Az egészből csak a fájdalmat és a kínt fogtam fel. Elfelejtettem, hogy hol vagyok, kik vesznek körül. A mérhetetlen szenvedés, ami néhány percig a hatása alá vont, elvette az épp elmém.
Amikor megpillantottam Edward féltő arcát, csak akkor tudtam már egy kicsit gondolkozni. De tompa fájdalom, még mindig hasogatta a fejem. Alice elengedett, ezzel átadva Edward-nak, aki karjaiba vett.
Görcsösen nyakába kapaszkodtam. Ha ő itt van, akkor sose történik velem ilyen. De mihelyst egy kis időre elmegy mellőlem, azonnal csinálok valamit.
Feltett a pultra, de én nem tudtam elengedni. Félek, hogyha most eleresztem, akkor újra elölről kezdődik minden.
Még azt se vettem észre, hogy azért rázkódom egész idő alatt, mert zokogtam. A sokk, kijött rajtam. Lassan próbálta kezeimet lefejteni nyakáról. De nem akartam elengedni!
- Bella, semmi baj, itt vagyok. - suttogta fülembe, de én még mindig csak nehezen tudtam elengedni.
Szerencsére nem hagyott ott, csak a karomat fejtette le magáról, de ugyan olyan hevesen fogta magát és megölelt. Féltet.
Valamit mondott, azt hiszem, így hallásból Carlisle-nak, de nem tudtam kivenni, hogy mit. A fülem zúgott, a tüdőm sípolt, és én csak arra a nagy kínra tudtam emlékezni. Elég homályosan vettem tudomásul, hogy kik vannak körülöttem.
Egy biztos, soha nem akarok ilyen kínt átélni.
Hirtelen Carlisle elém lépett, és a szememet megvizsgálta. Lefagyott és nedves szemeimnek nem volt jó, az a fényes izé.
Miután ellépett előlem, gyorsan becsuktam szemem, és magamhoz szorítottam Edward-ot.
Az egész beszélgetésből, ami folyt nem tudtam semmit kivenni. Próbáltam, de nagyon nehezemre eset. Meg akartam szólalni, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon.
Aztán nem tudom miért, de Edward feljebb emelte hangját, én pedig a hirtelen hangváltozástól megremegtem. Erősebben magamhoz vontam.
Aztán már csak Alice sikolyát hallottam. Nehézkesen oda fordítottam fejem. Fájt minden mozdulat. Fájtak az izmaim, a csontjaim, mindenem.
A szoba közepén szinte Jasper is olyan állapotban volt, mint én. Véres vont mindene, és vágások és egyéb karcolások díszítették.
Nagyon zihált, de a mondandójából csak egy valamire tudtam koncentrálni. Victoria.
Megremegtem. Már meg is talált. És követni fog, bárhova is megyek. És végez velem.
Megdermedtem a félelemtől. Nem, ez nem lehet, hogy így érjen véget.
Hirtelen mindenki eltűnt körülöttünk. Hallottam, amint Edward és apja egy pillanatig összevesznek, aztán Edward a szemembe néz. Eddig is éreztem tekintetét magamon, de most hogy a szemembe nézett, egészen más volt.
- Mindjárt jövök, ígérem!- lehelte halkan, aztán kiszáradt számat megcsókolta. Amilyen gyengéd volt ez a csók, olyan gyors is.
De most mi lesz? Victoria itt van és engem akar. Miért csinálják ezt Edward-ék? Egyszerűen ki kellene sétálnom innen, már túl sok gondot okoztam.
- Nem. - hallottam meg hirtelen Jasper gyenge, de bosszankodó hangját. – Ne tedd ezt!- emelte fel kicsit hangját, amit nem értettem.
Hát persze! Tudja, mit érzek, és kikövetkeztet, hogy mit teszek. Legalább is szeretnék tenni.
- Jasper, segítened kell nekem!- mondtam halkan és rekedt hangon majd, egyszerűen ugrottam le a pultról, de meginogtam, és meg kellett kapaszkodnom a szélében. Hirtelen megint újult erővel csapott fel bennem a fájdalom, de tompa érzés volt, az előbbi kínhoz képest. Összeszorítottam az ajkaimat és a szememet. Mély levegőt vettem, és a még mindig ziháló fiú elé léptem.
