15.fejezet

Az egész csarnokban izgatott készülődés, nyüzsgés folyt. Mindenki segíteni akart. El se hittem, hogy ennyi emberre számíthatok, hogy ennyi barátom van. De őket is ugyanúgy megrázta a nővérem esete. Mind átélték már, amit én, ha nem is ugyanilyen formában. És már mindenkinek elege volt. Amanda halála már csak az utolsó csepp volt a pohárban.

Hannibál azért szerencsénkre nem volt itt. Ha más nem is, ő biztos meg tudott volna állítani minket. De valamiért megint fel kellett mennie. Így eljött a cselekvés ideje. Most majd megmutatjuk!

Visszagondolva borzasztó nagy ostobaság volt tőlünk, hogy teljesen felkészületlenül harcba indultunk. Nem volt kidolgozott stratégiánk. De fűtött minket a harci kedv, és minél több Kormánytaggal le akartunk számolni. Már nem volt visszaút.

- Beszélned kéne velük! –súgta oda Zoé, mikor már teljes fegyverzetben állt mindenki.

Várakoztak. Arra vártak, hogy szóljak hozzájuk pár szót.

Zavarba jöttem. Eddig még soha nem álltam ki ennyi ember elé. De Zoé olyan keményen nézett, hogy inkább nem ellenkeztem.

- Emberek! –álltam föl egy nagy kőre. –Mindenkinek köszönöm a segítségét! Nélkületek még mindig be lennék zárva. És most nem a szobára gondolok, hanem a tudatlanság börtönére. Lucy volt az első, aki megmutatta milyen fantasztikus emberek vagytok! Büszke vagyok rá, hogy a barátaimnak nevezhetlek titeket!

A légkör megváltozott. Az előbbi feszültség elszállt, és a meghatódottság légköre vette át a helyét.

- Mindazonáltal –folytattam elkomorulva–egy nagyon veszélyes dologra vállalkozik aki velem tart. Lehet, hogy elfognak, meghalunk, esetleg vereséget szenvedünk. Ezért senkitől nem várom el, hogy velem tartson! Aki úgy érzi ez nem az ő ügye, maradjon itthon, egy rossz szavam nem lesz ellene.

Itt sokan mérgesen néztek rám. Még a feltételezés is sértette őket.

- Aki viszont úgy dönt, csatlakozik hozzám, -folytattam szenvtelenül –az készüljön fel mindenre. Ha meg kell halnunk, halljunk meg emelt fővel! És vigyük magunkkal a pokolra az összes rohadékot!

A kiabálás és éljenzés betöltötte a termet, és sokáig visszhangzott. Sok bátor fiatal vonult aznap a halálába. Gyerekek voltunk, dühösek, és ostobák. És én már soha nem bocsátom meg magamnak, hogy felbuzdítottam őket. Reményt adtam a szabadságra, a bosszúra, de csak keserűséget hoztam. De akkor mindez akkor még fel se merült bennem.

Több száz fős, felfegyverzett Lázadó indult útnak aznap este. A szemükben csillogott a tűz, lelküket fűtötte a vágy. A vágy, hogy annyi év bujdosás után most végre harcolhassanak.

Büszkén haladtam elöl. Fejemet magasra emeltem, bíbor színű szemeim rubinként csillogtak. Hajamat a fejem tetején copfba fogtam, hátamra kardot tűztem, az övembe pisztolyokat. Mellettem Zoé, és Lionel lépkedett.

Zoé egy hatalmas puskát tartott a kezében, az arcára festett két vörös csík olyan volt, mint egy-egy véres sebhely. Kopasz fején megcsillantak a hold beszűrődő sugarai. Egyenesen a Kormány épülete felé tartottunk a csatornákban. Mivel tömött sorokban tudtunk csak közlekedni, a csapatott többfelé osztottuk. Én, Zoé, és Lionel vezettük a vörös csapatot. Yoru, Gloria, és Marcos a fehér csapatot. Valerie, Janice, és Danielle a fekete csapatot. És végül Jose, Klio, és Dan a kék csapatot. Minden csapatban kb. száz ember volt. Kevesen voltunk, de annál elszántabbak.

A fülünkbe jutott, hogy ma este egy nagy gyűlés van, a Kormány emberei közt. Őket akartuk megtámadni. Tudtuk, ez még csak a háború eleje. De valakinek el kellett kezdenie végre.

- Én megyek fel elsőnek! –mondtam Zoénak. –Ha tiszta a levegő intek, és jöhettek.

