… Kijutottak az Étoile-ra. A szitáló szürkeség határtalanná tágította az óriási teret. A sűrű köd eltakarta előlük az utcatorkolatokat. Semmi más nem létezett, csak ez a hatalmas tér, körös-körül az utcai lámpák elszórt, homályosan derengő holdvilágai és a Diadalív óriási, ködbe vesző kőíve, mintha a búskomor égboltot támasztaná, hogy megvédje a magányos kis kék lángot az Ismeretlen Katona vagy tán az emberiség utolsó maradványainak sírján.
Átvágtak a tér túloldalára. Ravic sietett. Fáradt volt ahhoz, hogy gondolkozzék. Hallotta a tapogatódzó, puha lépteket, ahogyan a nő, az idegen, pislákoló kis élet, leszegett fejjel, kezét kabátja zsebébe süllyesztve, némán ment mellette, és hirtelen, a tér kései magányában, noha mit sem tudott róla, vagy talán épp ezért, egy pillanatra, furcsa módon úgy érezte, hozzá tartozik. Idegen, ugyanúgy, ahogy ő is idegennek érezte magát mindenütt, és ez valami megmagyarázhatatlan közelséget teremtett közöttük, amilyet sem szavak, sem az idővel mindent elkoptató megszokás sem teremtenek meg soha.
… A járda szélénél egy Buick állt, és ugyancsak csillogott. Veber mindjárt beül, és kényelmesen elhajt vele, haza – a peremvárosi, rózsaszínű babaházba, ahol ragyogóan tiszta feleség, két ragyogóan tiszta gyermek és tisztán ragyogó élet várja. Hogyan beszélhetne neki a lélegzetelállító feszültségről, amikor elsőt vág a szike, amikor az enyhe nyomásra kiserken a vér keskeny, piros csíkja, amikor a tűk és csipeszek között, mint sokráncú függöny, megnyílik a test, lemeztelenednek a napvilágot addig soha nem látott szervek, amikor, mint a vadász a dzsungelben, követi a nyomot, és váratlanul, elpusztított szövetek, burjánzó gubancok hasadékában megpillantja a hatalmas ragadozót, a halált. És mit mondhatna a küzdelemről, amelyben nincs más fegyvere, csupán a finom penge, egy tű és két, tévedhetetlen, biztos kéz – megmagyarázhatja-e neki, milyen is az, amikor a végsőkig fokozott összpontosításnak ebben a fehér izzásában hirtelen sötét árnyék hull a vérre fensőséges gúnnyal, élét veszti a kés, kettétörik a tű, és elnehezül a kéz. És amikor ez a láthatatlan, rejtélyes, lüktető élet hirtelen kifolyik a tehetetlen kézből, széthullik egy kísérteties, fekete, elérhetetlen és megzabolázhatatlan örvény vonzásában, amikor névtelen halotti maszkká merevedik az imént még lélegző, nevet viselő Én arca. Ezt az érthetetlen, tehetetlen lázadást hogyan is lehetne megmagyarázni – és mi van itt egyáltalán magyarázni való?
Ravic újabb cigarettára gyújtott.
-Huszonegy éves volt – mondta.
… A lány még halálában is olcsó, vékony aranydublé láncot viselt a jobb lábán – buta dolog, ilyesmire is csak az vetemedik, aki nagyon fiatal, szentimentális és ízléstelen. A láncot, a ˝Toujours Charles˝ feliratú lapocskával, a lábán forrasztották össze, hogy le ne vehesse; az a lánc sok mindent mesélt. Szajna- parti erdőcskékben töltött vasárnapokról, szerelemről, és ifjonti butaságról, egy kis ékszerészről, valahol Neullyben, szeptemberi éjszakákról egy kis padlásszobában – aztán arról, hogy egyszer csak elmaradt, jött a várakozás, a félelem - ˝toujours Charles˝ többé nem jelentkezik, hanem a barátnő tud egy címet, ott a bába, egy viaszosvászonnal letakart asztal, hasító fájdalom, és vér, vér, az öregasszony ijedt ábrázata, saját kezűleg tuszkolja be a taxiba, hogy minél előbb szabaduljon tőle, a kín és a rejtőzködés napjai, és végül a betegszállítók, a kórház, a forró, nedves kéz az utolsó százfrankost gyűrögeti, és akkor: késő.
