16. Egy anya titka



Hajnaltájt járt már az idő, amikor megszólalt valahonnan a vekker. Donna álmosan nyitotta fel szemeit. Két ibolyakék szemgolyója egyből a fehérre meszelt plafonra meredt. Sosem érzett semmit, ha egy halott ember testébe került, ez a helyzet azonban most valamiért más volt. Valamiért végigfutott testén egy erős, szűni nem akaró félelem. Donna az arcára tette a kezét és halkan motyogott néhány szót. Értődni alig értődött belőle valami, az viszont tisztán halatszódott, amikor kiejtette Sanchez nevét.

Ahogy ott feküdt eszébe jutott, hogy talán Sanchez félelmeinek valódi oka. A vekker mindemellett még mindig szólt, így már tényleg ideje volt, hogy a kisasszony kinyújtsa a jobb kezét és lecsapja a lapos, digitális kaszni tetejét.

- A fenébe – fakadt ki Donna -, miért nem lehet nekem is egy normális rémálmom. Boldogan nézném, ahogy egy baromarcú, egy félméteres motorosfűrésszel kerget pár menekülő fenyőfát, aztán meg felébrednék és a saját szobámban ta...

Hirtelen elcsuklott a szava, amikor is felkelt. Többször is megtörölte a szemét, hogy elhigyje jól lát. Azt se tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. A szoba ahol ébredt, a saját zuga volt, a házban, amit ő otthonnak hívott.

„Ez azt jelenti, hogy... – képzelte – de hisz ez azt jelenti, hgy... ez az egész D∞ csak eg idióta volt, semmi más.”

Donna arcára mosoly került, méghozzá nagyon gyors iramban. Kipattant ágyából és boldogan „repült” ki a szoba ajtaján. Lent a nappaliban lejtett egy röpke táncot, majd kirohant a konyhába. Körbeugrálta az asztalt, azután viháncolva feltépte a hűtő ajtaját és kivett belüle egy üveg üdítőt. Legszívesebben egy pezsgőt bontott volna fel, de semmilyen szeszes italt nem tartottak otthon. Letette az üveget az asztalra és gyorsan a szekrényhez szaladt. Elhúzta azüvegablakot és benyúlt egy pohárért, de megakadt a szeme a saját tükörképén. Eddigi mosolya tovatűnt. Szemeiből is messzetávozott az a gyerekes pajkosság ami őt jellemezte. Helyébe mély rémület költözött, zavarodott fejcsóválással keveredve.

- Ez nem lehet... – motyogta remegve -, ez képtelenség...

Féktelen hátrálásba kezdett. Távol akart az arctól ami visszanézett rá. Lehúnyta a szemét és reszketve kiszaladt a konyhából, vissza az emeletre. Csak a vendégszobáig jutott. Nekitámaszkodott az ajtónak, de az kinyílt és ő beesett a szobába. Néhány másodpercig a földön feküdt, könnyeit a szőnyeg rojtjaiba rejtve. Nehezen felállt és az asztalig bukdosott. Rárogyott a fekete, erezett mintázatú bútordarabra. Minden oldalról rázta a hideg, erre a lehetőségre nem gondolt. Legrosszabb álmában sem gondolta volna, hogy ilyen módon fog megismétlődni Sanchez története.

Donna mélyeket lélegezve kitörölte szemeiből a könnyeket és az asztalra könyökölve halk monológba kezdett.

- Jól van Donna, csak nyugi, ilyen nincs. Méghogy te Donna Mazill, egyenest Claudia Iller Mazillba kerülnél? Na ez nem lehet. Anya szuperül van, csak a picike lányának kéne felírni egy szemüveget. Abban a szekrényben van egy tükör – nézett jobb oldalára, ahol egy kétméteres, fenyőillatot árasztó ruhaszekrény állt – abban megnézem megint, hogy kibe is kerültem bele.

