A kis találkánkból végül nem lett semmi sem. Ryan lemondta, mivel el kellett utaznia, és a dolog – a jelek szerint – nem tűrt halasztást. Különösebben nem izgatott, azt mondta, két hétre megy csak el, nekem meg nem jelentett olyan sokat, hogy sírógörcsben fetrengjek egész nap. Minden ugyanúgy ment tovább.
Ugyanoda ültem, ugyanúgy ettem, ittam, és egyáltalán nem zavart velem szemben az üres szék. Tabithával nap-nap után eljátszottuk a gyűlölködő farkasszemezést, hogy aztán jöhessen Mia, és lecsillapíthassa hőzöngő barátnőjét. Az ismeretlen arcok tömegéből továbbra sem próbáltam meg kiszúrni szimpatikusabb-féléket. Mentem teremről teremre, megszokott monotonitásban, éjszakánkét pedig jöhettek a klubok. És ez így ment, valamivel több, mint két héten át.
Ryan nem jött iskolába, amint hazaért, én pedig nem kerestem – hülye lettem volna! Ha akar valamit, keressen meg ő, még akkor is, ha én akartam őt trófeának. Minden bizonnyal neki sem jelentett volna többet az együtt töltött idő, ám ez cseppet sem számított.
Az egyetlen, ami úgy-ahogy szemet szúrt, az a szakadt banda egyre kevésbé szakadt öltözködése volt. Már nem jártak olyan toprongyos ruhákban, mint eleinte, ráadásul az előbbieknél jóval alább hagyott a közelükben a feszültség. Már nem tűntek annyira elvadultnak, s ezzel nagyjából egy időben Ryan bandájában is változás állt be. Egyre ingerlékenyebbé váltak, szemük napról napra sötétebb lett, és a szemceruza is vastagabban fogott… már ha valóban használtak ilyesfajta sminket. Nem egyszer a legapróbb semmiségeken is hajba kaptak páran, egy-két szék feldőlt, néhány szemtelenkedő napokig nem került elő és a többi. Legújabb, össznépi prédájuk például egy vörös, tépett hajú, zöld szemű fiatal férfi lett, egy, maximum két évfolyammal járhatott fölöttem. Összességében nem tűnt olyan hű de kirívó jelenségnek – bár lángüstökét nem lehetett hétköznapinak nevezni. Túl sokat vele sem foglalkoztam, más valaki viszont kezdte elbitorolni Tabithától az elsőszámú bosszantó szerepét.
- Biztos, hogy ne menjek veled? Merre laksz? Elmehetek egyszer majd hozzád? – Egy kis mitugrász fruska állandóan követett!
Fogalmam sincs róla, hogyan csinálhatta, de állandóan ott volt, ahol én. Hatalmas, barna, boci szemei voltak; kicsi pisze orra, apró, ám szép ívű ajkai és vékonyka hangja még inkább gyerekessé tették. Rettenetesen vékony lábai, valamint karjai majdhogynem az enyémeken is túl tettek, viszont akkora mellei voltak, amit már nem lehetett szó nélkül hagyni!
- Ha szükségem lesz egy, két lábon járó tejcsarnokra, majd szólok, kösz szépen! – Sajnos semmivel sem tudtam a kedvét szegni, s pöttöm termetével úgy fúrt magának utat hozzám a legnagyobb tömegben is, mintha beépített Julia-radarral rendelkezett volna.
- Ki a rák vagy te!? - kérdeztem meg végül, amikor még a WC-ben is állandóan dumált hozzám. – És az istenért, szállj már le rólam!
- Lizy Ziwernek. De mindenki csak Zyzinek hív.
- Vajon miért?
Kezdtem komolyan attól félni, hogy üldözési mániám lesz a jövőben a hosszú, hullámos, barna hajú és barna szemű pöttöm lányoktól, akiknek nagy mellük van. Akárhányszor megláttam egy hasonlót, kényszeresen az ellenkező irányba indultam el, mint amerre az tartott. Még akkor is, ha nem Zyzi volt.
Annak örültem egyedül, hogy csütörtökön csak délig voltak óráim, a péntekem pedig teljes egészében szabadon állt. Így már csütörtök este kiüthettem magam. És meg is tettem.
