8. Új társ, új bonyodalmak

A nap már lement, mire visszaértem az őrsre. Mihael szörnyei valahogy megváltoztak, miután megtudták, hogy segítek uruknak. Már nem rángattak, csak mutatták merre menjek. A romokon túl, a szabadba kiérve, a kocsihoz értünk, ami elé most már egyetlen ló volt kötve. Amit viszont az előtt láttam, az egyáltalán nem tetszett. Egy kisebb vízköpőt neki löktek az állat lábának, és mikor az riadtan tüzet fújt rá, jót nevettek rajta a többiek. Még Topus is vidáman odakiáltott valamit, amit én nem értettem. A látvány nekem egyáltalán nem volt nevetséges. Szegény kis gnóm feje teljesen narancssárga volt, és én azt hittem, hogy a lángok színezték ki. Odarohantam, és belerúgtam a két szörnybe, amik a lónak hajították szegény kis teremtményt. Topus erre egyből kárálni kezdett. 

- Mi bajod van velük? 
- Nem láttad, mit műveltek?
- Dehogynem. Ezt a nyavalyást véded netán? – bökött fejével a földön űlő szomorú gnómra. 
- Talán bűn?
- Inkább foglalkozz a feladatoddal. Őfelsége nem örülne, ha hallaná, hogy egy ilyen senkiházival foglalkozol, a keresés helyett. 
- Ó képzeld Topus, még vagy ötven senkiházival fogok foglalkozni, mielőtt neki állnék a NAGY feladaton dolgozni. 

A szörny erre felkapta fejét, és tova libegett, mint egy módos dáma. Most az egyszer nem tartott velem, viszont rá parancsolt a kis nyámnyila gnómra, hogy kövessen, és minél hamarabb értesítse őket, ha szökni próbálnék. Igaz, erről én mit sem tudtam. Így hagytam el a Tűzmalmot, és mentem vissza a városba. Eleinte észre sem vettem a kicsi vízköpőt, talán bújkált is az emberek elől. Nekem pedig, úgy sem volt rá időm oda figyelni, ki mászkál a nyomomban. A főnök szokásosan szétesett volt, és miután egy rakás tennivalót sózott a nyakamba, eszébe sem jutott közölni velem, hogy összeomlott a hotel, amiben laktam. Szerencsémre foghatóan, egy futár behozta az őrsre, az egyben maradt dolgaimat. Sajnos minden elektromos készülékem bekrepált, és a ruháim és más dolgaim sem úszták meg szárazon. Gondoltam, elmegyek személyesen is, megnézni, hátha még lelek valamit a romok alatt, de akkor még fogalmam sem volt róla, hogy a háttérben ügyeskedő vízköpő, egy adott pillanatban beleharap az egyik rendőrkutyába. Lett is nagy morgás, csaholás és vonyítás. Csak az mentette meg a helyzetet, hogy éjszaka volt, és a kiszaladó emberek nem ismerték fel a tova suhanó árnyat. A kutya habzó szájjal morgott a menekülő irányába. Nem igazán foglalkoztak az esettel, így az sem tűnt fel nekik, amikor eltűntem az őrsről. Az árnyat követtem, ami lefutott a csatornába. Épp eszű ember nem követné a példámat, ugyanis halált megvető bátorsággal lemásztam a felnyitott aknába. Ahogy tudtam, olyan halkan próbáltam kiáltani utána, de mindhiába, a szörnyecske nem volt hajlandó megállni. Azt mindenesetre elérte, hogy rám hozott egy laza szívinfarktust, amikor lefordultam a jobb kanyarban. Két bazinagy patkány rohant el a lábam mellett, amitől riadtamban kalimpálva hátra estem. Kiabálásomra végre megfordult, és a közelembe jött. A pöcegödör létől illatozva, valahogy nem repestem a viszontlátás örömétől. Szegényke annyira zavarba jött, hogy félúton neki állt sírni. Egyetlen vízköpő sem volt olyan érzékeny, mint ez. A narancssárga pofikája pedig még szomorúbbá varázsolta. Már nem is haragudtam rá egyáltalán. Egy valami érdekelt csak, még pedig az, hogy mihamarabb kijussak a csatornából, átöltözhessek, és aludhassak, minimum 24 órán keresztül. Ilyen naiv vágyam volt csupán, amit bármennyire is szerettem volna valóra váltani, aznap sehogy sem jött össze. A kis nyámnyila démon kitörölte szeméből könnyeit, majd szipogva tovább állt. Nem igazán tudtam, mit is tegyek, de valahol belül éreztem, hogy nem önszántából jött utánam. Végül aztán mély levegőt vettem, és utána szóltam. 