- Ne kérj olyanra, amit úgysem tennék meg. - szólalt meg idegesen.
- Jasper, ez az egész az én hibám.
- Még is miből gondolod?
- Csak gondot okoztam eddig nektek. A legjobb ha…- kezdtem bele, de belém fojtotta a szót.
- Nézd Bella. Te már a családhoz tartozol. Olyan mintha Rose, vagy Alice lenne bajban. Csak te Bella vagy! De ugyanaz. Nem kivételezünk!
- Igen, de…
- Nincs de Bella. - nyitotta fel szemeit, és dühösen rám meredt.
Lehajtottam fejem, és az ablakoz léptem, amin beugrott. Nyomán friss vér cikázott egészen az ő testéig. Felsóhajtottam, és különös módon élvezettel szívtam be a vér illatát.
Aztán megszédültem. Újra meg kellett támaszkodnom.
Fejemet az ablaknak támasztottam.
- Jól vagy? Amúgy egy kicsit ijesztő volt a hangod.
- Ha tudnád, milyen kínt szenvedtem el, nem hiszem, hogy te is nevetnél. - vágtam vissza, furán dühösen. – És te? Ahogy elnézlek, te se nézel ki jobban.
- Elmúlik, csak kell néhány óra. - nyugtatott meg.
- Oké, gyerekek tűnjünk el!- lépett be a helyiségbe Esme. Ránéztem, és ekkor lépett be Rose is.
- És hová Esme?- láthatóan nagyon dühös volt, hogy újra el kell mennünk.
- Igaza van. - suttogtam magam elé. – Még is hová mehetnénk?
- Egyelőre… Nem tudom. - hajtotta le fejét. – De megoldjuk. Most csak a lényeg, hogy biztonságban tudjunk téged Bella. - nézett rám meleg szemeivel, ami aggódást tükrözött.
Szomorúan és mérgesen vettem levegőt. Miért kell mindennek így elromlania?
Minden olyan jó volt még tegnap, de most… Már megint nagy bajban vagyok. Vagyunk. Egészítettem ki magamban, és összeszorult a torkom. Ha valakinek baja esik, azt én nem élem túl. Szomorúan Jasperre néztem.
Ő is, aggódva hallgatta, amint a két lány veszekszik.
- És még is akkor mi legyen? Bella?- fordult felém dühös arckifejezéssel Rosalie. Szinte rám meredt fekete szemeivel, bennem pedig újra felcsaptak a bűntudat szikrái.
- Nem tudom. - ráztam meg fejem, és komótosan felé lépkedtem. –Sajnálom. Ez mind az én hibám. – álltam meg előtte, és leszegtem fejem.
- Igaz. - adott hangot nem tetszésének.
- Rose, inkább menj Emmett-hez. - csattant fel Jasper, és védően a vállamra rakta kezét.
- Gyere Jasper, van egy súlyosabb sérülésed!- szólalt meg Esme és rá nézett. Ő bólintott, és kifele kezdett menni, de visszafordult, és szemei ide-oda jártak köztem és Rose között.
- Itt hagyhatunk vele?- kérdezte és gyanakvó arckifejezéssel testvérére nézett.
- Nem lesz baj. - suttogtam magam elé.
Szerintem bólintott, aztán eltűnt nyomában Esme-vel.
- Ugye tudod, hogy ez a te hibád?
- Igen, tudom Rose, ezért kell segítened. - emeltem fel fejem, és határozott tekintettel a szemébe néztem. Az övében értetlenség csillogott.
- Mit akarsz tenni?
- Véget vetek ennek az egész cirkusznak. - mondtam elszántan és az egyik fiókhoz léptem.
Egy nagy éles kést húztam ki belőle.
Rose lépett egyet hátra.
- Mit művelsz?- riadt meg, én pedig az ablakhoz léptem.
- Egyszer már kitört belőlem a vámpír énem. Azt akarom Rose, hogy szúrj meg, ahányszor csak tudsz. - fordultam felé, mire megrökönyödött. Felé nyújtottam a kést.
- Még is minek? Tudod, hogy nem vagy a kedvencem, de akkor sem tudnálak bántani. – tiltakozott, de én csak még jobban felé nyújtottam a nyelét.
- Rose, engem akar, nem titeket.
- És mi van akkor, ha megszúrlak? Meg is hallhatsz.
