Lövések zaja zavarta meg az éjszaka csendjét, majd szirénázás, hangos fékezés és végül csend. A sikátor előtt egy magas, karcsú nő állt. Hétköznapinak mondható ruhában, csupán övén csillogó jelvénye és kezében tartott fegyvere árulta el róla, hogy nyomozó. Szemét az előtte heverő halott „rosszfiún” tartotta még mindig. Kollégái kiszállva az autóból megálltak és csak mereven bámulták a jelenetet. Elkéste, mint mindig. Ő végigüldözte a városon a bűnözőt, majd kénytelen volt lelőni. Pedig mennyire utált gyilkolni. Sokszor maga sem értette, miért ezt a szakmát választotta. Már annyiszor ki akart lépni, végül mégis a maradás mellett döntött. Valami ott tartotta.
Fáradt sóhaj hagyta el ajkait, majd megkeményedtek vonásai és mikor a két férfi felé fordult, újra hideg, megtörhetetlen volt a tekintete.
- Kaparjátok össze! Én mára végeztem. – ez is a szokásos jelenet volt. Ő elvégezte a dolgok nehezét, de azt ne várják el tőle, hogy még a „takarítást” is ő csinálja. Ezt természetesen senki nem tette szóvá, mivel ő volt a legjobb nyomozó a városban. Minden rá bízott ügyet megoldott és a rosszfiúk szépen fogytak. Egy idő után már az sem volt meglepő, hogy a legveszélyesebb ügyeket kapta, hisz a vége mindig ugyanaz volt…

Egy belvárosi bérház tetőtéri lakásában villany gyúlt. Kimberly - mivel így hívták hősnőnket - immáron otthonában volt. Bezárta a négy különböző zárat ajtaján, majd eltüntetve arcáról azt a jeges álarcot fáradtan huppant le egyik foteljébe. Gondterhelten sóhajtott egyet, majd lehunyta szemeit. A mai munkáin járt az esze. Újra azon a ponton volt, hogy elege van az egészből. Gondolatmenetét egy kellemesen mély férfihang szakította félbe, amit a nyitott ablakon belibbenő szellő sodort felé.
- Fáradtnak tűnsz! – Kim elmosolyodott.
- Okos észrevétel… - jegyezte meg egész halkan. - Más rég halálra rémült volna, ha az éjszaka közepén egy férfi jelenik meg a szobájában, főleg, ha az az ötödik emelet feletti ablakon át érkezik. Ő viszont már hozzászokott. Lassan négy éve tiszteli meg látogatásaival a férfi.
- Hány nehézfiút intéztél el ma?
- Négyet. Ebből egy végigkergetette magát a városon… - erre válasz nem érkezett, de Kim tudta, ha kinyitná a szemét, a férfi pimasz mosolyával találná szembe magát. Meg sem próbálta hát, inkább így folytatta a beszélgetést.
- Miért jöttél? Kicsit késő van már, hogy dumapartit csapjunk.
- Érdekes eddig semmi bajod nem volt vele… Kitalálom, újra kezdesz magadba fordulni? – Kim keserűen elmosolyodott, majd végre felnyitotta szemeit és az érkezőre nézett. Nem tévedett, az mosolygott. Ilyenkor mindig azon járt az esze, hogy vajon honnan van ehhez mindig ereje. De most valami más is megbújt amögött a pimasz tekintet mögött. Kim szemében érdeklődés csillant
- Hoztál nekem valamit?  - A válasz már az ágyán hevert, egy méretes sárga boríték formájában. A férfi csak biccentett jelezve, hogy a küldeményben megtalálja a magyarázatot. Kim odasietett és felbontotta. Fényképek csusszantak ki belőle és egy újságcikk, aminek címét a nő hangosan felolvasta.
- Véres összecsapás vetett véget a bandaháborúnak… - a cikk szerint két bűnöző család végzett „szerencsésen” egymással, ám Kim tudta, hogy az a pár kép nem ezt fogja mutatni. Azok az igazat árulták el. A férfiakkal egy külső sötét erő végzett…
- Köszönöm – Hangjában érezni lehetett, hogy ez a hír kicsit javított kedélyállapotán. A férfi arcán még szélesebb mosoly jelent meg, így kivillantak hosszú hegyes szemfogai. Várpír volt. Mint azok is, akik végeztek a rosszfiúkkal. Kim ezért hálás volt, mert legalább nem neki kellett megtennie…
A férfit egyik üldözése során ismerte meg. Meg akarta őt harapni, de a lány kemény ellenfélnek bizonyult. Majd mikor feltűntek a város „vámpír-hívő” vadászai a férfi elmenekült. Ezek ellen a mások által bolondnak tartott „katonák” ellen semmi esélye sem lett volna. Mára túl sokat tudtak a fajtájáról…
Következő találkozásukkor Kim épp mély depresszió közeli állapotban volt, szinte örült, mikor a férfi el akarta venni az életét. Ezt ő is megérezte és valami oknál fogva életben hagyta. Nem sok ember mondhatja el magáról, hogy kétszer is találkozott egy ilyen lénnyel, és még mindig életben van. De Kimről mindenki azt állította, hogy különleges. Ez után szinte keresték egymást. Eleinte mindig csak tisztes távolból ejtettek néhány szót, majd eljutottak oda, hogy egyezséget kötöttek. A férfi és társai megkapják a bűnözők egy részét, így ők ehetnek, Kimnek pedig kevesebb munkája lesz. Cserébe a lány még igyekezett a vámpírvadászokat is leszerelni…

Kim felsóhajtott. A mai napon már sokadjára. A dohányzó asztalra dobta a borítékot, majd a férfihoz fordult.
- Most ha nem haragszol én pihennék. Hosszú napom volt. – Hangjában lehetett érezni, hogy az udvariaskodás, csupán megjátszás, de a férfit ez nem zavarta. Bólintott. Kim a fürdőbe ment, majd ledobálva ruháit a zuhany alá lépett. Jól esett a bőrének a meleg víz. Kicsit megnyugtatta. Hosszú pecek után egy szál törölközőben libbent vissza szobába, ahol a vámpír, fürkésző tekintetével találta szemben magát. A férfi alaposan végignézte őt és elismerően ciccentett egyet. Kim csípőre tette kezeit és felhúzta szemöldökeit!
- Ha kinézelődted magad esetleg el is mehetnél! – fejével az ablak felé bökött. Válaszul egy gonosz vigyort kapott, majd a férfi felszívódott. Kim rosszallón megrázta a fejét, de igazából mulattatta a férfi társasága…
Megtörölgette vizes testét, majd kiment a konyhába, ami inkább csak egy kisebb zug volt a lakásban. Egy pohár vízzel tért vissza. Letette éjjeli szekrényére, majd feküdni készült, de tekintete megakadta párnáján heverő vörös rózsán és az alatta lévő levélen. A levélben ez állt:
„Ki kellene venned egy-két szabad napot! Rád fér a pihenés. És összeszedhetnél már valami jó pasit, ilyen alakkal nem lenne nehéz…
Kézcsókom!
   Alex”
Kim végre őszintén elmosolyodott. Legszívesebben felkacagott volna. Nem értette, hogy egy ilyen „démon”, mint Alex, hogy tudja ennyire felvidítani, néhány pimasz kis mondattal…