- Állj meg! Ha akarsz maradhatsz... csak ne kelts feltűnést. 
Mintha értette volna, amit mondok neki. Felragyogtak a szemei, és farokcsóválva elindult felém. Két kört tett körülöttem, majd mint aki jól végezte dolgát, leült a szennylébe. Azt se tudtam, hogy kapjam fel onnan. Még a fajtája iránt érzett félelmem is elszállt, csak úgy megragadtam a vállát, és felemeltem. Meg se várta dorgálásomat, kitépte magát a kezemből és visítva elszelelt. Mivel még mélyebbre futott, be a sötét, patkány visításoktól sem mentes csatornában, én a kijárat felé fordultam. Nem kiáltoztam többet utána. Gondoltam, ha akar, majd megkeres. Nem is csalódtam benne, még el sem értem a kijáratot, amikor már a lábamnál lépdelt. 
- Figyelj... te nem is tudom minek szólítsalak – szóltam hozzá, egy adott pillanatban -, érted egyáltalán, amit itt hablatyolok neked? – válaszként ismét leült, most azonban a földre, ugyanis kiértünk a csatornából. – Nekem nem úgy tűnik... és mondd, mit kezdjek most veled? Nem vihetlek be az őrsre. Meg az sincs, ahova menjek... 
- Van ott valaki?! – hallottam a félhomályból, majd nem sokkal utána feltűnt egy kalapos alak. 

Nehezen ismertem rá, de mikor végre szemtől-szemben álltunk egymással, megnyugodtam... ő meg megijedt.
- Long kisasszony... ügyeljen... a hátánál...
- Ne izguljon, uram, nem harap – néztem le a lábamhoz igyekező gnómhoz. A lábamhoz bújt ijedtében, mondtam, hogy nem volt épp a legbátrabbak közül való. 
- A vejem küldött, hogy keressem meg. 
- Colu... Weight parancsnok?
- Igen, Samuel. Azt kérte, hogy mondjam meg önnek, hogy haza mehet, végre lenyugodtak a kedélyek. Már levegőt is lehet kapni a rendőrségen. 
- Észrevettem... Hmm... köszönöm, hogy szólt. Akkor én megyek is. 
- Long kisasszony! – kiáltott utánam az öreg.
- Igen? 
- Megkérdezhetem, hogy hogy kerül magához Mihael egyik vízköpője? 
- Jobb, ha inkább nem tud róla. Egyébként is, nagyobb segítség, mint Topus. 
- Mint kicsoda? 
- Emlékszik a ruhafogas makira, aki úgy visított, mint akinek a lába közé rúgtak? Tudja a könyvtárban, akkor este...
- Tehát emlékszik az esetre. 
- Hála, Mihaelnek. 
- Most muszáj itt húzza az idegeimet. Tudom, amit ön tud, hát mondja el nekem az igazat. A segítségére lehetek. 
- Nem hiszem, hogy Alfa örülne, ha kipletykálnám a titkát... azonban annyit elárulhatok, hogy ráakadt a Tűzmalomra. 
- Ez fantasztikus! – kiáltott boldogan az öreg, én viszont lelomboztam jókedélyét. 
- Igaz rátalált, de későn. Amit keresett, az bizony eltűnt. Valaki ellopta. 
- Ez nem jó hír. Nem tudja véletlenül, hogy mi a terve Alfának? Nem tudnánk valahogy segíteni neki?
- Maga szerint mit keres itt ez a vízköpő...? Mihael, a kedvesnek épp nem mondható stílusával megkért... khm... mondjuk inkább, hogy rám parancsolt, hogy segítsek. 
- Alfa régi időkben született. Ne ítélje el a modora miatt. Kicsit nehéz ember, de megszokható. 
- Könnyű mondani, nem magát hordta le mindennek, hogy aztán segítséget kérjen öntől. 
- Mondtam, oda se figyeljen rá. Ő ehhez szokott hozzá, de mondja nem segíthetek valahogyan. 
- Köszönöm, de fölösleges. Nincs semmi értelme, önmagát is veszélybe sodornia.
- Azért legyen óvatos. Látta mire képes, Mihael, ha feldühítik. 

