I.

Itt tartózkodása óta Wilde egyre kedvtelenebb, hanyatló lelkesedéssel öltözködik és dirigál, a verseim minden szavába beleköt (ámbár sosem volt velük elégedett). Ideje java részét a Shakespeare-rel való levelezés tölti ki.
Kezdek aggódni: magamra hagy.
Aztán megnyugszom: ez csak pótcselekvés.
Végül rájövök: dacol.
Oscar Wilde másodjára cserbenhagyásos gázolás következményeként hunyt el. Halálának tragédiájában – de főleg a cikkekben – így szerepelünk: G. L. gondatlansága és O. W. önérzete.
Egy hét múlva a halálhírét módosítják (hogy róla megint két bőrt húznak!) „könnyebben sérült”-re. Ő persze váltig állítja, hogy nyolc napon túl gyógyul.
A kilencedik napon már el is hiszem neki. Nem szól hozzám.
(Shakespeare válaszolt.)

II.

Shakespeare és Wilde notórius levelezése immár öt hete tart, és kezd elfajulni.
Wilde elégedetlen, Shakespeare (William) póriasodik, modernizálódik, olykor – képtelen módon – magyarosodik! (Igaz, ami igaz, Oscar Wilde szerint halála előtt sem volt már egészen megfelelő az írásmódja.)
Hová lettek tehát a szonettek, az óangol, nyelvük kéje, bája meg zenéje, és ki ez a Shakespeare (Nem William. Shakespeare.), aki postafordultával vált nyelvet és stílt, és akinek toll által vész hírneve? Önnön tolla által?
Bezzeg Ő! Mármint Wilde, ugyebár, aki megingathatatlan ízlésében, stílusában…
Ennek ellenére mostanában gyakran hallom káromkodni magyarul, ha levele érkezik Shakespeare-től (William, bosszantásomra.)

III.

Wilde-ot nyomasztja a szerelmi életem, illetve annak hiánya. Ebből kifolyólag a szerelmi lírám nemléte. Olykor, ha tarthatatlannak ítéli az állapotokat, velem jön, és vázolja hiányosságaim. (Kegyeibe fogadott.)
Engem nyomaszt Wilde tanítása. Ebből kifolyólag néha elszólom magam. Felháborítja jólneveltségem tökéletes hiánya, de abban egyetértünk, hogy jobban ért a férfiakhoz (És a nőkhöz. Természetesen. Mellékesen.)
Panaszlevelet írtam Shakespeare-nek. Wilde-ot neveztem meg, mint feladót, és egy ideje nem kaptam választ. Talán összevesztek…

IV.

Ütemesen verem a billentyűzetet, Wilde mögöttem ül, és honi termesztésű szőlőt szemezget.
Nem zavarja a számítógép. Már túltette magát a modern kor vívmányain, mi több, használja is őket. A tévé, meg a rádió annyira nem köti le, ellenben csetelget, és a Wikipédián keresi az ismerőseit. Elvégre, ha az ember száznyolc éve halott, nem nagyon tudja hasznosítani az Iwiwet.
Tehát írok, ő meg mögöttem, és olykor megró. Sőt, kimondottan gyakran teszi ezt, ezért most úgy mondjuk, hogy stílusgyakorlatokat végzek.
Így: Nekem, azt hiszem, rosszul esne, ha felfeslett harisnyás lábakon topogna arrébb a feltehető jövőm.
Mire ő megjegyzi, hogy én mindent csak hiszek, és semmit sem állítok. Állítsam. Legyek határozott.
Tehát: Nekem rosszul esne, ha felfeslett harisnyás lábakon topogna arrébb a feltehető jövőm.
Nem túl kedvesen megállapítja, hogy nem egészen erre gondolt.
Mire én: Nekem rosszul esik a gondolat, hogy felfeslett harisnyás lábakon topog arrébb a feltehető jövőm.
Az ablakon látom visszatükröződni az arckifejezését. Villámsebességgel nyúlok a Delete-ért. Megkérdezem, mi nem jó?
Csak a gondolat esik rosszul?
Hát, legyen: Rosszul esik, hogy felfeslett harisnyás lábakon topog arrébb a feltehető jövőm.
Hogy én nyers vagyok, meg széthúzó. Hogy legyen már stílusom, legyen bennem halvány szépérzék, vagy kecsesség, és kíséreljem már meg (ugyan), hogy én őt most elbűvöljem.
Csúnyákat motyogok, ő meg csúnyán néz. Kvittek vagyunk.
Szóval: Ajkamba harapva, tompa fájdalommal veszem tudomásul, hogy a lábakon - amelyek homályba burkolózó jövőm felé visznek szüntelen -, felszaladt egy szál, hogy a vádlimra feszülő harisnya egy nagy foltban kiszakadt. Nem a harisnya bánt, leginkább a mód, amit a harisnya feltételez. A múltamnak adott csúf búcsúajándék, a jövőmet köszöntő feslett öltözék: az keserít el.
Felvonja a szemöldökét. Hosszabb lett ugyan, de ő nincs elbűvölve. Egyáltalán nem.
Elgondolkodom rajta, hogy most mondjam, hogy írjon jobbat? Nem esne nehezére. Igazán még a haragom sem hatja meg. Van róla sejtése, hogy nem véletlen van jelen ő, és nem, mondjuk, József Attila. (Bár nem hiszem, hogy zavarná, hogy ha nem lenne így tinta által szertartásosan feltámasztva.)
Megkérdezem tőle, hol tett szert erre a fene nagy szépérzékére.
Halványan céloz rá, hogy vele született, aztán művelte és, hogy sérti a szerfelett kifinomult ízlését az én mindennapos, és helyütt alpári beszédmódom.
(Hogy oda ne...)
(Hogy de, mert rögvest kapok egy körmöst.)
Akkor mit csináljak? (Elnézem, ahogy megeszi a fürt othellót, lecsípi a tökéletesen kerek, tökéletesen fekete szemű szőlőt, a maga modorával. Nem tökéletesen, de mindenesetre nyomatékosan és letaglózva a becses közönséget.)
Fintorogva válaszol: ne csináljak semmit, elvégre stílust akartam, és ott van, hiszen látom, nem tudok tőle eltérni. Függetlenül attól, hogy neki ez cseppet sem tetszik.
Ámen.
Legyek vele boldog.

V.

Wilde egy napja a nyomdában tartózkodik.
Attól tartok, ki fogja tapétázni a falat néhány régi képpel. Délelőtt a Google-lel volt elfoglalva; a keresési előzményekben, a letöltések közt róla, rokonairól, barátairól és a Lordjáról találtam portrékat, csoportképeket, oldalakat.

***

Aggodalmam jogos volt. A falak jelentős részéről Lord Alfred Douglas néz rám, Wilde pedig különös derűvel sétálgat itthon.
Azt hiszem, ha egyedül van, belevész a honvágyba.
Születésnapjára meglepem valamivel. Talán kárpótolhatom fáradozásaiért.