… Bement a fürdőszobába, és elfordította a csapokat. A tükörben megpillantotta az arcát. Néhány órája egyszer már ugyanígy állt itt. Azóta meghalt egy ember. Hát aztán. Másodpercenként ezrével halnak meg emberek. Statisztikák készülnek rólunk. Nincs ebben semmi különös. Csakhogy annak az egynek, aki meghalt, ez volt minden, és fontosabb, mint az egész világmindenség, amely zavartalanul tovább kering.
A kád szélére ült, és lehúzta a cipőjét. Ez örök és változatlan. A dolgok néma kényszere. A triviális megszokottság védőburka a lidércesen imbolygó bizonytalanság körül. A szív virágos partjai a szerelem vizeinél; de hiába, lehet az akárki, költő, félisten avagy idióta, pár óránként feltétlenül le kell szállnia a mennyekből, vizelni. Ez elől nincs menekvés! A természet iróniája. A romantika szivárványa mirigyreflexek és emésztési folyamatok fölött. A gyönyör szervei ördögi módon egyszersmind kiválasztásra is szolgálnak. Cipőjét az egyik sarokba vágta. A vetkőzés gyűlöletes egyformasága! Még ez elől sincs menekvés. Nem érti ezt más, csak aki egyedül él.
… Azután Bonnet mögött becsukódott az ajtó, és egyszeriben nagyon nagy lett a csend. Ilyen nagy csend nem támad azért, mert egyetlen ember elhagyott egy szobát. Az utcai autók zaja fémes zörgéssé tompult, mintha a megsűrűsödött levegő faláról visszaverődve jutna el idáig. Az egyórás hercehurca után most vált jelenvalóvá a halott. Óriási némasága betöltötte az olcsó szobát, ő uralkodott benne – most már az is mindegy volt, hogy fényes, piros selyempizsamát viselt, hiszen halálában még a bohóc is uralkodóvá válik – csupán azért, mert nem mozdul többé. Minden, ami él, mozog – és ami mozog, lehet erőteljes, kecses vagy nevetséges, de ez az idegenszerű fenség csak annak sajátja, ami nem mozdul soha többé, ami már csak oszlásnak indul. Egyedül az ilyen tökéletes, ami befejezett – és az ember csakis halálában lesz befejezett egész, akkor is csak rövid időre.
… Elővette a cédulát, amelyre felírta a nevét, összetépte, és elhajította. Felejteni. Micsoda szó. Iszonyú, vigasztaló és kísérteties! Hát lehet élni felejtés nélkül? Csakhogy ki tud eleget felejteni? Az emlékezés salakja összezúzza a szívet. Igazán csak az lehet szabad, akinek semmije sem maradt már abból, amiért élt.
… Él, ennyi elég is. Ilyen bizonytalan időkben nemigen látta értelmét, hogy felépítsen valamit, ami aztán úgyis összeomlik. Jobb ilyenkor úszni az árral, ahelyett, hogy az erejét pocsékolná, mert csakis az pótolhatatlan. Túlélni, most ez a legfontosabb, addig, amíg majd újra láthatóvá lesz a cél. Minél kevesebb erőt pazarol el közben, annál jobb; több marad későbbre. Látta, hányan szenvednek hajótörést, csak azért, mert hangya módra, újra meg újra valamiféle polgári egzisztenciát akartak felépíteni maguknak az összeomlásoknak ebben az évszázadában. Megható ez, hősies és nevetséges is egyszerre – és hiábavaló. Felőrlődnek benne. A lavinát, ha egyszer elindul, lehetetlen feltartóztatni; aki megpróbálja, azt elsodorja. Okosabb kivárni, aztán majd kiáshatja az elsodortakat. Aki hosszú útra készül, könnyű poggyásszal induljon.
… Élni annyi, mint másokat felélni. Valamennyien egymást faljuk. Ha néha megcsillan valahol egy kevéske jóság lehetősége… ne tagadjuk meg magunktól. Erőt ad a nehéz időkre.