Hogyne láttam volna... örök emlék marad, és nem épp a szépek közé sorolható. A beszélgetésünk lényegét már leírtam, a maradék pedig nem lényeges. Miután elváltak útjaink, én beszóltam a rádión, hogy nem megyek már vissza. A parancsnok hangját hallottam a háttérből, ahogy kiáltja az ügyeletesnek, hogy korán reggel jöjjek be, mert új társam lesz, aki direkt engem szemelt ki magának. Fogalmam nem volt, hogy ki lehetett az, aki egyből engem nézett ki magának, én úgy hittem, hogy az aktám tetszett meg neki. Mielőtt valaki azt feltételezné, hogy vakon rohantam a sötétben, annak elárulom, hogy még mielőtt beszóltam volna, feltűnt Topus és két másik vízköpő, a harckocsival. Maki barátom rosszallóan vette, hogy imádott mesterének parancsát sehogy sem akarom teljesíteni. 

- Mi a fenét művelsz itt?! Miért nem keresed a démonokat? Az a feladatod!
- Van munkám elég, nem tudok egyből, Mihael dolgaira koncentrálni. Holnap meg korán kell keljek, úgyhogy holnapig ne is álmodozz semmi féle keresésről. 

Topus erre felállított minden szőrt a hátán, felkapta a mellette levő laptopot, és teljes erejéből nekem hajította. 
- Nesze Jack. Dolgozz meg, Őfelsége jóindulatáért!
- Te kis görény! – fújtattam dühömben. – Ha ez a gép összetörik, lőttek a gnómkereső akciónak!
- És neked is lőttek, Long! Őfelsége nem tűr meg engedetlen szolgákat a közelében!
- Te vagy a szolgája, nem én! És mondd meg Őfelségének, hogy vegyen hidegvizes fürdőt, ha rajta van az ötperc, téged meg tegyen be egy gyorsfagyasztóba!
- Több tiszteletet kérek, kisasszony, még mindig én vagyok az idősebb!
- Fordulj fel... – feleltem vissza. 

Belefáradtam a kiabálásba, főleg egy olyan szőrmebundával. „Úgy is az lesz, amit én akarok” – gondoltam, minek fárasszam magam egy olyan nyeszlett kis vakarékkal, mint amilyen az a majom démon is volt. Fáradt voltam, és ha én fáradt vagyok, akkor bazi nagy Topus-ok is potyoghatnak az égből, engem az sem fog zavarni. Az elgondolás jó is, meg szép is volt, csak épp azzal a két, jó nagyra megnőtt vízöntővel nem számítottam, amik a harckocsi mellett ácsorogtak. A két gnóm utánam iramodott, és akaratom ellenére a kocsiba hajítottak. Jól láthatóan visszazökkentünk a Mihaellel kötött egyezségünk előtti időkbe. Ebben csak annyi volt a jó, hogyha ügyesen dolgoztam, akkor nem kellett használjam a két lábamat, azonban a letevési fájdalmakkal számolnom kellett. Már kiáltozni is meguntam, felemelkedtem az ülésen, és ölbe tett kézzel farkasszemet néztem Topusszal. Végül úgy is az lett, amit én akartam, ugyanis elnyomott az álom. Nem sokat tudtam aludni. A karórámon az ébresztő pontosan ötkor szólalt meg, ahogy beállítottam. Nagy trappolás is lett mellé. Egy vízköpő fejvesztve rohant ki a szobából, a narancssárga képű meg visítva ugrott az ágy alá. Meglepetten néztem körbe az idegen szobában, ahol ébredtem. Ódon falak közt lapult, de meglehetősen modern berendezéssel bírt. Tetszett is volna, ha nem terjeng benne, dohos szag, mint ahol évszázadok óta nem szellőztettek. 

- Tetszik a szoba? – szólt egy hang.
Egyből oda kaptam a fejem. Az ajtóban Mihael állt, két rusnya gnómmal, amik reszketve meresztették szemeiket felém. Nem értettem mi ütött beléjük. Azt hittem, Mihaeltől tartanak, de rá kellett jöjjek, hogy nem, ezek tőlem paráznak, avagy az órámtól, ami az imént megszólalt. Gondoltam ideje lesz felkelnem. Közben, azért Mihael kérdésére is feleltem. 
- Hogy tetszik-e? Ajándék lónak ne nézd a fogát. Gondolom ezentúl itt fogok raboskodni. 
- Raboskodni? Mégis miért? Kiegyeztünk nem? Te segítesz nekem és én békén hagylak a munkád idején. Képzeld, észre vettem, mekkorát változott a világ, és bármennyire is zavar, most az egyszer bele kell törődjek, és tovább kell lépjek. 