Azon az éjszakán is erre készültem. Érdektelen arccal haladtam el az összes harmadrangú klubnak titulált putri előtt, s próbáltam minél kevesebb emberhez hozzáérni, miközben a járdán szlalomozgattam közöttük. Undorodtam azoktól a senkiktől, attól meg pláne, hogy esetleg hozzám érnek, vagy ne adj isten, megszólítanak. Táskát ez alaklommal nem vittem magammal, farmerom zsebeibe tömködtem az irataimat és a mobilomat. Másra nem is nagyon volt szükségem – a biztonság kedvéért azért egy óvszer ott figyelt a farzsebemben. Sajnos nem gondoltam rá, hogy azon az estén nem ilyesfajta védekezés kellett volna. Így hát gyanútlanul befordultam egy kis közbe, hogy levágjam az utat a kiszemelt szórakozóhelyig. Talán pont ezzel indítottam el mindent… talán már akkor elszúrtam, amikor leültem Ryanék asztalához. Ki tudja?
Egyedül kopogtam magas sarkúmban a sötét kis sikátorban, kikerülve a kisebb-nagyobb szemeteszsákokat és kukákat. Rettenetes bűz tekerte az orromat, az út valamiféle alkoholos löttytől bűzlött. Még a macskák sem bírtak ott megmaradni. Már csak pár méter volt hátra, amikor balról, az egyetlen sikátorra nyíló, résnyire nyitva hagyott ajtó mögül meghallottam a nevemet.
-… ráadásul ott az a cafka! Az a Freymont csaj! – Ezer közül is felismertem volna Tabitha ideges hangját. – Azt hiszi ő a világ közepe, és van pofája Formannek tenni a szépet!
- Nyugi már! Nekünk csak jó, ha elterelik a figyelmét! – emlékeztette őt Mia, én pedig a lehető legközelebb osontam az ajtóhoz, hogy a lehető legtöbbet halljam.
- Akárhogy is legyen, ez így nem fog sokáig menni. – Fogalmam sem volt róla, kié lehetett az öblös férfihang. Addig még egyszer sem hallottam, vagy ha igen, akkor elfelejtettem. – Két hónap alatt elfoglalták a város felét, és ha ez folytatódik, akkor nemsokára már az erdőnél fogunk tartani. – A két lány úgy szisszentett, mintha parazsat nyaltak volna. – Ha Daniel rendesen végezné a dolgát, nem lenne semmi gond!
- Ezt neki mondd. – Ingerült hangjából, valamint a székzörgésből ítélve Tabitha felállt. – Az a legrosszabb, hogy túl erős… vezetni viszont nem tud!
- És nem áll ki értünk. A többiek rettegne, Asim. – Habár higgadtan beszélt, mégis ki lehetett érezni a feszültséget Mia hangjából. – Félnek, mert Ryanék egyre vadabbak, többször is betörnek a területünkre, ráadásul már senki sincs biztonságban. A múlt héten három társunknak is nyoma veszett… - Mélytengeri csend ereszkedett a társaságra.
- Értem… - szólalt meg ismét az öblös hang, ami valószínűleg Asimhoz tartozott. Újabb székzörgés. – Pedig reméltem, hogy csak pletyka. – Érdekes akcentussal beszélt, kicsit arabos beütése volt. – Szólok Nate-nek, más választásunk úgy sincs.
- Indulsz is? – kérdezte reménykedve Mia, én pedig egy lépést hátráltam az ajtótól.
- Igen. De előtte még…
Az ajtó egy szempillantás alatt kivágódott, mire a szemközti falnak tántorodtam. Az eldugott kis bárból kiszűrődő fény hátulról világította meg „támadómat”, aki ugyan nem sokkal volt magasabb nálam, viszont olyan izomzattal rendelkezett, ami teljesen elfeledtette velem, hogy ha kihúzom magam, ugyanakkora lehetnék, mint ő. Magasságra.
Semmi mást nem láttam belőle sötét körvonalain, és szénfekete szemein kívül. Ében haját katonásan rövidre nyírta, és a belőle áradó szigor is a hadseregről árulkodott. Ha lehetett volna, akkor belefolyok a falba. Minél távolabb akartam magamat tudni tőle, de nem azért, mert egy koszos senkinek tartottam, hanem mert egyenesen féltem tőle!
- Mi az, mi történt? – kukkantott ki Mia a férfi háta mögül. – Asim, mit… oh! – Abban a pillanatban fedezte föl, hogy én (szerénytelen személyem) is ott vagyok.
- Na, róla beszéltem. Ő az a szuka. – Már csak Tabitha hiányzott!
- Valóban? – Asim arcán sátáni mosoly jelent meg, amitől fehér fogsora kivillant, és még valami: négy hegyes szemfog. „Embernek ekkora!?”
