Csodaszép nap virradt. A smaragdzöld füvön, és a közte szerényen meghúzódó rengeteg apró
virágon drágakövekként csillogtak a harmatcseppek. Az énekesmadarak reggeli kórusától
zengett az erdő. A szálegyenes, hatalmas fenyők komor zöldje is vidáman hatott a ragyogó
napsütésben. Az ágakon mókusok bolondoztak,néha le-lefutva a törzseken a fák tövébe,
egy-egy ízletesnek tűnő fenyőtobozért. Az erdő és a hegyi legelő határán néhány rőtvad
álldogált. Nagy füleik érzékeny radarként kutatták a gyanús hangokat, miközben nagyokat
haraptak a zamatos fűből.
A közeli patak sziklákon bukdácsolva, nagy zajjal csobogott a hegyek lábai felé. Ahol
vízesést alkotva szakadt a mélybe, fátyolként porladtak szét cseppjei, szikrázva, színes
szivárvány hídját feszítve a víz fölé.
A természet hangjain kívül más zajok nem hallatszottak. A magas, hósipkás hegyek karéjában rejtőző, varázslatos fennsík maga volt a nyugalom.

A vízeséstől takart barlang csendje megtört. A sötétben valami apró mocorgás támadt. Négy
alak feküdt a barlang talaján takarókba csavartan, s közülük az egyik most ébredezni
kezdett. Ásított, és elgémberedett végtajait nyújtóztatta, de csak nagyon halkan, hogy a
mellette még pihenő társait fel ne ébressze. Óvatosan kilopakodott a barlang bejáratáig.
A beszűrődő világosság most már megvilágította fekete, derékig érő, tépett loboncát, nemes
arcát. Szemei sötétbordón csillantak a szórt fényben.
Arestin, hogy jobban felébredjen, a fejét bedugta a vízesés alá, majd - visszakozva - üstökét
megrázva szórta szét a cseppeket szép, sűrű hajkoronájáról. Behunyva szemeit, figyelmét a
külvilág felé fordította. Megnyugodva vette tudomásul, hogy érzékei - közel, s távol - semmi
gyanúsat nem tapasztaltak.
Egy pillanatra visszafordult három társa felé, megnézve, felébredt-e valamelyikük - de nem.
Túl sok erejüket vette el a tegnapi nap. Tőlem különösen, hiszen védőteret tartottam fenn
fölöttük folyamatosan, hosszú időn keresztül.
A fekete hajú démon elvigyorodott, amikor visszagondolt Sébastienne kissé csalódott, de
rettenetesen aggódó ábrázatára - a fürdőben ájulással kezdődően aludtam el vőlegényem
karjai között... pedig ők ketten Stellával jó messzire elsétáltak, hogy kettesben hagyjanak
minket.

Stella... este sokat beszélgettek. Mesélt az emberek között töltött életéről, Arestin pedig
a démonvilágról, meg persze rólunk és a családunkról. A lánynak még nem ütköztek ki a démoni
képességei. Hamar elfáradt, sokkal hamarabb, mint mi. A bátyámban különös érzelmeket keltett a
törékeny szőkeség, maga sem tudta megmagyarázni, milyeneket. Az biztos, hogy nem tudott olyan
lazán, féllvállról viselkedni vele, mint más lányokkal. Védeni akarta, óvni, mint engem, és
mindig a közelében lenni. Szerelmes lett.
Gondolataiba merülve ment ki a fenyőerdő szélére tűzifáért, mivel még itt fognak időzni egy
keveset... ébredésekor apánktól telepatikus üzenetet kapott: maradjunk még ott, mert a kastély
körül Morodas démonszolgái lődörögnek, el kell őket távolítani (persze véresen és örökre), mert
Stellára veszélyt jelentenek.
Jó adag száraz ággal megrakodva tért vissza. Mi még mindig aludtunk. Sébastienne a hátam mögé
simulva még álmunkban is ölelt, hogy mindentől megvédjen...
Arestin megmártózott a melegforrásban, majd amikor megszáradt, felöltözött, és odadőlt Stella
mellé. Féloldalasan felkönyökölve nézte az alvó szépséget. Annyira elmerengett, hogy nem vette
észre, Sébastienne-nel együtt félig lehunyt szempilláink alól figyeltük, néma kézszorításokkal
adva tudtul gondolatainkat a másiknak.
Egy óra múlva már kedvesem húga is felébredt. A bátyám közölte apánk kérését. Így reggeli után
Sébastiennel sétálni indultam, mellesleg az ebédrevaló beszerzése is a mi feladatunk lett.
Stella még mindig fáradt volt, így ő a bátyám gondjára lett bízva, aki örömmel vállalta a
testőr-szerepet... na vajon miért is?! Az én őrzőm pedig természetesen most is szerelmem lett.

