Furcsa �rz�s. Mintha m�r megt�rt�nt volna. Mintha m�r �llt volna �gy a szakad� es�ben, mintha az �g k�nnycseppjei m�r �sszemos�dtak volna a saj�t k�nnyeivel. N�zte a t�volod� alakot, akit hagyott elmenni. Nem tehetett m�st. Hagynia kellett, hogy �lje a saj�t �let�t. Aki menni akar, nem szabad feltart�ztatni, ezt � is tudta. Nincs �rtelme. H�t hagyta, hadd menjen, hogy mag�val vigye a sz�ve egy darabj�t. Egy darabj�t? Az eg�szet. Most nem szabad hazudni. Legal�bb mag�nak nem, ha neki azt hazudta, hogy sose szerette. A f�rfi m�r elt�nt, � m�g mindig �llt a zuhog� es�ben, �s n�zte azt a pontot az utcai l�mpa alatt, ahonnan m�r nem l�tta �t tov�bb. K�nnyek. Az � k�nnyei �s az angyalok k�nnyei.

�rz�sek. A leger�sebb a mindent els�pr� f�jdalom. Az, hogy hagyta elmenni. De m�g jobban f�j, hogy csak itt �ll, nem megy ut�na, nem mehet. Nem szabad. Honnan j�tt ez a gondolat? Mi�rt ne lenne szabad ut�na menni, megfogni a v�ll�t, azt mondani, hogy "t�vedtem, ne menj el. Nem tudok �lni n�lk�led, b�r veled sem lesz egyszer�. De meg szeretn�m pr�b�lni. Bocs�ss meg."
- Nem tehetem! - ki�lt fel.
- Mi�rt ne tehetn�m?
Nem akarja elhinni, hogy saj�t mag�val vitatkozik. "Kezdek meg�r�lni" - suttogja. Furcsa �rz�s, k�sz�l valami, t�rt�nni fog, de nem tudja megakad�lyozni. Nem is szabad. �gy kell t�rt�nnie. El kellett mennie.

Mi�rt t�rt�nnek a dolgok? Mi�rt nem tud v�ltoztatni? Egy ideje �gy �rzi, a dolgok kezdenek kics�szni a kez�b�l. Nem azt mondja, amit tudja, hogy mondania kell. Mint p�ld�ul most. Tudta, hogy nem szabad azt hazudni, nem szereti, soha nem is szerette. Tudta, hogy meg kell �ll�tania, m�gis, csak itt �ll �s hagyja �t elmenni. �r�kre. Iszony� �rz�s tudni, hogy valami t�rt�nni fog, de nem tudja, mi, �s megakad�lyozni se lehet. Minden idegsejtj�vel �rzi, egyre k�zeledik, fojtogatja, nem ereszti. Nem tudja, mit kellene tennie, valami azt suttogja, s�t, m�r ord�tja, hogy menek�lj�n, fusson, de csak �ll, ledermedve.

Riadtan n�z k�r�l, mintha egy sz�rny� r�m�lomb�l �bredne. �s r�j�n, hogy igaz. R�m�lmot l�tott. Az �let�t. L�tja a fel� tart� kamiont, de k�ptelen f�lreugrani. M�r nincs �rtelme. Tizedm�sodpercek alatt j�n r� a megold�sra. Amire azt hitte, hogy az �lete, nem az volt. Csak �jra v�gig kellett n�znie a d�nt�seit, amik ide vezettek. Amiknek az eredm�nye, hogy zokogva �llt a viharban, �s aminek v�ge csak a hal�l lehet.

Az�rt volt az a furcsa �rz�se. Mindent �t�lt m�r, �s most �jra v�gig kellett szenvednie, a v�ltoztat�s lehet�s�ge n�lk�l. Tal�n az�rt, hogy legk�zelebb j�l d�nts�n. Tal�n, hogy az az �lete boldog legyen. H�ny ilyen ember �lhet? - fut �t agy�n az utols� gondolatok egyike. - Akik azt hiszik, �lnek, holott m�sodpercek v�lasztj�k el �ket az �r�k s�t�ts�gt�l... vagy egy �j kezdett�l?

M�g egyszer esz�be jut az � arca. A mosolyg� szemei. A f�rfi, akit hagyott elmenni, akit soha nem l�that, soha nem �rinthet. Egy utols� k�nnycsepp g�rd�l ki a szem�b�l, feln�z az �gre, �s mintha a felh�k k�z�tt egy arcot l�tna. Annak az arc�t, aki azt akarta, hogy �gy legyen. Hogy tanuljon. Hiszen az �letben az ember mindig tanul. Mi�rt ne tanulhatna az utols� m�sodpercekben is?

Dud�l�s, a f�ny egyre er�sebb. Er�s �t�st �rez, majd sok�ig semmit. Az � hangj�t hallja. A nev�n sz�l�tja, de annyira messzi... annyira idegen, de m�gis ismer�s... K�nnycseppek... angyalok �s az � k�nnyei. Elmosolyodik. Ha b�rki is megk�rdezn�, hogy mi volt az utols� gondolata, nem hinn� el neki. Egy id�zet volt, a kedvenc filmj�b�l:

„�lom �s �brenl�t k�zt, ismered azt a helyet? Amikor m�g eml�kszel r�, hogy mit �lmodt�l. H�t �n ott foglak mindig szeretni...”

A gondolat hal�l�val k�vetkezett be az � hal�la is, a szeretett f�rfi karjaiban, a tombol�, tavaszi viharban. Az emberek d�bbenten n�zt�k a n�t, akit kamion g�zolt hal�lra, m�gis mosolygott. �k nem tudhatt�k, hogy r�j�tt, az �let csak egy �llom�s, az emberek mindig tanulnak, �s majd lesz egy �let�k, ahol nem k�vetik el m�r ezeket a hib�kat, �s az, az lesz az igazi �let�k. Az utols�, �s a legboldogabb.