4.fejezet

Ha az egyik világból elfutottál, mert nem értenek meg, az rossz. Ha amibe menekültél, nem fogadnak el, szörnyű. A kiközösítés, bizalmatlanság, hideg megvetés, szinte elviselhetetlen kín. Csak magasra emelt fővel lehet kibírni. Ha erősnek mutatod magad, bármennyire fáj is. Mikor nem bíznak benned, megszakad a beszélgetés, ha közelebb mész. És nem tudsz ellen mit tenni. Csak tűröd a sorsod. Mind ezt tesszük. D akkor mér fáj ennyire?
Hannibál hiába engedte, hogy itt maradjak, a többiek ellenségessége ezzel nem szűnt meg. Aki a leginkább ellenezte, az talán Zoé volt. Magányosan, egyedül kóboroltam közöttük, akikről egykor azt reméltem befogadnak. Ugyanez volt, a fenti világban, annyi különbséggel, hogy hozzájuk nem vonzódtam ennyire. Pedig úgy szerettem volna szívvel, lélekkel a Lázadók közé tartozni. De nem engedték! Nem könnyű egy összeszokott csapatba beilleszkedni, főleg ha ők nem is akarják.
Messze, távol a barátságos tüzük melegétől vetettem meg az ágyamat, az ételemet egy sarokba ülve fogyasztottam, és próbáltam kizárni a külvilágot. Idegen voltam számukra, egy betolakodó. És ezt minden lehetséges alkalommal éreztették is velem:
- Tünés az útból! –lökött odébb egy erős, tagbaszakadt lány.
Nagydarab volt, haja csimbókosan (rasztázva) lógott a hátára, ruhái cafatosan rajta. Itt mindenki máshogy, különlegesen nézett ki. Janice-nek hívták, és a többiek szerették is. A mással vidám, jóhumorú lány most ellenségesen lökött félre a sorból.
- Én voltam itt előbb, úgyhogy húzd el te a seggedet! –vágtam vissza.
Ez a pár nap olyan keménnyé tett, amilyenné sohase hittem volna, hogy válhatok. Janice meglepetten nézett rám. Eddig ő volt az első, aki nyíltan belémkötött. És bennem már dűlt addigra a harag. Az elkeseredettek haragja, és bosszúvágya. És most kirobbanni készült.
- Mit képzelsz magadról? –lépett oda egy másik lány is.
Ő alacsonyabb volt, és vékony. Valerie. Hosszú, göndör, vörös haját a feje tetején copfba fogta, szemeit, mint egy macska úgy húzta ki fekete tussal. Leginkább arra is emlékeztetett. Hosszú karmú, dühös macskára.
- Nem te vagy itt a kiskirály, attól hogy most jöttél fentről! –fújtatott dühösen.
- Az lehet, de ugyanolyan ember vagyok, mint ti! –vágtam vissza flegmán. –És nem fogom tűrni, hogy kilökjetek a sorból, csak mert úgy tartja kedvetek!
Azzal elvettem a döbbent ételosztótól a tányért, és leültem a sarkomba. Olyan dühös voltam, hogy egy falat se ment le a torkomon. Pedig tudtam, hogy ennem kell. Ránéztem a ragacsos masszára a tányéromon. Tudtam, én kapom mindenből a maradékot, a selejtet. Amit még a kutyák se ennének meg.
Visszagondoltam az előző életemre, ahol én voltam a hercegnő. Ott sose történhetett volna meg ez.
- Nem! –figyelmeztettem magam. –Nem szabad hagynom, hogy legyőzzenek.
Azzal belemerítettem a kanalam a ragacsos pépbe, és az orromat befogva enni kezdtem. Nem csodálkoztam volna, ha meg is mérgezik, de hát próba szerencse!
Fél szemmel láttam, ahogy Janice és Valerie, meg még pár ember felém közelednek. Nyílván meg akarják torolni az előző sértést.
- Nézzétek csak, hogy zabálja a moslékot! –szólalt meg gúnyosan Valerie. –Ezt edd meg!
Azzal beleköpött a tányéromba.
A pillanat műve volt az egész. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Belenyomtam a képébe az összeköpött, trutyit, majd egy jól irányzott rúgással hasbarúgtam. Senki nem számított támadásra, így megkövülten álltak.
Mint mondtam, igazi természetem csak ezekben a napokban kezdett felszínre törni.
Lucy nem csak a védelmezőm, de a tanítóm is volt. A Kormány kötelező szabályi miatt, jó kondiban voltam. Ő meg megtanított, hogyan védjem meg magam.