Mindketten tigrissé alakultunk, majd kiugrottunk a vízesésen át a tisztásra. Ebben az alakunkban
játékosan kergettük egymást, néha meghemperegve a dús fűben.
Fogócska közben egy rejtett erdei tisztásra jutottunk. A sűrűséget - kicsit letarolva - ugrottuk
át. Hanyatt terültem a gyepen, majd - amikor fehér tigrisem fölém magasodott - kacagva
visszaváltoztam emberré. Sébastienne követte példámat, és fölöttem támaszkodva nézett engem.
Elnyílt ajakkal pihegtem, hosszú hajam kissé ziláltan terült szét a pázsiton. Gyönyörű zöldarany
szemeibe néztem. Mint mindig, most is elvarázsoltak... Vékony felsőm enyhén félrecsúszott, és még
többet sejtetett, mint eddig... Vőlegényemen látszott, hogy szinte megőrjíti az eddig mindig
visszafogott vágy. Az én testem is tűzben égett, rettenetesen akartam őt. Hiszen imádom! Nem
féltem az esetleges fájdalomtól, amit érezhetek, bíztam benne, hogy gyengéd és óvatos marad.
Fölém hajolt, és lágyan megcsókolt. Megremegtem a gerincemen végigfutó, perzselő forróságtól, és
viszonoztam édes csókját. Karjaimat nyaka köré fontam, majd teljesen magamhoz húztam Őt.
Ujjaim beletúrtak Tigrisem hosszú, dús hajába, majd cirógatni kezdtem egész hosszában a hátát.
Ajkaink szinte falták egymást, egyre szenvedélyesebben. Őrjítő vágyakozásunk teljesen
elhatalmasodott rajtunk. Leszedtük egymás ruháit, és remegő testünk szorosan összesimult. Gyengéden,
szerelemtől bódultan kényeztetett, és én is Őt . Fokozódó gyönyörünk egyre hangosabb sóhajokra és
halk nyögésekre késztetett bennünket... "Alicia, most elvesztél!"- gondoltam, még megmaradt józan
eszem morzsáival. De nem arra hallgattam...
- Most nem fogok elájulni, ígérem...- suttogtam-lihegtem pajkosan fülébe.
- Ajánlom is...- dorombolta vicces hangsúllyal, majd megkérdezte:
- Tényleg akarod?
- Tényleg... akarlak!- leheltem, miközben megint odahúztam magamhoz, és ajkaira tapadtam.
Végtelen gyöngédséggel szeretett, a végsőkig feszítve vágyainkat, míg meg nem érezte, hogy testem
felkészült eggyé olvadásunkra. Meglepődve nyögtem egyet, amikor ez megtörtént, majd ösztönösen,
lassan mozgatni kezdtem a csípőmet. Szerelmem simogatott és csókolt. Izzó szenvedélyünk a végsőkig
fokozódva teljesedett ki, olyan magasságokba repítve bennünket,amiről nem is álmodhattunk...
Édes kábulatban öleltük egymást. Sébastienne az arcát a mellemen nyugtatta, hallgatva szívem
dobogását.Éreztem bársonyos bőrének puhaságát, gyönyörű ezüstszőke hajának csiklandozó selymét.
Derékaljunk a süppedős mohaszőnyeg és pázsit, takarónk démonom köpönyege és sörénye volt. Lehunytuk
a szemünket, úgy simultunk egymáshoz. Annyi erőm azért maradt, hogy az auránkat árnyékoló védelmet
fenn tudtam tartani. Így senki nem érezhette azt meg. Bódultságunk könnyű álomba csapott át.

Ebben az időben Stella Arestinnel sétált. (erről ők meséltek később nekünk...)A szőke lány nagyon
jól érezte magát bátyám társaságában. Lassan mentek a vastag tűlevél-szőnyegen, ami elnyelte lépteik
zaját. Hallgatták az erdő hangjait, és csak néha szóltak egymáshoz. Leendő sógornőm egy kisebb gödörbe
lépve elvesztette az egyensúlyát. Kísérője gyors reflexei mentették meg az eleséstől. Arestin elkapta a
karját, mire Stella pipacsvörösen mondott köszönetet. Testvérem szíve szerint nem is engedte volna el
a kezét, de félt barátja húga felé közeledni, mert attól tartott, ő nem fogadja szívesen. Nem akarta
megbántani.
Hirtelen felkapta a fejét. Az illatunkat és a véremet érezte egy pillanatra, de utána semmit... ezt
pedig nem értette.
Apró völgyecske volt bátyámék előtt, sűrű bozóttal. A bokrok közül egy-kettő letarolva... Megdermedt.
Csak nem történt valami baj?! Ráadásul úgy, hogy ő nem érezte meg... Stella szintén a letört bokrokat nézte, így Arestinnek nem is kellett semmit mondania, amikor maga mellé vonta a szőkeséget, aki amúgy
is ösztönösen hozzá húzódott. Így tettek pár lépést, majd csendesen félrehajtottak az útból néhány
összekuszálódott ágat.
A sűrű bozót rejtekében megbúvó pici, napsütötte tisztás közepén két alak feküdt összefonódva.
( Igen, mi voltunk Sébastienne-el... Aludtunk.)
Bátyám meglepődésében furcsán felnyikkant, mintha csiklandoznák, majd Stellával egymásra nézve gyors
visszavonulót fújtak... A fiatal nő arca rákvörös volt. Ezután nem mert nyíltan bátyámra nézni, csak
titokban, de igen sűrűn pillantgatott rá, szép vonású arcán, dús, fekete sörényén és izmos testén
legeltetve szemeit. Legszívesebben újra érezte volna a démon karjait a dereka köré fonódva.
Annyira elmélázott ezen, hogy nem vette észre a feje magasságában útjukba kerülő vízszintesen nőtt
faágat... neki is ment. Homloka nagyot koppant, majd elsötétült előtte a fennséges erdő képe.