Solufel király miután magához rendelte tábornokait és elmondta nekik, hogy háborúra kell készülniük Romeria és a démonok ellen, felkereste Liowen királyt is, hogy figyelmeztesse a kialakult helyzetre.
A két uralkodó megegyezett, hogy összehívják a környező birodalmak vezetőit egy válságtanácskozásra. Mivel Panteas meghalt, Arcania király nélkül maradt és ezt a problémát is mielőbb meg kellett oldani, ha nem akarják, hogy a birodalomban eluralkodjon a káosz.
Hesszenben az emberek és az elfek a halottakat temették. Egyesek a sírokat ásták, míg mások letakarták a kentaurok testeit és végső nyughelyükhöz vitték őket.
Matheus kapitány is kivette részét a szomorú feladatból. Bűntudat és harag kavargott benne. Nagyon bántotta, hogy nem értek időben a városhoz és nem tudták megakadályozni, hogy Romeria véghezvigye aljas tervét. Hibásnak érezte magát a történtekért. Ha legalább azt meg tudták volna akadályozni, hogy az a némber kiirtsa az összes kentaurt... Ám gondolataiból az egyik hozzá rohanó katona szavai zökkentették ki.
- Kapitány Úr! – mutatott a férfi oldalra. – Nézze, az egyik hesszeni túlélte!
A távolból egy kentaur férfi vágtatott feléjük nagy sebességgel. A katonák az érkezőre pillantottak, aki néhány méterrel előttük lelassított és megállt. Értetlen, zavarodott tekintettel nézett az idegen alakokra, majd megpillantott néhány letakart holttestet. Erre előrántotta a hátára kötözött méretes kardot és fenyegetően emelte az előtte állókra. Az emberek közül néhányan szintén kivonták kardjaikat, mintegy óvatosság gyanánt.
- Mit művelnek itt? – kérdezte komoran a kentaur.
- A néped áldozatul esett Romeriának, az Árnyékboszorkánynak – válaszolta az egyik elf, előlépve a katonák közül. – Sajnálom.
- Tessék? – hebegte a fél lény.
- Ez az igazság – szólalt meg Matheus is, aki ekkorra ért oda. – Romeria kiszabadult és ide jött, hogy megszerezze az általatok őrzött varázskönyvet. Az embereim és én azért jöttünk, hogy segítsünk nektek megállítani őt, de mire elértük a városotokat, addigra minden kentaurral végzett – mondta komoran a kapitány. - Legalább is azok közül, akik Hesszenben tartózkodtak.
A kentaur szemében hitetlenség csillant.
- Nem, az nem lehet! – kiáltotta, majd bevágtatott a romba döntött főkapun keresztül a városba. Egyre kétségbeesetten szólongatta társait, de a testeket cipelő katonákon kívül mással nem találkozott.
Végig nyargalt Hesszen főutcáján, majd a téren kötött ki, ahol még mindig több tucat kentaur hullája hevert. Látva ezt, kihullott kezéből a kardja és szinte tántorogva lépett oda az élettelen alakokhoz. Valamennyiüket ismerte, és egyszerűen nem tudta felfogni, hogy mind meghaltak. A máskor nyüzsgő, patadobogástól zajos város most bántóan csendes és kihalt volt.
Niela egy hatalmas taszítást érzett és földre esett. Úgy terült el a füves talajon, mint egy rongybaba. Aznap már vagy ötödször. Egy pillanatra még a levegő is bennrekedt a tüdejében, ahogy Vion támadása elérte.
- A tárgyak lebegtetésénél csak egy helyre kell összpontosítani, az adott dologra, amit a levegőbe akarsz emelni, viszont egy védőbűbáj esetében kicsit más a helyzet - mondta a mágus, mire Niela felült. - Arra kell koncentrálnod, hogy a mágikus erőddel egy védőfalat hozz létre magad körül, ami képes megóvni a külső támadásoktól.
- Na, jó, de nincs más módja annak, hogy ezt megtanuljam? - tápászkodott fel a lány.