Az első ember aki felocsúdott, tőlem balra, egy fiú volt. Ököllel az arcom felé vágott, de elhajoltam az ütés elől. Ami pont Jenice-t találta el. Hallottam, ahogy törik a csont, és spriccel a vér. Hirtelen megsajnáltam szegény lányt, nem úgy tűnt, mint aki verekedni akar. A közös gyűlölködésben részt véve jött ő is oda.
A fiú zavarában döbbenten állt ott. Én meg lehajoltam, és ököllel gyomron vágtam. Valószínűleg épp akkor ehetett, mert pár másodperc múlva a hányás félreismerhetetlen hangjai hallatszottak felőle. A levegőt betöltötte az izzadság, a vér, és a hányás savanykás szaga. Perceken belül egy egész tömeg fogott közre hatunkat. Engem, a harcképtelenné tett Janice-t, a földön fetrengő fiút, Valeriet, aki időközben feltápászkodott, és most feldagadt szájjal, gyűlölködve méregetett, és még egy lányt, és egy fiút, akit nem ismertem. Láthatóan testvérek voltak. Mindkettejüknek hosszú fekete jaja volt, egyiknek lila, a másiknak rózsaszín véggel. És szegecses nyakláncokkal. Valerie és a testvérpár közrefogtak. Egyszerre rontottak nekem. Valerie és az egyik fiú elkapta a karomat, míg a szegecses csaj gyomron, majd állon vágott. Az arcába köptem egy kis vért. Közbe a körénk gyűlt tömeg, nem tudva kit is bíztasson, dühöngött, ordított. És minket már nem is annyira az ellenségeskedés, mintsem a harc heve fűtött. Erősen tartottak, így nem tudtam kirántani a karom. A rózsaszín már épp a kezét emelte, hogy harmadjára is lecsapjon, mikor a lábamat hirtelen felemeltem, és arcon rúgtam. Éreztem, hogy a talpam csontot ér, majd spriccelő vére elárasztotta a ruhámat. A fiú, aki eddig a kezemet fogta, látva a húga vereségét elengedett, és a földre lökött. A lábamról lejött a bőr, és éreztem, a bokám is kimegy a helyéből. Dühösen villantottam rá a tekintetem. Mellettem emberek fetrengtek, akiket az előbb épp én küldtem a földre, nyögdécseltek, hánytak, vagy épp próbáltak felállni. A közönségünk pedig őrjöngött.
Akkor valaki mögém lépett, és a hajamnál fogva felrántott. A lila hajú srác volt az. Láttam a dühöt a szemében. A dühöt, hogy így elbántak velük. És én rámosolyogtam. Mire ő aljas módon rátaposott azzal a kibaszott nagy acélbetétessel a kiment lábamra.
-A kurva anyád köcsög! –ordítottam fájdalmamban, és lapockán vágtam.
Szinte hallottam, ahogy kimegy az összes levegő a tüdejéből. Kicsúsztam a kezéből, és hirtelen előrántottam a pillangókést, amit még Lucytól kaptam. A jobb lábamat vonszolva szembefordultam velük.
- Na ki akar még szórakozni velem? –sziszegtem.
Néma csend volt. Az emberek zavartan néztek minket. Nem hitték, hogy eddig talpon maradok. Őszintén én se. Nem tudom, milyen őrület szállt meg, hogy ilyen erős lettem, de kétségtelenül hasznos volt. Próbálták kerülni a pillantásom, ahogy tekintetem lassan végighordoztam az arcokon. Csak egyetlen szempár nem fordult el előlem.
Zoé lassan közeledett felém. Majd felemelte a kezét, és ütemesen tapsolni kezdett. Először értetlenül néztek rá, majd egyre többen kezdtek tapsolni. Nemhiába, Zoénak mindig is nagy tekintélye volt.
- Azthiszem megvan a győztes. –lépett oda hozzám.
És akkor kaptam tőle egy ajándékot. Méghozzá olyat, amire tőle nem is számítottam. Egy mosolyt. Amit boldogan viszonoztam. Nem tudom mért, de éreztem, hirtelen bizseregni kezd a testem. Még sose győztem semmiben. Fent nem voltak versenyek. És én nagyon-nagyon élvezte, hogy nyertem. Odaléptem (vánszorogtam) Janice mellé, és a kezemet nyújtva felsegítettem. Elfogadta a békejobbot, és lesütötte a szemét.
- Azt hiszem, ezt megérdemeltük! –mondta.
Elmosolyodtam.
- Én is azt hiszem!
Mindenki, aki eddig még a földön volt felállt, és becsületesen kezet rázott velem. Úgy tűnik, ezzel megmutattam, nekem is helyem van közöttük. Ebben a barbár, vad, és annyi élettel teli világban.