Bár tudta, hogy elméletében semmi logika sincs, remegő lábakkal és összekulcsolt kezekkel lépett a szekrény ajtaja elé. Sosem hitt a Feljebbvalóban, most mégis hozzá rugaszkodott. Hiába minden ima, a tükör ismét ugyanazt a képmást mutatta. Donna előtt elsötétült minden A nagy szürkületből telefoncsörgés ébresztette. Hirtelen fel sem fgta, hogy hol van, csupán az ismerős dallamot halotta a fülében hallani. Felállt a szekrény mellől és becsapta az ajtót, mikor megpillantotta a világosbarna tincseket. Kitartó telefonálló volt az illető, amíg Donna fel nem vette a készüléket nem tette le. Donna még mindig ájuláshoz közeli állapotban ragadott telefont:

- Halló? – szólt bele.

- Ms. Mazill? – szólt bele egy ismeretlen, mély fekvésű férfi hang.

- Már akinek... – vágta rá, meggondolatlanul.

- Donna, kérem hallgasson végig. Ne keresse fel a D∞-et, ők Claudia ellenségei. Én sem vagyok a barátja, azonban egyet biztosan kijelenthetek, ne higyje, hogy csak az anyját vesztette el, és fogja elveszteni, ezen a csodaszép júliusi reggelen. Ajánlom nézzen utánna jobban annak a nőnek aki kendet világra hozta, és el ne feledjem, kellemes rémálmokat Miss Mazill, alias mentőangyal.

A vonal megszakadt, Donna szemei pedig nagyra nyíltak. Relatív hamar megemésztette a hallottakat. Ezután kapcsolt, hogy nézze vissza a hívó számát. Hiába nézett utánna, nem jutott másra, csak arra, hogy a hívás egy közelben levő utcai telefonról érkezett. Fortuna asszonyság hátat fordított mentőangyalának, a lány nyakába csak úgy árasztotta a tragédiákat, először Simmons halálának képei New York-ban, majd nem sokkal utánna Sanchez haláláról egy álom, és végezetül az anyukája testében levő ébredés. Donnának azonban még gyászra sem maradt ideje, hisz a rejtélyes telefonáló újabb halálhírrel rémisztette meg. Gyász ide vagy oda, a mentőangyalnak cselekednie kellett...minnél előbb.

Amíg Donnát a sors nem kímélte borzalmas csapásaival, addig a halálangyalnak könnyebb gyászt engedett, bár női testbe kényszerítette, egy olyan testbe, amit húgának is jobban szeretett volna, egy testesebb de sokkal életerősebb külsőbe.

Rengeteg gyógyszert talált a szobában levő éjjeli szekrény fiókjában, így arra gondolt, hogy a gazdatestét valami betegség vihette el, olyan gyorsan. Egyedül lévén az egész lakásban, hamar és akadálymentesen távozhatott onnan. A nyári hőségben hamar útjába került az első bosszúság. Teljesen a szemébe sütött a nap, elvakítva vele a nemes uraságot. Ahogy ment a járdán, váratlanul elé vágott egy nyitott fedelű sportkocsi, és kinyílott a „fiú” előtt az ajtaja. A napfénytől teljesen elvakítva, a halál rendíthetetlen angyalát csupán az idősebb, mély spanyol akcentusú hang győzte meg arról, hogy egy nő az aki be akarja tessékelni a kocsiba.

- Biztos, hogy én vagyok az ön embere? - kérdezte a halálangyal.

- Ha Donna barátnőjéhez van szerencsém, minden bizonnyal – felelt vissza a nő.

- Donna, Donna, mindig ez a név...

- Figyeljen, ön akart beszélni Mazillal, ha most meghátrál, hát legyen, de találkozni nem fog. Az az egy halálbiztos!

A halálangyalnak nem kellett mégegyszer mondani, hogy szálljon be. Egyből beugrott, amikor meghallotta, hogy Mazillról van szó, no meg amikor megpillantotta a visszapillantó tükörben célpontja arcát. Ha már a préda sajátmaga mászott a csapdába, hát halálangyalunk segített rácsapni a csapda fedelét... legalább is megpróbálta.

- Mondja kisasszony – kezdte a nő – honnan tudta meg a telefonszámomat?

- Miért olyan fontos ez?

A sofőr sóhajtott egy mélyet, majd rágyújtott egy szál cigire.