Fogalmam sincs, mi történhetett a következő másodpercekben, ám a világ egy szempillantás alatt elsötétedett előttem. Igen, tisztában voltam vele, hogy hatalmas pácba kerültem. És azzal is, hogy óvszer helyett baseballütővel kellett volna útnak indulnom. De már késő volt. Meghoztam pár elcseszett döntést, rossz farokra is pályáztam, hát megkaptam a büntetésem. Csodák persze léteznek, ezért életemben először fohászkodtam, hogy valahogy ki tudjak keveredni a kutyagumiból.
Amikor magamhoz tértem, már meg voltak kötve a kezeim a hátam mögött, és egyelőre az oldalamon feküdtem, a hideg kövön egy elhagyatott irodaház valahányadik emeletén. Előttem vagy fél tucat alak állt, akikből csupán a lábaikat láttam. A vádlikon túl megpillantottam Ryan totálisan nyugodt arcát. Nem nagyon hatotta meg, hogy elraboltak. Jó neki, rossz nekem.
- Ezt nem gondolhattátok komolyan. – Olyan lesajnáló hangon beszélt, ami még nekem is új volt… pedig én is így szoktam mondani a magamét. – Ennél több észt néztem ki belőletek – intett fejével valamerre a bal sarok felé. Odapillantottam.
„Csúcsok csúcsa!” Egy olajoskanna.
- Hé! – szóltam közbe a magas röptű eszmecserébe. – Eloldozna végre valaki? Koszos a föld!
Ryan egy olyan pillantást vetett rám, amitől cseppet sem nyugodtam meg. Valahol, mélyen legbelül – olyan mélységekben, amikről nem is tudtam – már éreztem, hogy… valami sötét… megfoghatatlan hatalom elkezdett… húzni. De hogy mi felé… sejtelmem sem volt.
- Szóval, ez a végleges döntésetek? – kérdezte valahonnan az előttem állók éléről egy férfihang.
- Mondtam már: azt tesztek vele, amit csak akartok. – „Ez így nagyon nem lesz jó!”
- Ne már! – visítottam, mint az újévi kismalac.
- Kár… - A szóvivő színpadiasan sóhajtott. – Tabitha, kérlek! – Nem kellett kétszer mondania. Tabitha készségesen indult meg a kanna felé, letépte a tetejét, és széles mozdulatokkal nekiállt locsolni. Szinte éreztem, ahogy egyre szorosabbra húzták a hurkot a nyakam körül.
- Ezt nem tehetitek! Fogalmatok sincs róla, hogy ki az apám!
- Pontosan tudom, hogy kinek az ivadéka vagy – közölte lenézően Ryan. – Szoktunk üzletelni, és mit ne mondjak, igazán nagy csalódás voltál hozzá képest.
Elkezdtek távolodni. Először Ryan fordított nekem hátat, s amint ő eltűnt egy ajtó mögött, a társai is követték. A másik banda tagjai dühösnek tűntek, mi tagadás, én is az voltam! Közben a kanna kiürült, Tabitha pedig leguggolt elém, majd egészen közel hajolva hozzám, szinte morogva ejtette ki a szavakat.
- Ha egy kicsivel is kedvesebb lennél, nem hagynám, hogy ezt tegyék. – Láttam a szemében, hogy igaza mondott.
- Ha nem lennél egy szemét dög, akkor sem tennéd! – sziszegtem összeszorított fogaim át szűrve a szavakat. A lány szúrós pillantást vetett rá, majd felállt, és átvette az egyik férfitól a felé nyújtott öngyújtót. Amíg a többiek egyenesen a kijárat felé tartottak, addig ő megállt a lepusztult, félhomályba bújt, visszhangzó terem közepén, és végig szemmel tartott.
- Találkozunk a Pokolban. – Szélesen elmosolyodott, nekem pedig egy pillanatra elállt a lélegzetem. Ugyanolyan szemfogai voltak, mint Asimnak!
Elkerekedett szemeimet Tabitha a félelmemnek tudta be, s úgy döntöttem, nem ábrándítom ki. Egész addig nem éreztem komolyabb félelmet, amíg fel nem fogtam a benzin szúrós szagát közvetlenül körülöttem, s meg nem láttam Tabitha markának engedését, amiből szép lassan kihullott a lángra lobbantott, szürke öngyújtó…
Amint az első lángnyelvek fölcsaptak, a lány kereket oldott, a helyiséget pedig nappali világosság árasztotta el. Narancssárga, karmazsinvörös és élénkpiros színek kavarogtak körülöttem, pattogó, mély hanggal, iszonyatos hőséggel. A szemem sarkából láttam, ahogy a plafon pillanatok alatt összekormozódott, a füst pedig fullasztóan tülekedett be a tüdőmbe. Kapart a torkom, ráadásul a tekintetem is elhomályosult a csípős füst okozta könnyektől, valamint a lángok által felforrósított levegőtől. Köhögni kezdtem, megpróbáltam felülni, de a tagjaimat szinte gúzsba kötötte a félelem. Képtelen voltam megmoccanni, s egyre kétségbeesettebben figyeltem a kígyózva közelítő lángokat.