- Sajnálom, de nincs - válaszolta Vion hűvösen. - Csak úgy tudsz rájönni a védővarázslat technikájára, ha a gyakorlat élesben megy.
Niela lemondóan sóhajtott.
- Amikor én tanultam ezt, a mesterem sokkal keményebb kiképzésben részesített. Azt mondta, ha tudom, hogy az életem forog kockán, a túlélési ösztönömnek köszönhetően pillanatok alatt rá fogok érezni a bűbáj nyitjára.
- De, ez veszélyes és kegyetlen is... - mondta a lány elképedve.
- Gondolod, hogy ez érdekli azt, aki meg akar ölni? - kérdezte az elf mágus némi gúnnyal.
Niela ezt hallva elkomorodott. Meg akart tanulni varázsolni, hogy szembe tudjon szállni Romeriával, és bosszút álljon Garan miatt is. Hogy ne legyen védtelen és ne szoruljon mások segítségére, ha veszélybe kerül az élete. Számolnia kell azzal, hogy ölnie kell, vagy őt ölik meg. De, az már egészen más kérdés, hogy képes lesz-e megtenni, ha a helyzet komolyra fordul...
Vion látta a lány arcán a vívódást és ezért rászólt.
- A világ sajnos ilyen, ezt jobb, ha elfogadod. Harcolsz, vagy elfutsz, ez a két lehetőséged van. A meneküléssel időt nyerhetsz, de egészen biztos, hogy előbb, vagy utóbb elér a végzeted. Viszont, aki bátran szembe száll az ellenségével, képes lehet legyőzni azt. Erre te magad vagy a legjobb bizonyíték.
Niela néhány pillanatig meglepetten nézett a mágusra, majd egy halvány mosoly jelent meg az arcán.
- Köszönöm - mondta.
- Majd akkor köszönd, ha már mindent megtanultál - válaszolta Vion közömbösen. - Most pedig folytassuk végre a gyakorlást, mert így nem haladsz semmit.
- Rendben - bólintott a lány, majd előre lépett és újra koncentrálni kezdett. Az elf mágus varázsbotja végéből egy újabb sárgásan izzó energia nyalábot küldött Niela felé, aki ismét hátra zuhant. És ez így ment a délelőtt hátra lévő részében is. A lány akárhogy összpontosított, nem akart létrejönni a védőbűbáj. Még szerencse, hogy a füves talaj elég puha volt ahhoz, hogy felfogja az eséseket. Így legalább a háta nem sajgott miattuk.
A királytalálkozóra még aznap sor került Terenys-ben. Solufel hírnökei az elfek képességeinek köszönhetően egy pillanat alatt el tudták juttatni a királyokat Liowen kastélyába, jelentős időt spórolva ezzel. A megjelenő uralkodók valamennyien részt vettek a 16 évvel korábbi háborúban, így, bár meglepetésként érte őket a hír, tudták, hogy cselekedniük kell.
Öt birodalom, öt király, beleértve Solufelt is, ült össze, hogy megbeszéljék, hogyan tovább.
- Köszönöm, hogy eljöttetek - szólalt meg Liowen, aki az asztal végén foglalt helyet. - Azt hiszem nem túlzás azt mondani, hogy súlyos a helyzet... Romeria megszerezte a Necronomicont, így bármikor fel tudja támasztani Amaront.
- Nem tudjuk semmivel megakadályozni, hogy ez megtörténjen? - kérdezte Merossa uralkodója, aki Liowentől balra ült.
- Attól tartok, nem - válaszolta csendesen Solufel. - De, egy előnyünk van Romeriával szemben.
- Micsoda?
- Hogy neki fogalma sincs arról, miként tudtuk legyőzni Amaront és a seregét. Ha visszaemlékeznek azokra az időkre, akkor tudják, hogy az Árnyékboszorkányt még az előtt sikerült fogságba ejteni, hogy a démonokat száműztük volna a saját világukba. Így ő egyelőre a gyermekről sem tud, akinek testébe elzártuk a szörnyek erejét. Ha meg is idézi Amaront, a démonok ura hatalmának csak töredékét fogja tudni használni, vagy még annyit sem. Ahhoz, hogy újra a régi legyen, szüksége van a kiválasztott személyre.
