|
Meghalni egy kárhozott világban
Pici Angel 2008.09.06. 15:24
Lassan haladok az úton. Sötét van! Csak a kivilágított házak, üzletek nyújtanak fényt az éjben. Az utca és az út kihalt. Néhol látni egy �egy kivert kutyát, elkóborolt macskát. Úgy érzem magam, mint a vadnyugati filmekben, ahol a szél borzolja a port és azok a kerek szénaboglyák, keresztül szelik az ember látó terét. Itt sincs egy lélek sem, csak a szél fúj és a fellegek gyülekeznek.
Megállok és rágyújtok egy szálra, megszívom, majd lassan emelem el számtól, hogy aztán elégedetten fújam az ég felé a füstöt. Nesze neked környezet! Nem igen érdekel, a saját vagy mások egészsége, vagy, hogy ki mit gondol. Túl léptem ezen, ahogy mások is ezt tették velem. Folytatom az utat, nézem a hideg fényeket, a kirakatokban a színes, vidám csini-bini ruhákat, a népet átverő plakátokat, és könyves boltokat. Egyetlen egy könyves bolt, vonzza magára tekintetem, közelebb megyek, hogy megszemlélhessem. Gyerek könyvek, mesék, milyen csodás is az álomvilág. Csak gúnyosan mosolygok ezen! Gyerek? Álomvilág? Milyen régen is volt már. Csak üres maszlag, amivel a kicsiket kábítják. Küzdj egy szebb és jobb világért, nevetnem kell!
Az emberiség útja megindult a jövő útján, a fejlődés útján. A civilizáció utat tőr magának az őserdők rengetegeibe, aki ellen szegül elpusztul. Ők beszélnek csodákról, mikor azt sem tudják mi az. Észre sem veszik azt a nagy pusztítást, amit véghez visznek. Ha egyenesen az orruk előtt táncolna, meztelenül óriás táblával kezében, mire azt írták csoda, akkor sem ismernék fel. Az ember hitetlen. Már az!
Nincsenek tabuk, csak gyilkolás, becsapás, árulás. Kik régen barátok voltak mára már ádáz ellenségek. Akik meg igaz barátnak mondják magukat, valójában megvetik egymást és csak a pénz miatt vagy a hatalom miatt, vannak együtt. Akár a házaspárok. És én ezért a világért küzdök? Tompa fájdalom mar szívembe. Már megszoktam. Eldobom a csikket, eltaposom. Ott hagyom.
Hirtelen mozgásra leszek figyelmes, az egyik sikátorban. A hangok egyre rémisztőbbek. Gyorsan előkapom a stukkerem, és nesztelenül rohanok. A saroknál a falnak lapulok, úgy araszolok a sikátorhoz, hirtelen előugrom és egy �Fel a kezekkel rendőrség!� kiáltással a pisztolyt az elkövetőre fogom. Meghűl bennem a vér! Az elkövető eszelősen röhög, míg áldozata szétmarcangolva fekszik előtte. Fekszik? A testrészei szétdobálva, körülötte minden csupa vér. Ilyet még nem láttam, pedig mióta munkába álltam sok mindent tapasztaltam, na de ilyet? Valami régen meghalt, elásott dolog kezdett felszínre törni bennem, ahogy a tetemet néztem. Sajnálat! Fájdalom! Düh! Sírhatnék! Hányinger! Aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy az őrült nekem esett. Az eszement nevetést már nem magam előtt hallottam, hanem egyenesen a fülemben. A pisztolyt kivette kezemből. Egyenesen beleharap a nyakamba, keze a testemen matat. Hiába kalimpálok, hadakozok, erősebb nálam. Lefog!
- Hiába hadakozol! Tudom, hogy te is vágysz rá! Már te is kiégtél, akárcsak én! Véget vetek szenvedéseidnek! Ne aggódj!
Ez a mély rekedtes hang! Nem az nem lehet! A rémület elemi erővel ragad magával. Érzem, ahogy a vér kibuggyan testemből, hallom a ruhám reccsenését. A hang� Nem az nem lehet! Hiszen ő meghalt! Emlékszem! Ott voltam! A karjaimban halt meg! Hogy kerül ide? De hisz én szerettem, most még is meg akar ölni! A régi elfeledett érzés úgy robban bennem, mint az időzített bomba. Lassan kúszik fel torkomon, hogy közben az emlékek nyugodtan megrohamozzanak. �A part�nyugodtan sétálunk�emberek özönlenek mindenfelől� vész hívás a kapitányságról�banda háború a külvárosban� hatalmas robbanás�az utca romokban, a legtöbb ember halott�ahogy ő is�� Könnyek kúsznak szemembe. Eszembe jut, hogy mindig is csak kihasznált, hogy csak egy játék voltam. De én szerettem és mellette voltam. A társam volt, mind a munkában, mind az életben.
Hirtelen fájdalmas érzés az altestemben. Már zokogtam, könyörögtem, hagyja abba, elég volt! De ő csak folytatta nem érdekelte szenvedésem. Aztán még is csak megmozdított bennem valamit. A tűz égette testem. Egy óvatlan pillanatban átlendültem felette és már én voltam fölül. Lefogtam kezeit mélyen a szemébe néztem. Belőlem patakzott a vér, ő is olyan volt, az arca, a ruhája a bőre� az én vérem és az előző áldozaté. Szeme döbbenten nézett rám, lenyaltam a vért az ajkaimról, de a mozgást nem hagytam abba.
- Ezt akartad, nem? Hát élvezd! A játék, újra él!- súgtam fülébe
Éreztem, hogy most már ő retteg. Lágyan megcsókoltam ajkát, egyre szenvedélyesebben, mit már ő is viszonzott. A gyönyör magával ragadott mindkettőnket, egyszerre léptük át. A következő pillanatban az utca köve hűsítette bőröm. Vérem lassan elapadt. Oldalra néztem, és figyeltem a régen oly jól ismert arcot. Szívem hevesen dobogott, tudtam, még mindig szeretem. Fejem a mellkasára tettem, egy alig érezhető puszit leheltem rá, majd fejem a kövön koppant. Felém fordította tekintetét, éreztem,hogy csak néz. Visszafordítottam fejem. Szemeink összekapcsolódtak és megláttam az őrület mögött megbújó fájdalmat.
- Elveszítettem! � csak ennyit mondott. De elég is volt. Éreztem, hogy megint csak egy tárgy voltam itt. Semmi több!
Felkeltem a földről összeszedtem a ruhámat, amit letépett rólam és felöltöztem, már amennyire lehetett!
- Menj! Fuss! Már nincs megállás! Mióta az a baleset történt, csak rád vágyom, a rögeszmém lettél! Meg foglak ölni!
- Tedd!- suttogtam vissza
- Azt mondtam, hogy fuss! Nem érted? Téged nem akarlak megölni, de meg kell! Gyerünk!
- Tedd, meg itt vagyok! Ne húzzuk az időt!- de ő csak ellökött magától és azt mondta
- Nem így! Nincs benne élvezet! Ha készen állsz rá, meghalsz! � és ezzel elsétált.
Ott hagyott egyedül, fülemben az eszement hangjával. Tudtam, most hogy újra elkezdtem élni, most hogy újra meg találtam önmagam és tudom értékelni az életet� Végem!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
