Éreztem, hogy megkövül, és le akarja karjaimat fejteni nyakáról, de én megint nagy erővel tartottam magam.
- Bella. - lehelte, mikor kis ideig elváltunk. - Ne!
Próbált tiltakozni, és ész érvekkel gondolkozni, de nem tudtam neki ellenállni.
Nem hagytam, hogy tiltakozzon, és ellenálljon, bár a magam ura voltam.
- Bella, hagyd abba, kérlek!- suttogta, mikor kellő erőt, gyűjtött ahhoz, hogy eltoljon.
- Ugyan már te nem akarod? Nem vágysz rám?- kérdeztem, és kacéran rá mosolyogtam. Mindkettőnk szemében nagy tűz lobogott, és úgy éreztem, kijelentésemre, Edward-ba még jobban felcsaptak a vágy szikrái.
- Ha hiszed, ha nem, de, és normális körülmények között, nem is gondolkoznék, de…- már folytatta volna, ha én nem törődve monológjával, nem kezdem a nyakát puszilni. - Bella, hagyd abba, csak rontasz a helyzeten. – el akart tolni megint, de mintha újra elfogyott volna ereje.
Feladta. Megint. Pedig most, nem is indultam neki, úgy, mint legutóbb.
A nyakát csókolgatva, hallottam, a fülem mellett, az egyre hangosabb sóhajokat, és ez elégedettséggel töltött el.
Nem tudom mikor, de a szám után kapott. Elkezdtünk hátrálni, és a konyhában levő pultnak ütköztünk. Nem törődve vele, Edward a fenekem alá nyúlt, és felrakott rá. Meztelen lábaimat összekulcsoltam dereka körül, így nem tudott elmenni. Szorosan tartottuk egymást, és így, még a farmerján keresztül is éreztem, egyre nagyobb vágyát.
Ő a nyakam körüli részt csókolgatta, míg én azon tanakodtam, a nyaka melyik körüli részét harapjam meg. Tudtam, hogy most azonnal el kell tolnom, különben nem tudom visszafogni magam, és bele fogok harapni.
És ez így is történt.
Egyre jobban ziháltunk, és simogattuk egymást, amíg nekem el nem jött a határ. Nem bírtam tovább.
Hangosan felhördültem, és a nyakába mélyesztettem kiélesedett fogaim. Erősen tartottam végtagjaimmal.
A fülemnek elég rossz volt, ahogy abba beleordít fájdalmában.
De nem tudtam elszakadni. Tudtam, hogy mit teszek, de annyira jó volt, hogy nem tudtam elszakadni. Egyre hangosabban ordított, de az olyan volt, mintha a prédám jajveszékelne.
Mohón kezdte inni, az édes nedvet. Piros vércsík kezdett folyni nyakán, én pedig élvezettel nyaltam le. De épp csak egy kortyot sikerült innom. Olyan erővel távolodott el tőlem, hogy meglepődtem. A falnak vetette magát, és a lépcső fele kezdett vánszorogni. Fogta kezével a vérző nyakát, én pedig így még jobban éreztem, a vért.
Nem tudtam magam türtőztetni, hát utána vetettem magam, és mi előtt, a lépcső tetejét elérte volna, megfordítottam. Nem attól gyengült el, hogy én kiszívtam a vérét, hanem a fájdalomtól.
Fájdalmat okoztam neki. Mondtam magamnak, és keserűség öntötte el elmém.
Nem! Én őt soha nem akartam bántani!
- Ne Bella!- kérlelt, és elkövettem azt a hibát, hogy a szemébe néztem.
Abba a gyönyörű fekete szemeibe. De, ott volt benne a sok érzelem. Fájdalom, vágy, szerelem, keserűség. És mindez sokk volt nekem.
Hangosat sóhajtottam és megpróbáltam lenyugodni. A szobámba szaladtam, felkapta az ott heverő farmeromat, és…
Kiugrottam az ablakon. Talpra érkeztem, de egyből elmentem onnét. El akartam menekülni, az előbb történtektől.

Már nem is emlékszem, hogyan, de egy fenyő tetejének egyik vaskos ágán ültem. Nem tudom, hogy kerültem oda, de ha feljutottam, akkor biztos le is tudok menni.
Bántottam Edward-ot, és ez szomorúsággal tölt el.
Bántottam, fájdalmat okoztam neki. Egyre csak visszhangoztak ezek a szavak a fejemben, és egyre élénkebben hallottam az elmében, azt a hangot, amikor fájdalom nyíllal testébe, a harapásomat követően.
De nem tudtam tagadni, milyen jó ízű volt a vére. És úgy érzem, nem elég!
Úgy érzem ölnöm, kell, hogy csillapítsam szomjamat.
De nem akarok szörnyeteg lenni. Nem akarok embereket bántani!
Nem tudnék élni, azzal a tudattal, hogy megöltem egy embert.
A keserűség a gondolatra, még elviselhetetlenebb lett.
Csak néztem a lenyugvó napot, amint narancsos színbe, eltűnik a sok magas hegy mögül. Úgy láttam, hogy ez nálam is így van.
Nyugodtan éltem napjaimat, majd ide költöztem. A város nem tett jót nekem, főleg nem az, hogy egy vámpírba szerettem bele. De egy idő után, ez már nem is volt frusztráló.
Boldog voltam Edward-dal és családjával, mindaddig, amíg ezek a fura dolgok, elő nem jöttek nálam.
Átkoztam James-t mert megharapott, átkoztam magam, mert hagytam magam!
Most mi lesz? Hogyan menjek Edward elé? Hogyan fogok elé állni, a szemébe nézni?
Felnevettem, a keserű gondolattól. Nevettem a saját ostobaságomon. Azon, hogy szörnyeteg vagyok.