- És tudja valaki, hogy hol van ez az ember? - kérdezte Duradon uralkodója.
- Igen - bólintott Solufel. - Biztonságban az elfek birodalmában.
A többi király összenézett.
- Akaratlanul is felvetül a kérdés, hogy mi lesz akkor, ha a lány átáll a démonok oldalára, vagy sikerül elfogniuk őt... - vetette fel Merossa királya a többi uralkodót is aggasztó lehetőségeket.
- Niela nem fog elárulni minket és mindent megteszünk azért, hogy megvédelmezzük - mondta határozottan Solufel. - Tisztában van a múltban történtekkel és meg akarja akadályozni az újabb háború kirobbanását.
- Soha nem mondanék ilyet, de most az egész világ sorsa a tét... - szólalt meg komoran az Orell Fejedelemség ura, aki eddig csendben hallgatott. - Nem az lenne a legbiztosabb megoldás, ha a lány meghalna?
A férfi szavait néma csend követte. Merossa és Duradon királyai döbbenten néztek rá, Liowen és Solufel tekintetéről pedig egyértelműen leolvasható volt, hogy nem támogatják az ötletet.
- Miért kellene meghalnia? - kérdezte higgadtan Liowen, kissé előre hajolva székén. Bár tiltakozott a javaslat ellen, az érvekre kíváncsi volt.
- Mert akkor a démonok ereje is megsemmisülne, és nem kellene tartanunk attól, hogy Amaron valahogy megszerzi - válaszolta komoly tekintettel a fejedelem.
- Niela nem tehet arról, hogy részesévé vált a történteknek. Mi döntöttünk úgy, hogy nincs más megoldás - mondta Solufel csendesen. - Ennél fogva nincs jogunk ahhoz, hogy elvegyük az életét. Már azzal bűnt követtünk el, hogy egy ártatlan gyermek vállaira ilyen mértékű terhet raktunk. Vállalnunk kell a felelősséget és mindent megtenni azért, hogy ne essen bántódása. Sokkal tartozunk neki.
Orell uralkodójának nem igazán tetszett a kioktatás, de nem adta további jelét annak, hogy folytatni akarná a kérdés megvitatását.
- Egyet értek - bólintott Liowen. - más megoldást kell találnunk. Először is fel kell készítenünk az erőinket, hogy bármikor csatába indulhassunk, ha a helyzet úgy hozza. Solufel, szükséged van valamilyen azonnali segítségre? - fordult az elf király felé.
- Nincs.
- Rendben. Akkor mérjük fel pontosan, hogy ki, mekkora haderőt tud mozgósítani és milyen gyorsan...
Niela a délutánt is gyakorlással töltötte, de erőfeszítéseit még mindig nem koronázta siker. Vion számított rá, hogy nem lesz egyszerű feladat a lány számára megtanulni ezt a varázslatot, és észrevette azt is, hogy Niela koncentrációja még mindig nem elég tökéletes. A tárgyak lebegtetését ellenben a vártnál sokkal gyorsabban megtanulta, így nem értette, hogy a védőbűbájjal miért nem haladnak semmit.
- Ürítsd ki a tudatodat! Semmi másra ne gondolj, csak a védőpajzs létrehozására - utasította a mágus Nielát.
- Igyekszem, de nem tudom, hogy mi lehet a baj... - válaszolta csapzottan a lány. - Próbáljuk meg újra!
Ám Vion támadása újra elérte és a lány ismét csak a földön kötött ki.
- Ti meg mit csináltok itt? - kérdezte Rufus az egyik közeli bokor mögül előlépve. Tekintetét a két alak között jártatva.
- Gyakorlunk - válaszolta a mágus.