- Nem, mert a vámpír énem ki fog törni, mielőtt ez még bekövetkezne.
- Honnan veszed? Hisz csak egyszer történt meg. - csattan fel mérgesen
- Muszáj kockáztatnom. - leheltem magam elé és rá néztem. – Minden az én hibám, és félek, hogy helyettem más fog meghalni. Rose, mi van ha Emmett fog meghalni helyettem? Képes lennél élni tovább?- úgy tűnt, hogy férje felhozása, sok lökést adott neki.
Ekkor hallottam, ismét Alice sikolyát. Tudta, hogy megteszi.
- Rose, gyerünk!- dörrent hangon sürgetően, mire feszengve, de megfogta a kést, és a csuklómba mélyeztette.
Visszafojtottam egy nagy sikolyt, de éreztem, hogy már is nem sok van hátra. Éreztem, ahogy belülről égni kezd a testem.
Aztán éreztem, sőt hallottam, ahogy a hideg penge lassan, de annál biztosabban a bal oldalamon levő nyak felületet felsérti. Már meg is éreztem a gyorsan kiserkenő vér szagát.
Hangosan beszívtam a levegőt és mire néhányat számoltam már a fájdalmat sem éreztem. Csak a tüzet, ami még mindig éget belülről.
Újra hallottam a léptek a zaját, és mire felnéztem éhes szemeimmel, már a Cullen család a nappaliban állt megdöbbenve.
- Rose, mit tettél?- üvöltötte Emmett és a lányt, arrébb ráncigálta. Hátrább és vállát megfogva maga elé fordította. – Rose, mi a fenét képzelsz? Mit tettél? – kiabálta hangosan.
A lány szemében, most az egyszer valódi megbánást láttam.
Megbánta, hogy hitt nekem, hisz, ahogy ránézett férjére, tudatosult benne, hogy őt nagyon nehéz lenne megölni.
- Bella. - lehelte maga elé, az oly kedves hang. – Ne tedd ezt!
- Sajnálom, de nem tehetek mást. - mondtam neki, és belenéztem bánatos szemeibe. – Nem élném túl, ha bárkinek baja esne. Victoria engem akar, és nem fogom hagyni, hogy újra más bűnhődjön helyettem. - leheltem alig hallhatóan, és csak most voltam tisztába azzal, hogy a magam ura vagyok.
Nem lepte el a vörös köd elmém, nem éreztem a fojtogató szomjat más iránt, csak az éltetett, hogy elkapjam Victoriát, hogy másnak ne árthasson.
- Bella, senkinek nem fog baja esni. – mondta Esme ijedt hangon.
- Bella, a magad ura vagy?- döbbent le Carlisle, és a szemembe nézett.
Bólogattam.
- Akkor ezt még ki is használhatnánk. - töprengett el egy pillanatra, aztán felkapta fejét, és elém sétált. – Mit érzel pontosan? Nem érzel szomjat, vagy mást?
- Csak hogy Victoriát meg kell találnom, hogy megöljem. - fagyos hangom után döbbent csend uralkodott a helyiségben. – Mást nem érzek. – mondtam teljesen nyugodt hangon.
Érdeklődve elém sétált.
Kinyújtotta kezét és felemelte az enyémet. Végig tapogatta csuklómat, ahol nem is olyan rég, egy másik vámpír harapott meg. Ugyanilyen csodálkozó tekintettel a szemeimet vizsgálta meg.
- Hm, ez furcsa. - morogta maga elé, és ellépett előlem. – Bella, ne menj el. Feltételezem, hogy ezt akartad tenni.
Bólintottam egyet. – Adj egy kis időt. Jasper, elég messze terelte őket, idő kell, még rá jönnek, hol vagyunk. Ne menj Bella. Maradj itt. És kitalálunk valami jó tervet. Rendben? Addig is Edward segít neked. – nézett fia irányába, aki eddig szemét le nem vette rólam.
- Rendben. - bólintottam, hisz mást úgyse csinálhatnék.
- Tudsz a magad ura lenni?- kérdezte Alice, és elém pattogott.
Egy mosolyt megeresztettem.
- Igen tudok. De ez még nem azt jelenti, hogy nem vagyok veszélyes. - mondtam kicsit fagyos hangnemben, és elég jelentősen Edward-ra néztem