De így, nem mehetek elé! Olyan lelkiismeret furdalásom van, hogy az leírhatatlan.
Ezzel az akciómmal, félek, hogy eltávolodunk egymástól. A francba!
Hogy tehettem ilyet?
De nem tudtam megállni! Fel kell keresnem Carlisle-t. Muszáj beszélnem vele. De Edward is biztos odament, egyből, mihelyst már tudott normálisan futni.
Felálltam, hogy végre, visszamenjek. És lássam Edward-ot.
Szembe kell vele állnom. Aggódom érte. Vajon jól van? Persze, biztos jól van. És ha nem?
Ha most, élettelenül, fekszik a lépcsőn. Nem! Ráztam meg fejem. Nem akartam erre gondolni. Fájdalom nyomta a mellkasomat.
Nem tehettem mást, muszáj volt visszamennem.
Nem gondolva a következményekre,
Ügyeskedve lemásztam a fáról, és visszasétáltam a házba. Nem futottam úgy, mint Edward, de szokatlan módon ügyes voltam. Nem is törődve, hogy milyen nehéz, csak másztam a fák ágain.
Alig 1 óra alatt, már a háznál voltam.
Nagyot sóhajtva benyitottam.
A házban körülnéztem, de sehol nem volt. Mély fájdalmas sóhaj szakadt ki, ajkaim közül.
Majd fogtam magam, és leheveredtem, az ágyamra.
Nem akartam megint depresszióba esni. Túl rossz.
Azt hiszem, hogy már majdnem elaludtam, mikor hallottam, ahogy kinyitódik a bejárati ajtó.
Felpattantam és remegve lépdeltem lefelé.
Hangokat hallottam, de nem tudtam kivenni, hogy kié.
Bátorságot nyerve, végül gyorsabban lementem a földszintre.
Nagyon meghökkentem, mikor ott volt Carlisle, Emmett, Jasper és Alice. Tovább siklott szeme, és ott megláttam Edward-ot. Szemében bűntudatot láttam, amit nem értettem. Lehajtottam fejem.
- Sajnálom Edward. - suttogtam, mire közelebb jött. Hátrálni kezdtem, de nem törődött vele. Az egyik falnak ütköztem, ő pedig megállt 2 lépésnyire tőlem.
- Én is sajnálom Bella. - mondta, és a többiekre nézett.
Nem értettem. Összevont szemöldökkel néztem a családtagokra. Mindenki szemében szintén bűntudat csillant.
- Mi az?- kérdeztem.
- Edward gyerünk. Most. - jelentette ki Carlisle.
Edward szomorú szemekkel rám nézett. Majd egy kést vett elő.
A falhoz préselődtem.
Majd a kezéhez emelte és megvágta.
Zihálva hajoltam el. Miért csinálta ezt?
- Edward miért csináltad ezt?- leheltem, és megint megéreztem azt a bódító illatot. Főleg miután, már meg is kóstoltam, a vérét, még hívogatóbban csalogatott.
Próbáltam visszafogni lélegzetem, nem sok sikerrel. Egy ideig még tudtam magamon uralkodni. De csak egy ideig. Remegő kezekkel szorítottam magam a falhoz.
Aztán feladtam.
Vörös szemekkel ugrottam neki, ő pedig a karomat fogta vasmarkával. Távol akart tartani.
- Jól van Bell. - lépett mellém Carlisle.- Tombolj. - hallottam nyugtató hangját. - Csak rajta.
Edward még mindig nem engedett el. Én pedig még mindig, rá akartam támadni. Nem tudtam kordában tartani magam.
Edward a földre került. Én pedig rajta voltam, és minden egyes pillanattal egyre közelebb kerültem a nyakához.
Csak sajnos, a gond az, hogy két fivére már ott voltak mellettem, és leszedtek róla.
Mérgesen vergődtem, a két kéz között.
- Oké Bella, ez fájni fog. - fogta meg fejemet Carlisle, és egy tűt vett elő.
Egy fecskendőset.
Majd fogta, és a nyakamba lőtte.
Kínok ezreit éltem át, azt hittem, ott fogok meghalni.
Testemet, égette valamit, ami elviselhetetlen volt. Hangosan felüvöltöttem, de egyre jobban fájt.
Minden egyes testrészem, égett, mintha egy nagy tűzbe raktak volna.
Fájt. Nagyon. Nem tudtam gondolkozni, csak azt éreztem, hogy most meg akarok halni.
A vergődésemre, és a sikításaimra, láttam, amint Edward aggódva, mellettem, térdel. Majd megfogta a kezem. Erősen megszorítottam, végre volt mibe kapaszkodnom. Nyugtatóan simogatta meg arcomat. Arcán láttam, hogy egyre nehezebben bírja ki, hogy ne kiáltson ő is egy nagyot.
- Carslisle, mikor múlik el?- tört ki belőle a kín.
- Nem sokára Edward, nyugodj meg. - hallottam, hogy ő is kb. mellettem, lehet.
Még egy ideig vergődtem, és egyre hangosabban ordítottam.
Öklömmel magam mellé csaptam. Majd újra és újra.
Nem bírtam a hasogató fájdalmat, ami utat tör magának az elmémbe és végtagjaimba.
- Carlisle, elég. Állítsd le. Így megölöd. - ordított fel Edward kétségbeesetten.
- Mindjárt elmúlik Bella. - nem foglalkozott Edward meg nyilvánulásával.
És ez így is lett.
Mintha hirtelen a fekete mélységbe zuhantam volna. Már nem éreztem fájdalmat, se kínt, se a gyötrő érzést.
Mielőtt elsötétült volna minden előlem, még Edward édes aggódó szólítását hallottam.