- Nekem inkább büntetésnek tűnik, bár, Viontól az sem lenne újdonság, ha egy fáról fejjel lefelé lógatva tanítana - mondta szarkasztikusan a szürke farkas.
Nielának nevetnie kellett ezen.
- Értékelem a humorodat Rufus, de kímélj meg tőle - fonta karba kezeit hűvös arccal Vion.
- Jól van, na, meg ne sértődj - nyújtózkodott lustán az állat.
- Azért én köszönöm, hogy aggódsz - válaszolta a lány.
- Igazán semmiség. Örülök, hogy itt vagy. Legalább viszel egy kis színt Vion unalmas életébe.
A varázsló tekintete vészjóslóan elsötétült.
- Megpörköljem a bundádat?
- Azt hiszem most az lesz a legjobb, ha lelépek... - suttogta Rufus Nielának.
- Szerintem is... - bólogatott mosolyogva a lány. Alig bírta vissza fojtani újabb nevető görcsét.
- Igyekezzetek! - utasította a szolgákat Romeria. A Panteas vidéki kastélyában megbúvó Árnyékboszorkány a démonidézés előkészületeit végeztette. Bűbáj alá vonta a cselédeket, akik vakon követték az utasításait.
Romeria kiüríttetett egy tágas termet és annak a közepére vérrel felrajzoltatta a Necronomiconban látható szimbólumot, amelyből létre fog jönni a két világ közötti átjáró. Az Árnyékboszorkány fájdalmai ellenére egyre izgatottabb lett. Ébredése óta várta a pillanatot, hogy újra a Földre hívhassa egykori szövetségeseit.
- Elkészültünk, Úrnőm... - hajolt meg mélyen az egyik homályos tekintetű szolga.
- Remek - mosolygott halványan a nő, majd nehézkesen felkelt a székből és a mágikus kör széléhez lépett, miközben egy állványon elé vitték a könyvet. - Akkor kezdjük... - suttogta csillogó szemekkel, majd fennhangon olvasni kezdte az ősi nyelvű varázsigét. Ahogy haladt előre a szöveggel, pillanatok alatt beborult az ég és hatalmas villámok cikáztak keresztül rajta.
A helyiségben, ahol a szertartás folyt, fagyos fuvallat hasított keresztül, miközben a padlóra rajzolt jel felizzott. Minél tovább olvasta Romeria a szöveget annál élénkebb lett a szimbólum és a vonalai kezdtek összefolyni egy hatalmas, kör alakú, vörös tócsát alkotva. A boszorkány miután a varázsige végére ért, ellépett az állvány mellől, majd a szolgák közül egy fiatalabb lányt magához intett. Amikor az odaért, az Árnyékboszorkány mögé állt és a kezében fogott tőrt a lány nyakához tartotta, aki semmi jelét nem adta a tiltakozásnak.
- Fogadd el az áldozatomat és teljesedjen be a varázslat! - kiáltotta Romeria, majd egy mozdulattal átvágta az előtte álló nyakát. A lány holtan esett össze a pirosan fénylő körre. Ezután a teste lassan süllyedni kezdett, míg végül teljesen eltűnt. Hamarosan egy férfikéz nyúlt ki ugyan onnan, ahol a lány belesüllyedt a padlóba és, mintha egy medence szélén akarna csak megkapaszkodni kezét megtámasztotta a kövezeten. Az Árnyékboszorkány lélegzet visszafojtva figyelte a történéseket.
Az előbukkanó kézhez egy másik kéz és egy fej is párosult, majd lassan kiemelkedett az egész test az átjáróból. A férfi mély levegőt vett, ahogy felegyenesedett. Hosszú ébenfekete haja előrebukva takarta el az arcát.
- Amaron nagyúr... - szólította meg óvatosan Romeria.
- Rég találkoztunk Romeria... - mondta a férfi nyugodt hangon, majd felemelte a fejét és kinyitotta borostyánsárga íriszű szemeit.
AJÁNLOM AZ OLDALT
