Edward szemszöge:

Hagytam, hogy a meleg test elaludjon karjaimba, de nem sokáig élvezhette közelségemet. Arrébb csúsztam, óvatosan, nehogy felébresszem, és nadrágom felkapása után megkerestem hangtalanul a mobilom. Gyors keresgélés után megtaláltam a földön, Bella felsője alatt.
Kimentem a szabadba, és behúztam magam mögött az üvegajtót. Tárcsázás után, fogtam és leültem a kinti kis asztal körül az egyik fa székre, miközben homlokomat masszíroztam.
- Na, mi történt?- vette fel egyből Alice. Megígértem neki, hogyha megtörténik Bella tudta nélkül, de szólok Alice-nek, aki valószínű, majd értesíti a családot. Vagyis hogy nem öltem meg Bellát. Keserűen elhúztam a számat.
- Edward?
- Itt vagyok - szóltam bele halkan, és csak most vettem észre, hogy nem válaszoltam Alice-nek. Túlságosan lekötöttek az emlékek.
- Végre! Mi történt? Jól van? Nem esett baja?
- Nem. Jobban sült el, mint reméltem.
- Én megmondtam. - túl önelégült hangja volt, de én egyből elriasztottam ezt.
- De…
- De?- kérdezte riadtan.
- Inkább nem akarod látni, hogy milyen a karja és a teste. - fájdalmas hangon, talán még neki is rosszul esett.
- Jézusom, Edward mi történt? Azt mondtad nem bántottad!
- Annyira nem is, amennyire vártam. De attól még a pillanat heve eluralkodott rajtam…
- Súlyos?
- Nem. De attól még borzasztó, és remélem, hogy mire hazamegyünk, már eltűnnek a bőréről a vágások.
- Megkarmoltad?- aggodalmas volt a hangja, bár koránt sem neheztelt.
- Igen. Nem is egyszer. És nagyon pocsékul érzem magam.
- Nem kell emiatt aggódnod. Biztos vagyok benne, hogy ő nem lesz mérges rád. Mondjuk, így nem látom, hogy néz ki.
- Csináljak neked egy fotót?- kérdeztem gúnyosan.
- Kösz, nem kell, kibírom, hogy nem látom Bellát meztelenül. - keserűen elhúztam számat, de nagyon rosszul éreztem magam.
Ha jobban megfigyeltem, még mindig éreztem az ujjaimon Bella vérét, ha bár nem voltak mély sebei, így az illat is halovány volt. De még belegondolni is rossz, mi lett volna, ha komolyabb baj lett volna!
- Edward?- kérdezte hirtelen, mire én felocsúdtam, hogy még mindig Alice-el telefonálok.
- Bocs, de elég rosszul érzem magam. Na, jó ez enyhe kifejezés. - leheltem halkan, majd hirtelen nem is tudom miért, de dühös lettem. – De persze, erősködnötök kellett, hogy lefeküdjek vele! Én megmondtam, hogy nem vagyok elég erős, de a fenéket kell ennyire megbízni bennem! A fenébe, hogy Bella is ilyen makacs!
- Edward nyugalom!- csitított a vonal másik oldalán, magasabb hangon Alice.
- Hidd el nekem, hogy nem lesz mérges rád! Bella nem olyan! Nagyon szeret téged, és tudta, hogy van kockázat. De ő nem félt! És, ha fel kell, és nem talál ott, esküszöm, hogy, én, nyúzlak meg. De csak Bella után. Mivel az ő pasija vagy illetve már jegyese, kijár neki annyi, hogy ő verhessen meg előbb. - vicce elég komolynak tűnt, bár tudtam, azért csinálja, hogy jobban érezzem magam.
Kicsit elmosolyodtam.
- Kösz Alice. - vágtam szavába, mert még mindig mondta a fenyegetéseit. – Nem kell félned, nem lépek le.
- Tudom, hisz te nem is olyan vagy, de akkor is. Tudod, hogy mit jelentene az Bellának? Biztos, hogy összetörne az a kis gyenge szíve, ha te elhagynád. Te vagy neki a mindene, ha téged elveszít, már ő se fog élni.
- Tudom. És kösz Alice, ez sokat segített, de sajnos, ez még nem sokat javított a jelenlegi állapotán. - álltam fel és benéztem az üvegajtón. Bella egyenletesen szuszogott az üvegajtóval szembe, így pont láttam arcát, a fehér lepedő kegyetlenül csavarodott testén. Vékony lábait kidugta, így le tudtam következtetni, hogy valószínűleg már kezd melege lenni. Karjain ott voltak a karmaim nyomai.
Összehúztam szemeimet, és nagyon gyengének éreztem magam abban a perben.
- Figyelj, holnap miután felébredt felhívsz?