Ő csak némán bólintott, jelezve, hogy megértette.

Felmásztam, és lelöktem a csatorna fedelét. Ijesztően hangosat csattant a csöndes éjszakában. Gyorsan körbe néztem. Minden nyugodt volt. Félelmetesen nyugodt.

Intettem a többieknek, hogy másszanak fel.

Az erdő mellett voltunk, nem messze a Székhelyüktől. Ezt az álcsatornát mi építettük ki, hogy bármikor feljöhessünk, vagy épp elmenekülessünk az orruk elől. Nem volt feltűnő helyen. Mindenki gond nélkül felért.

- Zoé, te menj az embereiddel, fel a háztetőkre. Onnan fedezzetek minket. Lionel megvannak a gránátok? –kezdtük az intézkedést.

Erre ő vigyorogva felmutatta a kezében tartott, robbanószerkezettel tömött hátizsákot.

- Rendben. Ti előre mentek, és kezditek a csetepatét. Csináljatok minél nagyobb zűrzavart! Mi pedig várunk rájuk. –fordultam a többiekhez. –És szétlőjük a seggüket!

A tervünk szánalmasan egyszerű volt. A célja, hogy csőbe húzzuk őket. De bíztunk benne, hogy sikerül.

Mindenki elfoglalta a helyét. Lionel elindult előre az embereivel. És mi csak vártunk. Feszülten, és némán.

A harc előtti várakozás a legrosszabb. Mikor tudod, hogy bármelyik percben rád ronthat az ellenség, de te csak vársz, és vársz.

Sokunkra rájött a hányinger, és rosszullét. Erős bátor embereket láttam, amint kiadják a reggelijüket magukból, majd újra visszaállnak a helyükre. És én voltam a vezetőjük. Felnéztek rám, követték a parancsaimat. Az én felelősségem…

Robbanást hallottunk. Hát elkezdődött!

Hirtelen törtek ránk. Nem láttuk honnan, csak azt vettük észre, mikor már bekerítettek. Az őrszemeket, akiknek jelezniük kellett volna, megölték. Ott feküdtek a fák tövében, elvágott torokkal.

- Most megdöglötök rohadékok! –üvöltés mindenhonnan.

Kétségbe estem. Erre nem számítottunk. Csapdába csaltak minket. És én voltam aki belevittem a többieket.

- Vissza a csatornákba! –üvöltöm, de a hangomat elnyomja a sikítás, és fegyverropogás.

Semmit nem látok. A város felé szorítanak minket. Hatalmas a túlerő, esély sincs a menekülésre.

Az összes golyóm elfogyott. Előhúzom a kardom, és próbálok utat törni. Nincs menekvés!

Egy gonoszul vigyorgó férfi hull előttem a földre. A pengémet vörösre festi a vére, miközben undorító halálhörgést hallat. A gyomrán lévő lyukra szorítja a kezét, próbálva bent tartani a bensőségeket. Majd üveges lesz a tekintete, és meghal. Sose fogom megtudni, hogy ki volt.

Mellettem egy lány sikít. Hisz ismerem!

Egy nagydarab katona emeli rá a fegyverét, és vágja fejbe. Kiloccsanó agyvelő hangja. A lány holtan esik össze.

Gondolkodás nélkül emelem fel a kardom, mire a katona feje a porba hull.

És mi futunk tovább.

Úgy kergettek minket, mint a vadász a szarvast. Kíméletlenül hajszoltak beljebb a városba.

Fegyverropogás, és üldözőink első sora megtántorodik, majd elesik.

Felnézek, próbálom kivenni, honnan jött a segítség.

Homályosan látom, amint egy kopasz fejbőrön megcsillan a hold. Zoé! Ott állnak fenn a háztetőkön, és próbálják biztosítani nekünk az utat. Kevesen vagyunk.

Lionelt pillantom meg nem messze tőlem. Eszeveszettül lövöldöz maga mögé.

Felé indulok. Olyan, mint egy álom. Ahol minden lassított felvételbe megy. Egy álom, amely soha nem ér véget. És ez a rémálom az életünk.

Hirtelen éles fájdalom hasít az oldalamba. Odakapom a kezem. Mi ez? Valaki meghalt mellettem?

Körbenézek, de mellettem mindenki harcol. Számomra mintha megállt volna a világ.

Hiszen én vérzek!

A világ kezd elsötétülni. Mintha örömkiáltást hallanék. Vagy csak képzelődöm. A zajok elhalkulnak. Az utolsó dolog, amit még látok, egy gyönyörű, szürke szempár…