Sikoltást hallottam. Hosszan elnyújtott, eszelős sikoltást, végül rájöttem, hogy magamat hallottam. Én sikoltottam őrült erővel. Én akartam még egy utolsó, szánalmas esélyt az élettől, én kapaszkodtam fuldoklóként minden egyes pici szalmaszálba, ami még megmenthetett. Váratlanul megszédültem, mintha éppen akkor pördültem volna körbe a saját tengelyem körül legalább százszor. Talán a forróságtól, talán a lángoktól, lényeg az, hogy eszembe jutott a Szahara. Forróság… égető napfény… hullámzó horizont… magány…
- Ejnye, ejnye! – dünnyögte valahonnan a terem közepe felől egy hang. – Micsoda felfordulás!
Erőtlenül a hang forrása felé néztem. A tűz megmozdult. Nem úgy, mint eddig, nem kúszott négyzetcentiről négyzetcentire felégetve mindent, hanem kissé mintha lecsitult volna, és… egyszerűen tovasiklott a felém közeledő magas alak útjából. Homokszínű vászonnadrágot, fehér, rövid ujjú inget, alatta pedig fehér trikót viselt. Vörös, egyenes szálú, tépett haja össze-vissza meredezett, és így a lángok megvilágításában mintha némi aranyszín is vegyült volna a vörösbe. Szemei viszont egyöntetű feketébe burkolóztak, még a fehér részt is elnyelte a sötétség. Magabiztos léptekkel gázolt át a tűzön, sehol sem égett meg, pedig rettenetesen közel merészkedett a felé nyújtózó lángokhoz. Szinte már vártam, mikor kap ő is lángra, kezd el jajgatni, s menekül el fejvesztve. Ám erre aztán várhattam volna ítéletnapig is.
Tornacsukába bújtatott lábain megállt előttem, majd pontosan úgy, ahogy nem sokkal ezelőtt Tabitha, leguggolt, és a szemembe nézett. Ijesztő volt a tekintete… nem emberi!
- Julia Freymont, igaz? – Csak biccenteni tudtam. – Úgy látom segítségre szorulsz – nézett végig rajtam érdeklődve, majd gyerekes mosolyra szaladt a szája. – Én pedig pont erre jártam! – Kissé hegyes arcát távolabb vitte tőlem, hogy nagyobb részt láthasson arcomból. – Talán sokkot kaptál? – Megráztam a fejem. – Na persze!
Fölállt, megkerült, s egyetlen mozdulattal leszakította csuklóimról a húsba vájó, vaskos köteleket. Abban a pillanatban megkíséreltem talpra szökkenni, ám csuklóim annyira fájtak, hogy képtelen voltam megtámasztani magamat a kezeimmel. A férfi könnyedén a hónom alá nyúlt, s úgy állított fel, mintha súlytalan lennék.
- Egészségtelenül könnyű vagy – mondta csevegő hangon, majd úgy nézett körbe, mintha számtalan kijárat közül választhatna. – Na, toljuk el innen a biciklit!
Megragadta a felkaromat, s maga mellett húzva vezetett a kijárat felé. A tűz pedig… A lángok úgy menekültek el a talpunt elől, mintha mi árthatnánk neki a puszta érintésünkkel, nem pedig fordítva.
- Mi a franc vagy te? – kérdeztem reszkető hangon, egy pillanattal később pedig újra találkozhattam azokkal az ijesztő, fekete szemekkel. És a gyerekes mosollyal.
- Hazar Flameheart vagyok, szolgálatodra! – Levakarhatatlan vigyora még szélesebb lett. – Mostantól én leszek a személyi trénered…
- Nem kell tréner!
- Ó, dehogy nem! A modorod rémes, csiszolnunk kell rajta – dünnyögte réveteg arckifejezéssel.
- Egyébként meg nem a nevedre voltam kíváncsi – motyogtam, miközben Hazar kinyitotta az ajtót és besegített a kopott lépcsőházba.
- Tudom – felelte vidorian. – Bosszant mi, hogy nem tudsz valamit!
- Te viszont élvezed – jegyeztem meg bosszúsan. – Az is ennyire tetszik, amikor Ryanék meghajtanak?
Nem kaptam választ. Semmi mást nem hallottam csak a lépteinket amik bántóan hangos visszhangot vertek a lépcsőház fémes falairól.
AJÁNLOM AZ OLDALT