- Minek? Megígértem, hogy szólok, miután lefeküdtem vele, de azt nem mondtam soha, hogy mindenről beszámolok. – vigyorodtam el magam. Arról kétségem sem volt, hogy ha haza megyünk két fivérem, na meg persze kíváncsi és aggódó apám rögtön kérdezgetni kezd. A család női tagjai inkább csak maga a kiruccanásról fognak faggatni.
- Oké-oké.
- Nem lenne mit mesélnem. - vihogtam el magam, duzzogó hangját hallván.
- Rendben, igazad van. De ha bármi gond van…
- Tudom, tudom hívlak. - vágtam ismét szavába, és még mindig az alvó szépséget néztem, aki immár távollétem miatt mocorogni kezdett. Egyrészt, amit én tudtam, az azért volt, mert az én hideg testem elég jó hőmérsékletet biztosított a számára, a meleg elől. De így, valószínűleg a klíma már nincs ott. A másik indokot nem tudtam, és csak sejteni tudtam, hogy azért van, mert már olyan régóta vele szoktam lenni, ha alszik, hogy már nélkülem nem is tud mély álomba zuhanni.
- Mennem kell, Bella mindjárt felébred. Szia, Alice…- raktam le, még mielőtt mondana valamit.
- Várj Edward!- még valamit mondai szeretett volna, de én galádul leraktam. Nem volt szép tőlem, de nem akartam egy kérdésére sem válaszolni most.
Gyorsaságomnak hála, nagyon hamar bent teremtem, és mögé feküdve átkaroltam kacsú alakját. Sajnos, ahhoz még sem voltam elég gyors, hogy megakadályozzam, hogy felébredjen. Másik oldalára fordult és kómásan rám nézett, mire én csak elmosolyodtam, bár nem tudtam figyelmen kívül hagyni a karmolásokat karján.
- Hol voltál?- mormolta, alig hallhatóan, de az én füleimnek meg se kottyant.
- Sehol. Aludj csak. Itt vagyok. - mondtam miközben megsimítottam arcát. Az-az egy bőrfelülete épp volt.
Mély sóhajjal behunyta szemeit, és közelebb húzódott jobb oldalamhoz.
- Szeretlek. – mondtam, de már szinte fél álomban volt. Elmosolyodtam magam, és már kétségem sem volt a felől, hogy ezt az angyalt én valaha is el tudnám hagyni. Eddig se tudtam, hát akkor most!
- Én is. – motyogta alig halhatóan, de ismét ki tudtam bogarászni, mit mond.
- Tudom. - mormoltam, pillanatokkal később, szinte már a semmibe, de ő már egyenletesen szuszogott karjaimba.




Bella szemszöge:

A meleg nap már szinte fájdalmasan sütötte meztelen hátamat, így inkább másfele húzódtam. Vagy is inkább valaki fele. Hiába volt rajtam körbetekerve a fehér lepedő, még így is éreztem hideg bőrét, mire kellemesen megborzongtam. Automatikusan simogatni kezdte hátamat, ezzel érzékeltetve, hogy tudja felébredtem. Erősen hozzábújtam, mire kicsit szorosabban kezdett tartani. Nem akartam kinyitni a szememet. Olyan jó volt most így!
Akaratlanul is, de múlt éjszaka emlékei a szemem előtt újra leperegtek. Élveztem, ahogy a tébolyultság a csontomig hatol, és kellemes érzés fogott el, ahogy újra megéreztem a hideg ujjakat, amik gerincem vonalát követik. Úgy igazából, nem sokra emlékszem a tegnap történtekre, de homályos képek azért derengenek. Például emlékszem, hogy micsoda gyönyört éreztem, mikor eggyé váltunk. Tévesen ítéltem, amikor azt hittem, hogy mi ketten nem illünk össze. Még testileg is látszódott, hogy miként hatunk egymásra, és hogy mennyire összeillünk.
Egy nagyot sóhajtottam és rá vettem magam, hogy kinyissam végre szemem. Már hiányzott, hogy lássam az arcát magam előtt. Fejem az izmos vállán feküdt, így remek kilátásom nyílt, hogy egyből az arcára pillanthassak.
Szemével a plafont bámulta, de kezei tovább simogatták testem. Az arca kemény volt és hideg, egy kis mosoly sem volt szája szegletében. De miért? Tettem valamit? Vagy neki nem volt olyan jó a tegnap éjszaka, mint nekem?
- Edward. - suttogtam, hátha rám figyel, de arca nem rendült meg. – Edward. – ismételtem meg, és feljebb emeltem fejem. Kezem tétován indult meg, de erőt vettem magamon, és lassan megsimítottam fehér, márvány arcát. Arca egy pillanatra megrándult, olyan fájdalmas képet vágott, mintha fájna neki, de szemei lecsukódtak.
- Mi a baj?- kérdeztem, és törtem a fejem, hátha valami eszembe jut, de jelenleg semmit sem tudtam felhozni, a viselkedésére.
