tudja? –kérdezte, gonoszul mosolyogva. –Ha tudni akarod szívem, ő kért meg rá, hogy távolítsalak el az útból! –teljesen ledöbbentem. –Hát igen, a szegény anyákra hárulnak ezek a feladatok! Azért is utazott el, mert nem akarta látni, amint kidoblak.
Nem akartam elhinni! Ez biztos csak hazugság! De akkor Jeams odatartott odatartott elém egy levelet. Alex kézírásával.

Kedves Alicia!
Köszönöm szépen, azt az estét, biztosíthatlak róla, hogy kamatostul megfizetted a segítségemet! De mostmár, nincs szükséged rám, és nekem se rád, úgyhogy kérlek, mire hazaérek, már ne találjalak itt! Ne félj, még a jövőben majd felkereslek, hogy ne unatkozz nagyon nélkülem, csak hagyd meg a címed anyámnál.
Őszinte híved:
Alexander de Vandeportn’s Gróf

Könnyek gyűltek a szemembe. Tényleg csak ennyit jelentettem neki?! Kötelességből maga mellé vett, majd mikor már kiszórakozta magát velem eldob? Ezt nem tudtam elviselni!
- Nos, úgy látom, már hiszel nekem! –tértem vissza a valóságba Viktória hangjára. –Természetesen elolvastam a levelet, ismerem a tartalmát.
Egy könnycsepp lassan végiggördült az arcomon.
- Először is, megtiltom, hogy ezután még találkozz a fiammal! –mondta.
- Ne féljen, nem is akartam! –suttogtam magam elé.
- Remek! –mosolyodott el. –De hogy ezt az eszedbe is vésd, kapsz egy kis emlékeztetőt.
Azzal felemelte az ostort, és végigvágott a hátamon. Éreztem, ahogy a bőr felszakad, és valami furcsa, égető fájdalmat. De nem kiáltottam fel. Némán tűrtem az első ütést. És a másodikat. Csak a testem rándult meg néha a fájdalomtól, de egyszer sem kiáltottam fel. Mi ez ahhoz a fájdalomhoz képest, amit itt érzek a szívemben?!
Miután végzett velem, az inas már csak egy ernyedt, remegő testet emelt le a láncokról. A földre estem, egyenesen Viktória lába elé.
- Nesze, itt egy bankkártya! –dobta le elém. –Vedd el! Azt akarom, hogy tűnj el innen, és soha többé ne gyere vissza! A számládat minden hónapban feltöltöm 5000 dollárral. Szerintem ez elég szép összeg azért, hogy soha többé ne keljen néznünk a sunyi kis fejedet!
Csak meredten néztem a fényes, aranyszínű kártyát. De nem nyúltam hozzá. Ezt látva Viktória rámordított:
- Azt mondtam vedd fel! –mire én gyorsan megfogtam, és felálltam.
Ő csak gonoszan, és lenézően mosolygott.
- Rendben. Most pedig tünés!