- Higyje el kisasszony, jobb önnek ha elfelejti, hogy egyáltalán ismerte Donnát. A hölgy nagy veszélyben van.

- Ó tényleg... és mégis miyen bajba esett a kedves?

- Én nem találom irónikusnak a helyzetet.

A nő folytatta volna, de a telefonja közbevágott. Kihangosította a készüléket.

- Rancy, gyorsan mondja meg, mit akar, mert vendégem van!

- Értem. Sanchez kisasszony, a...védencünk anyjáról lenne szó. Az éjjel lövéseket jelentettek a nő házából. Ma reggel, amikor a rendőrség kijött, Claudia nyitott ajtót. Átkutatták a házat, de semmi nyomát nem találták bűncselekménynek Az egyik szomszéd, aki bár kissé spicces állapotban volt, azt állította, hogy Donna arcát pillantotta meg a nőben, amikor először ránézett.

- Értem – vágott Helena a férfi szavába – az a lány jól és főleg biztonságban van. Értesítsék Gilianne-t, hogy menjen az A-kikötőbe. Ott fogja várni egy búvárhajó.

- Gondolja, hogy Claudia...

- Bár útálom a nőt, nem ilyen véget érdemel. Lényegében csak küzd a lányáért. Most pedig teljesítse a parancsot és ha bármilyen fejleményről értesülne, azonnal tudassa velem is.

- Igenis kapitány.

Sanchez kikapcsolta a telefont és a mellette űlőre pillantott. Eddig a szemébe sütött a nap, most azonban rajta volt a napszemüvege, így tisztán látta az illetőt. Ahogy végignézett rajta, első dolga volt, hogy rátaposson a fékre, és, hogy kinyissa utasának az ajtót.

- Tűnjön innen! – mordlt a „lányra”.

- Mi ez a nay siettség? – kérdezett vissza a halálangyal, megérezve, hogy fény derült kilétére.

- Ne akarja, hogy megismételjem magam, mister!

- Értem hölgyem... ezek szerint maga is egy boszorkány.

- Pontosan, maga szívtelen gazember, méghozzá abból a rosszabbik fajtából vagyok, aki a mentőangyalt védi! Tehát jobb lesz, ha most rögtön fogja magát és kiszáll az autómból.

- Ahogy kívánja... bár szívesen találkoznék a „védencével”.

- Gondolja át mégegyszer, hogy mit is akar. Donnát ismerve, ha összeftna magával, az már azt jelentené, hogy újabb élet menekült meg.

- Bízzon csak benne, jobban is mint eddig...

A halálangyal azzal kiszállt és távozott. Sanchez egész addig nézett utánna, amíg el nem tűnt az utcáról. Ezután a nő is távozott.

Ezzel egyidőben, ugyanabban a városban, Donna ment az utcán, azon elmélkedve, hogy mitévő legyen. A rendőrséggel való találkozás után az a benyomása keletkezett, hogy az anyja nem természetes halállal távozott az élők sorából. Ezen felül hiába próbálgatta hívni Sanchezt, a szám állandóan foglaltat jelzett. Néhány próbálkozás után félbe hagyta kísérleteit. Valahogy eszébe jutott még egy szám, amit meg is próbált felhívni. Ez végre kicsengett. Egy fiatalabb női hang szólt bele.

- Richard Black irodája.

- Hello, Mr. Black-el szeretnék beszélni.

- Megtudhatnám, hogy ki keresi.

- Mondja, tudnék vele beszélni vagy sem. Ő az utolsó aki segíthet nekem.

- De ki maga.

- Clau...Claudi Iller.

Hirtelen megszakadt a vonal. Black csinos titkárnője kikerekedett szemekkel bámulta főnöke kezét, aki elrántotta a nő fülétől a telefont és lecsapta.

- De... Mr Black... ezt miért csinálta?

- Ha mégegyszer felhívna ez a vipera, mondja meg neki, hogy tőlem ott dögöljön meg, ahol egyet lép.

- De-de, miért?

- Claudia Iller teljes neve még kiegészül még egy vezetéknévvel. Claudia Iller Mazill a teljes neve, és igen ő Donna anyja és egyben az első kaszás, aki a mentőangyal életére tört.