- Még kérdezed?- kérdezte paprikás és szinte dühös hangon.
- Tettem valamit, vagy mi a baj?- csattantam fel, és feljebb húzva a lepedőt felültem, így már teljesen láthattam arcát. Kezét levette derekamról, és feje alá rakta. Szeme megint a mennyezetet fürkészte, mire én közelebb araszoltam hozzá és fölé hajoltam, így eltakarva a képet. Fogta és balra fordította a fejét, hogy még véletlenül se nézzen rám. Dühömben fogtam magam és felálltam.
- Ha majd lenyugodtál meg tudsz keresni. - suttogtam kicsit sem vidám hangom, és úgy ahogy voltam, kimentem a szabadba.
A nap már majdnem fölöttünk járt, tehát majdnem dél lehetett.
Élveztem, ahogy süti a bőrömet a napsugár, bár már elég régen volt részem ilyenben. Sétáltam egy kicsit, és homokos tengerpartra leültem. Nem érdekelt, hogy csak egy vékony lepedő takarja testemet, mérgemben leültem és a hullámokat kezdtem bámulni.
Mi baja lehet? Tettem valamit, nem tudom! Vagy elszalasztottunk valamit, nem tudom!
Pillantásom a karomra tévedt, mire visszahökkentem. Azok tele voltak vágásokkal vagy is inkább karmolásokkal. Végig néztem egészen a vállamig. Ott is voltak. Megnyomogattam őket, de nem igazán fájtak.
Már értem! Hát ez volt a baja! Bántott és most bűntudata van. Istenem! Hogy lehet ennyire ostoba?
Dühösen trappoltam vissza a házba és meglepődve tapasztaltam, hogy a verandán egy fekete bőrönd van. Jött valaki? Vagy éppen, megy valaki?
A rémülettől összeszűkítettem szemeimet, és beszaladtam.
Edward háttal nekem PAKOLT!
- Mi a fenét csinálsz?- kérdtem számon cselekedetét, mert nem értettem.
- Elmegyek. - lehelte alig hallhatóan, de én azért meghallottam amit, kellett.
- Tessék?- kiabáltam és döbbenetemben leültem az ágy szélére. – Te komolyan elmész?
- Igen. - fordult felém, de nem nézett a szemembe.
Hirtelen iszonyatosan dühös lettem. Felpattantam és szabályszerűen ordítani kezdtem.
- Na, idefigyelj! Ha hagyod, hogy ez a kis semmiség. – mutattam a karomra. – tönkretegye a kapcsolatunkat, mert az lesz, ha kisétálsz azon az ajtón, akkor nagyon félreismertelek. Gyáva alak vagy Edward Cullen!
Lehajtotta fejét, mire én megenyhültem. Annyira lelkiismeret furdalása van szegénynek, de miért, amikor nem tehet róla?
Megráztam hitetlenkedve fejem, és elé léptem. Karjaimat átbújtattam övéi alatt és átöleltem mellkasát.
- Ugye nem lennél képes csak úgy itt hagyni engem?- kérdeztem és a szemébe néztem. – Ne legyen semmilyen rossz érzésed.
- Bántottalak…
- Nem érdekel!- mondtam hangosabban. – Jobban szeretlek az életemnél, miből gondolod, hogy egy ilyen semmiség ki fog ábrándítani belőled? Most komolyan!
- Nagyon sajnálom.
- Nem kell. El tudom képzelni, hogy mit érzel, nekem is volt már bűntudatom sokszor, mert bántottam azt, akit szerettem, de emiatt nem szabad mindent feladni.
- Tudom. - mondta nagy sóhajjal. – Annyira sajnálom.
- Nem akarom többször hallani ezt, ha még is, akkor tényleg sajnálni fogod. - fenyegettem meg, mire kis mosoly jelent meg szája szélén.
- Olyan boldog vagyok most. Itt vagyunk a nem hivatalos nászutunkon, szeretném ezt az időt jól eltölteni. Boldogan és veled!
- Igazad van. - ismerte be, és nagy csodálkozásomra, szemében a szégyen lángja csaptak fel. Elmosolyodtam magam.
Kiváltam az ölelésből, és a kint lévő táskát felkaptam, de az potya könnyű volt.
- Ez üres. - néztem hátra Edward-ra, aki zavarában beletúrt hajába.
- Drámai hatást akartam, de utálok pakolni. - magyarázkodott, mire elnevettem magam.
A táskát bedobtam az ágyra, és még mindig nevetve visszabújtam Edward karjaiba.
- Ha tudnád, hogy szeretlek. - kuncogtam fel és megcsókoltam.
- Nagyon is jól tudom. - lehelte, mikor egy pillanatra elváltunk.
Felnevettem, miközben szenvedélyesen csókoltuk egymást.