4.fejezet

Elalhattam a kocsiban, mert mikor megint kinyitottam a szemem, már a repülő ültem. Útban Franciaország felé. Az új otthonom felé!
Hirtelen megint elfogott a szomorúság. Mért kellett ennek így történnie? Mért nem maradhattam meg egy átlagos lánynak? Iszonyúan hiányzott a családom, pedig még csak egy napja voltam távol tőlük. De tudtam, hogy ez örökre szól.
Hogy eltereljem a gondolataimat, inkább körülnéztem. Egy magángépen voltunk, ami fantasztikusan volt berendezve. Előttem Alex ült, kezében egy szál cigivel, és engem nézett.
- Rágyújtasz? –kérdezte, és felém nyújtotta a dobozt.
Nagyon furcsa cigi volt, soha nem láttam még ilyet előtte. Hosszú, vörös doboza volt, rajta egy fekete rózsával. A szálak is ugyan ilyenek voltak. Kivettem egyet, és meggyújtottam. Lassan szívtam ki, és be a füstöt, érezve ahogy a nikotin, és még valami más is, lassan átjárja a véremet.
- Mi van ebben? –kérdeztem.
- Vér. Ez kifejezetten olyan vámpírok számára van, akik nem szeretnek vért inni. Mondjuk én már csak megszokásból szívom.
Már semmin se lepődtem meg. Egy fiatal nő lépett oda hozzám, kezében egy pohár borral.
- Italt, kisasszony? –kérdezte nagyon udvariasan.
- Igen, köszönöm.
Belekóstoltam, de rögtön rájöttem, hogy nem bor van benne. Vér volt. Elfogott az undor, legszívesebben kiköptem volna, de akkor eszembe jutott a múltkori eset. Így nagy nehezen de lenyeltem.
Alex mosolyogva nézett. Azt hiszem, nagyon jól szórakozott rajtam.
- Jó kislány!
Dühösen villantottam rá a szemem. Mit képzel magáról? Tudja kivel beszéljen így…!
De lenyeltem a mérgemet, és inkább eltereltem a beszélgetést.
- Most pontosan hova megyünk? –kérdeztem.
-A birtokomra. Van egy elég szép házam Franciaországban, az apám kedvence volt. Most a mostohaanyám, és a lány él ott. Szeretni fogod őket!


De nem így lett! Nem szerettem őket. Sőt, ők se engem. Amint beléptem Alex oldalán megdermedtek. Aztán nagyon- de nagyon udvariasan üdvözöltek, és érdeklődtek, hogy ki vagyok. Alex bemutatott, mint a nevelt lányát, és erre láthatóan megkönnyebbültek. De továbbra is ellenszenvesen méregettek. Bár a modoruk kifogástalan maradt.
Amit Alex csak háznak emlegetett, igazából egy nagyon régi, és hatalmas palota volt. Gyönyörű, és félelmetesen elegáns. Akárcsak a lakói.
Viktória, az ellenszenves mostoha, magas volt, nagyon vékony, és gyönyörű. Hosszú szőke haja volt, valami remekműben felkontyolva a fejére. Mint mondta, mindig feketeét, hord, mert még mindig gyászolja a férjét, (körülbelül 300 év óta) de szerintem csak azért, mert így még jobban látszott, hogy milyen vékony.
A lánya Nikolett is hasonlóképp nézett ki. Ő is magas volt, vékony, hosszú szőke hajjal, és nagy babakék szemekkel. Úgy nézett ki, mint egy megelevenedett barbie baba. Rajta az anyjával ellentétben egy halványrózsaszín ruha volt, mély dekoltázzsal.
Úgy néztek ki, mintha csak egy filmből léptek volna ki, azokkal a nagy, 17. századbeli ruhájukkal.
Féltem, hogy rám is megpróbálnak majd valami ilyesmit rámerőltetni, de hál istennek, eddig nem tették. Csak próbálják meg!
Miután túlestünk az udvarias bemutatkozáson, átmentünk a szalonba teázni. Egészen kicsinek, és szegénynek éreztem magam, ebben a hatalmas szalonban. Főleg, hogy egy sima farmar, és póló volt rajtam.
Alex az utazásairól mesélt, - ugyanis legalább egy évig távol volt- és a kalandjairól. Arról szó sem esett, hogy én hogy kerültem bele a képbe.

Másnap reggel korán keltem, és elindultam felfedezni a várat. Egy hatalmas ajtó felkeltette az érdeklődésemet, és beléptem rajta. Alex ott ült, épp egy levelet fejezett be.
- Ohh, örülök, hogy itt vagy, így legalább még kettesben elbúcsúzhatunk! –mondta, és felállt.
- Elbúcsúzni? Mért, hova mész? –kérdeztem ijedten.
Lehet, hogy nem szerettem Alexet, de ez valószínűleg amiatt volt, mert ő tett vámpírrá. De segített, és hát most mégis csak ő az egyetlen barátom.
- El kell utaznom. –mondta. –Úgy körülbelül, egy, másfél évig leszek távol.
Elfogott a rettegés.
- És velem mi lesz? –kérdeztem.
- Itt maradsz anyámékkal, a gondodat viselik, taníttatnak, és vigyáznak rád! Jól meglesztek együtt.
- Ugye ezt most nem mondod komolyan? –kiáltottam föl. – Itthagysz ezzel a szörnyű némberrel, és a nyafogós lányával?! Ezt nem teheted meg!
Megragadta a karomat, és magához rántott. Olyan erősen szorított, hogy szinte eltörte a karomat.
- Soha! Megértetted? Soha ne merészelj így beszélni róluk! –sziszegte az arcomba. –Ők a családom. –azzal elengedett, és én a földön kötöttem ki.
Majd hidegen, és felsőbbrendűen lenézett rám, és közölte:
- Ha ezentúl a szádra mered venni őket, nem állok jót magamért! Viszlát! –azzal otthagyott engem egyedül, idegenek között.

Miután Alex elment, a mostohaanyám rögtön tisztázta a játékszabályokat.
- Mostantól mindenben engedelmeskedni fogsz! –közölte velem. –Nincs eljárkálás, szórakozás, visszabeszélés! A hajaddal, és az öltözködéseddel is kezdenünk kell valamit.
Megfogta az arcomon a bőrt.
- Nem vagy valami szép, de ez ellen nincs mit tenni! A fiam meghagyta, hogy bánjunk veled jól, és én megígértem neki. Rose majd felkísér a szobádba. Ő lesz a cseléded, amíg itt élsz. Reggeli holnap hétkor, és utána elkezdődnek az órái!