El se tudom képzelni, milyen pofát vághattam. Én egy teljesen más fajta Mihaelre számítottam, legalább is, az alapján, ahogy még az előtt egy nappal viselkedett. Csak egy angyali mosoly hiányzott részéről, hogy én fejvesztve – és megjegyzem teli torokból üvöltve – távozzak a Tűzmalomból. Szerencsére a vigyor elmaradt, és egy perc múlva már meg is mutatta valódi oldalát, amikor is az egyik vízköpő, ami mellette állt, eltüsszentette magát, ő meg csak úgy félvállról, kirúgta az ablakon... 

- Tehát akkor én... elmegyek, mivel dolgoznom kell. 
- Csak el ne feledkezz az egyezségünkről, különben nem tehetek mást, utánad kell küldjem Topuszt, és tudva mennyire imádjátok egymást, nem lesztek boldogok, egyikőtök sem. 
- Értem a célzást... Ígérem, mindent megteszek ami tőlem telik, hogy ráakadj az elveszett kincsre, de szigorúan munkaidő után. 
- Tégy, amit akarsz, csak ne állj az utamba – mondta, és kiment a szobából. 

Tudtam, hogy ezzel arra célzott, hogy ne lustuljak mellette, mert véges a türelme, és éreztem, hogy jobb nem felhergelni az exszobrot, mert annak én innám meg a levét. Végül is, úgy tűnt, minden kezd megoldódni, lassacskán, egyedül a városba való bejutással volt egy kis bajom. A vízköpők megint kocsikáztatni akartak, és mivel más lehetőségem időben beérni, nem volt, beleegyeztem, hogy elvigyenek, de tudtam jól, hogy ezen hamar változtatni kell. Még a végén valaki felfigyel a kocsira, és Mihael és szörnyecskéi lebuknak. Épp ezért csak a város határáig, pontosabban mondva, az erdő széléig vitettem magam, onnan gyalogoltam. Nyomott hangulat uralkodott a városban, aznap is. Az emberek próbálták túl tenni magukat a két napja történteken. Egyeseknek sikerült, másoknak kevésbé, mindenesetre mosolygós arcokba nem szaladtam. Nem értettem miért, de nekem úgy tűnt, mintha Dartonville is kezdte volna magát regenerálni. Az utcák és házak életvidámabbaknak látszottak, ahogy a felkelő nap megvilágította őket. A fák is zöldebben emelgették lombjaikat, a frissítő széllel. Egyedül a főtéren álló öreg szomorúfűzre kötött fekete masnik lobogtak búsan. Minden család kötött rá egy masnit, aki elvesztett egy, vagy több személyt, szerettei közül. Sok szembe könny került, ha arra a fára nézett. Én is elérzékenyültem, meglátva, de igazán akkor szorult össze a szívem, amikor a tér túlsó oldalán álló katedrálisban megszólaltak a harangok. A templom előtt sorakozó autókból ítélve, elkezdődtek a temetések. Felgyorsítottam lépteimet, közben arra gondoltam, hogy amit teszek az nagyon nem jó. Annak segítek, aki annyi emberrel végzett. Agyamban csak ez a gondolat zakatolt, amikor beléptem az őrsre. Gépiesen köszöntem, és amikor megállt előttem egyik kolleganőm, igencsak meglepődtem. 

- Gratulálok, Jacqueline! – mosolygott kedvesen, és kezet rázott. 
Bár tenyérbe mászó stílusa volt, arcáról csak úgy sütött az irigység. Nem is értettem először, mihez gratulál, majd feltűnt két másik illető is, ugyancsak erőltetett mosollyal, és kényszer dícsérettel, de csak akkor értettem meg mire ezek az irigykedő, nem egy helyen összesúgó szempárok, mikor az egyik nyomozó kilépett a parancsnok irodájából, és hozzám szólt. 
- Miss Long, fáradjon be Weight parancsnokhoz. El ne feledjem, üdvözlöm, köreinkben!
Nem is vártam többet, azonnal bekopogtam Columbino ajtaján. Ahogy benyitottam, két illetőt pillantottam meg oda bent. Egyik az ablaknál állt, jóformán háttal nekem, a másik pedig íróasztalánál ült, és intett nekem, hogy csukjam be magam mögött az ajtót. 

- Long kisasszony, először is, Jó reggelt! Másodszor pedig gratulálok az új kinevezéséhez, Long nyomozó helyettes!