2.fejezet

A nevem Bartók Alexandra. Egy teljesen átlagos lány, egy teljesen átlagos családdal. 15 éves vagyok, elsős gimnazista. Felvettek egy jóhírű iskolába, és most ott tengetem a mindennapjaim. Nem vagyok se kitűnően szép, se okos, és a hangom is borzalmas. A mellem túl kicsi, a lábam túl rövid. Na jó ez csak az én véleményem, mert a fiúk nagy többségének tetszem. Barna szemem, és hajam van. Szóval egy mindennapi lány vagyok.
Vagyis voltam! Egészen tegnap estig…

Késő volt, épp a legjobb barátnőmtől, Krisztitől tartottam hazafele. Gondoltam levágom az utat, mert nem akartam elkésni.
De végig furcsán éreztem magam. Biztos voltam benne, hogy valaki követ. Egyre gyorsabban mentem, míg végül már futottam.
Hirtelen elém ugrott valaki. Nem láttam, hogy ki lehet, mert az arcát csukja fedte. Magas volt, legalább 190 cm, valószínűleg férfi, és nagyon erős. Odaszorított a sikátor falához. Felnéztem rá, de csak a száját láttam, a többit eltakarta a sötétség. A szájat, amelyben két hegyes, ragadozószerű szemfog volt. Sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. És ő egyre közelebb hajolt a nyakamhoz…
- Áhhhhhhhhh! –kiáltottam fel fájdalmamban.
Senki nem járt erre, de még csak az ablakokon se néztek ki. Az emberek már csak ilyenek! Nem szeretnek belekerülni ilyen dolgokba.
Nem tudom, meddig szívhatta a véremet. A végén már nem sikítottam, csak erőtlenül nyöszörögtem. És akkor minden elsötétült…
Órák múlva tértem csak magamhoz, a telefonom csörgésére.
- Igen anya? Nem, mindjárt otthon vagyok! –nyugtattam meg.
Hazarohantam, amilyen gyorsan csak tudtam. De nagyon rosszul voltam. Émelyegtem, forgott velem a világ, és minden olyan büdös volt, hogy majdnem összehánytam magam.
Mikor hazaértem anyáék úgy megijedtek, hogy még leszidni is elfelejtettek.
- Úristen kicsim, de sápadt vagy! Ülj le! –azzal alám tolt egy széket.
- Ne haragudjatok a késésért, időbe elindultam, de rosszul lettem, és azthiszem elájultam az utcán!
Anya és Apa teljesen kétségbe voltak esve. Amúgy is alacsony a vérnyomásom, de ilyen még sose történt. Nem csoda, hogy hazudtam. Ki hinné el nekem, hogy egy vámpír támadott meg?! Bár akkor már én magam sem hittem.
Gyorsan elmentem lefeküdni, mert a szédülés egyre erősödött. Úgy ahogy voltam, ruhástul bedőltem az ágyba, és rögtön el is aludtam.