Gyönyörű nő volt a Halál. Varjú képében repült, szállt a réteken, városokon át, hogy megkönnyítse, vagy éppen, hogy megnehezítse az emberek életét. Szerette és tisztelte a létet, ő a maga állandóságával tudta, hogy mennyi az értéke. Tudta, amit az emberek nem: meg kell becsülni minden órát és minden percet, mert ajándék.

 *

 Egy koromfekete varjú szállt a tölgyfa ágára, onnan nézte a férfit. A réten játszott, frizbit dobott a kutyájának, aki szálló bundával rohant utána és boldog farok csóválással vitte azt vissza nevető gazdájának. A rövidre nyírt barna fürtökön megcsillant a nap lemenő fénye, és a varjú szeme gúnyosan villant meg, arra gondolván, hogy ennyire giccses és mégis magával ragadó képet még soha nem látott, pedig megért már pár naplementét, látott már embereket, szépeket, csúnyákat, öregeket, fiatalokat. Mégis, ebben a férfiben volt valami, talán a gesztenyeszín szemek, amelyek apró sebet ejtettek a Halál szívén. Elrebbent az ágról, úgy érezte, nem szabad kilesnie az emberek utolsó boldog pillanatát. Csak meg akarta találni, mielőtt eljönne érte. Tudta, hogy hitegeti magát, valami több van emögött, mint az, hogy nem akar leskelődni. Az a vidám mosoly járt a fejében, és hogy a férfi soha nem tudta meg, hogy megmentette két kislány életét, amikor kettejük súlya alatt leszakadt a hinta. A varjú csak rájuk nézett, és szárnyra kapott, fel az ég felé, a csillagok felé. Aznap éjjel magával vitte a boldog mosolyú férfit, és hogy ne legyen egyedül, a kutyáját is. Fájdalommentesen csinálta, mint mindenkinél, akik szép életet éltek.

 *

 Másnap két lány beszélgetését hallgatta, akik egy padon ültek. A fiatalabb szerelmes volt, tele reménnyel és boldogsággal. Az idősebb hallgatta barátnője áradozását, és közben el- elgondolkozott. Mintha csak megérezné, hogy figyelik, felnézett a kerítésre, egyenesen a varjú szemeibe. Akkor megérintette valami. A lány tudta, hogy a Halál eljött érte. Ránézett a barátnőjére, megsimogatta annak szőke, loknis haját, és azt mondta.

„Vannak csodák az életben, Sissy. Szeretném, hogy boldog legyél. Vedd észre a napfelkelte varázsát, a szivárvány tündöklését. Örülj az apró varázslatoknak, ha valamit nem tudsz megmagyarázni, ne keresd rá a választ. Csak gondolj arra, amit most mondok: Örülni kell az apró csodáknak. Ne felejtsd el, a halál után mindig élet lesz, nézd csak meg a természetet: tavasz következik a halott tél után, minden élni kezd és tündököl. Higgy és szeress. Nem kérek tőled mást, csak ezt.”

Megölelte barátnőjét, aki könnyáztatta arccal nézte őt, majd felállt, és vissza se nézve a szőke lányra elindult utolsó útjára. A Halál kegyes volt hozzá, mint talán még soha senkihez: Igazi alakját mutatta meg neki, a kezét nyújtotta felé, ő pedig tudta, nincs választása, az ideje eljött. Megfogta a kezet, aminek érintése puha és bársonyos volt, így hagyta ott a világot, aminek a csodáit csak oly kevesen veszik észre, de ő egy volt közülük, így könnyű lélekkel távozhatott.

*

 A héten sok ember halt meg, idősek, fiatalok egyaránt. Mindegyikük méltósággal fogadta a Halál közeledtét, senki nem követelődzött vagy kérte számon rajta, hogy miért történik. Elfogadták őt. Sokan hitték azt, hogy neki nincs lelke, pedig ez nem igaz. Van, mint bárki másnak, hisz nem könnyű elvezetni valakit innen, egy másik, sokkal szebb helyre. A legnehezebb azon a héten mégiscsak egy fiatal fiú esete volt.

*

Nem volt már több dolga, nem is álcázta magát, hisz csak azok láthatják, akiknek közel az útjuk vége. Hirtelen érezte, hogy hívják. Megremegett. Egy újabb ember, aki önmagától dobja el életét. Ilyenkor mindig félt. Nem tudta, kit fog találni ott, hogy meg tudja-e könnyíteni neki az utat. Hisz mindenkinek megkönnyítette az átjutást. Borzongó lélekkel, tizedmásodpercnyi idő alatt jutott el a céljához. Egy fiú állt a toronyház tetején, az alatta elterülő várost nézte. A nap vörösre festette a távoli házak tetejét, majd, mintha a festék elkezdett volna szétfolyni, egyre közelebb és közelebb ért a tünemény. Már majdnem minden háztető vérszínű lett, mikor a fiú felemelte a tekintetét és a Halál égszínkék szemeibe nézett. Megismerte a gyermeket, ahogy az is ismerte őt: beteg volt, többször hozták vissza az orvosok az életbe. A nő felvonta a szemöldökét, mintha azt kérdezné: „Készen állsz? Biztosan ezt akarod?” A fiú nézte az ezüstszínűen kavargó ruhát, a hollófekete hajat, porcelánfehér bőrt, és határozottan bólintott. Kitárta a karjait és a Halál puha ölelésébe esett, maga mögött hagyva a világ gondjait, a gonoszságot, betegséget.

 *

 Gyönyörű nő volt a Halál. Szerette és tisztelte a létet, épp ezért megpróbált vele üveggyöngyként bánni, de bármennyire is vigyázott, az üveg egyszer csak elpattant, és emberi életek váltak semmivé másodpercek alatt. Amikor senki nem láthatta őt, kék szeméből kristálykönnyek hulltak azokért, akik őt választották és akiket ő ragadott el. Ilyenkor felrémlett előtte egy boldog kutya aranyszín, lebegő bundája, ahogy a barna hajon megcsillan a lemenő nap fénye, ahogy egy lány korát meghazudtolva hisz a csodákban, és a fiú, aki boldogan, önmagát átadva a repülésnek, zuhant bele a karjaiba. Majd a kristálykönnyek lassan elfogytak, és egy koromfekete madár hasította át az eget, hisz dolga volt… Segítenie kellett az embereknek.