"We are the preacher of today, nothing true preach anyway..."*


A nevem Scarlette de Deus. De szólíthatsz Scarnak is, bár ezer éve nem hívott így senki.
Pontosan 666 éve vagyok Sötétben Járó, Vérszívó, vagy ahogy Ti halandók hívtok minket: 'Vámpír'. Sok mindent láttam már. Istenek és korok felemelkedését és bukását, stílusok berobbanását és elfeledését. Azonban ez a modernkor nyerte el legjobban a tetszésem. Itt nincs se Isten, se Sátán, csak pénz van meg hatalom. És az érzések! Ó, az érzések is elhaltak már. Mindenki magányos, álltatja magát, hogy boldog. Ebben a rohanó világban szegény magukra hagyott halandók teljesen elveszettek. Hol van MOST a TI ISTENEKET?!
Bocsánat, kicsit elragadtattam magam... Előfordul...
Régebben ismertem az embereket. Volt időm kiismerni Őket. Ismertem érzéseiket, vágyaikat, félelmeiket, gondjaikat, örömüket...
De ebben az új korban nemcsak a jó és a rossz, de az emberi lélek is más. Meg is gyűlt a bajom a halandókkal... Na, de erről később.
Szeretném megosztani Veled, kedves Olvasó, életem egy olyan szakaszát, amikor olyan érzelmeket ismertem meg, amikről szívesen lemondtam volna. Igaz értelmet nyert a Halál, a Szerelem, és a Barátság. Beleugrunk egyből a közepébe, s csak fokozatosan derül ki minden. Na jó, nem minden. Vannak dolgok, amik csak az egész életem levezetésével derülnének ki. Ki tudja, lehet majd egyszer az is megtörténik. Kezdésnek bemutatom vérszívó pajtásaim, akikkel évszázadok óta együtt járom a világot.

Sorban haladok, úgy, ahogy megismertem őket.

Kezdjük Seldonnal. Vele Párizsban ismerkedtem meg, mikor besurrantam a Notre Dame hatalmas épületébe megszentségteleníteni Isten házát. Ó, igen, a babonák kora! Imádtam! 1759 - et írtunk, fülledt nyáréjszakákkal.
Szóval épp a szentelt vízbe csepegtettem a vérem, mikor egy hang szólalt meg mögöttem. Bársonyos volt, és kedves:
- Enyje, enyje... Még a végén infarktust kap a pap, ha meglátja a vörös szenteltvizet...
Hanyagul megrántottam vállam, és akcióm folytatva válaszoltam:
- Ez lenne a célom. - egy utolsó csepp, és szembefordultam ismeretlen beszélgető partneremmel. A padon ült, kezeit a támlára támasztotta, lábait keresztbe helyezte. Hosszú fekete haja, és hozzá mélybarna szeme volt. Magas és karcsú. Vámpír volt, a bőre színe és szemei csillogása elárult mindent, na meg a kis fogacskák, amik kilátszottak, mikor mosolygott. És egyfolytában mosolygott. Leültem mellé, és folytattuk bájcsevelyünket. Hol vitáztunk nézeteltéréseink miatt, hol egyetértésben bólogattunk. Attól kezdve minden este találkoztunk a hatalmas épület rejtett folyosóin, rá egy évvel pedig együtt hagytuk el Párizs szűk macskaköves utcáit, hogy belevessük magunkat Amerika züllött világába.
Seldon alapjába véve nyugodt teremtés. Nem változott az évek multával - ugyanolyan udvarias, energiával teli, és fáradhatatlan. Mindig öröm vele társalogni, mert értelmes, tanult párizsi vámpír, mint ahogy én is. Tekintettel erre nehéz volt beilleszkedni ebbe az új korba, de ennek az új kornak is megvannak a maga gonoszai: vagyis Mi. De megint előreszaladok. Nem vagyok valami jó mesélő, de megpróbálok nem kihagyni dolgokat. Azt hiszem Seldonról elég ennyi.

1766 őszén találkoztunk Grotesque - el. Iowában, Des Moinesben töltöttük az időt, mikor egy vámpír bandába botlottunk. Malkaviták voltak kétség kívül, az őrület táncolt szemükben. Egy temető eldugott zugában tanyáztak, s csak jelenlétünkre figyeltek fel. Meg akartak ölni minket, de végül megmenekültünk. Később aztán felfigyeltünk rá, hogy valaki követ. Az egyik Malkavita volt, Grotesque. Egy sikátorban ért utol minket. Egy ideig csak álltunk némán, majd Ő szólalt meg. Velünk akart tartani, megszökni a klánjából. Elmondása szerint unta már a sok szabályt, titkolózást. Mi szívesen befogadtuk.
Grotesque magas, szikár vámpír, rövid Mansonosan vágott fekete hajjal, és őrülten csillogó hullaszürke szemekkel. Külsejéhez, és Malkavita mivoltához képest egész normális, így  Ő lett a legjobb barátom. Vele bármit meg tudok beszélni a mai napig. Magabiztos, mindig tudja mit csinál, és mindig mindent tisztán lát. Vigyáz rám, és én bátyámként szeretem.
Miután többször is kis híján Malkavita vámpírok martalékává váltunk, a kis hármasunk úgy döntött, lelép. Méghozzá Finnországba. És itt lépünk át Doom megismeréséhez.

1780 nyarán Helsinkiben lógattuk a lábunkat. Ó, a helsinki vámpírok igazán buják! Találkoztunk Toreador, Venture, Tzimisce és Setita klánok vérszívóival. Igazán jól éreztük magunkat, csak kicsit hideg volt. Mindig. Doommal akkor futottunk össze, mikor egy temetőn át akartunk a városba jutni. Független vámpír volt, így a klánbeliek rátámadtak. Mi mentettük meg, s ezután csatlakozott hozzánk.
Doom igazán csendes, sosem tudni, hogy mit gondol/érez. Ritkán beszél, s akkor is keveset. Magas és vékony. A haja hosszú rozsda vörös, a szemei méregzöldek.
Sokáig tartózkodtunk Finnországban, pontosan tizenegy évig. Majd egyet gondoltunk, és azt gondolva, hogy a Malkaviták elfelejtettek minket, visszatértünk Amerikába.


1791 - re Amerika valamivel tisztább hely lett, és a vámpírok is visszahúzódóbbakká váltak. Ez persze csak jót jelentett számunkra, hiszen nem botlottunk őrült Malkavitákba. NecrO - t egy kellemes tavaszi éjszakán találtuk meg, a templom rongálása közben. Seldon meg is jegyezte, hogy nagyon hasonlítunk egymásra. Beszálltam a szentségtörésbe, majd megkérdeztem, nem e csatlakozik hozzánk. Egyből benne volt. Sokat vandálkodtunk együtt.
NecrO ugyanolyan őrült, mint én. Istenkáromló, mint én. Nagyszájú, mint én. És önfejű, és hiperaktív, és szókimondó, és agresszív, és sötét lelkű, mint én. A legjobb haverom lett, és azóta is az. Igazi őrült egyén, tele őrült ötletekkel.
Nem olyan magas, és nem is olyan vékony. Derékig érő fekete haja, és kék szemei vannak. Meg egy kis szakálla.
Miután Iowában az összes templomot és temetőt meggyaláztuk, úgy gondoltam, tovább kéne állni. Inkább kíváncsiságból, mintsem honvágyból felvetettem az ötletet, mi lenne, ha Franciaországba mennénk. Persze nem egyből. Először utazgattunk még pár évig. Pontosan 1986 - ban indultunk útnak.


*DeathStars - The New Dead Nation