Egy falu rajzolódott ki a hirtelen mindent elborító ködből. Egyszerű kis tanyasi falu volt. Szimpla szalmatetős kis házacskák, utcán játszadozó gyerekek és pletykálkodó anyák. Csupán azt volt szörnyű látni, hogy míg itt mindenki szegény és éhezik, addig a távolban csillaghomlokzatú paloták törtek utat maguknak az ég felé. Elfintorodtam. Gyűlöltem az emberi gyarlóságot, minden tulajdonságuk közül ezt gyűlöltem a legjobban. Hogy képesek a gazdagok ezt végig nézni? Egyszerűen szánalmas…

Nem kellett látnom, tudtam magamtól is hogy mi történik... A fiatal Catherin értetlenül ácsorog valamivel messzebb a falutól, miközben utasításra vár. Nem kell sokáig várnia, egy fekete árny jelenik meg mellette és lassan beszélni kezd neki a feladatáról.

 - Nos, drága Elme-játék, ezúttal a feladatod kétes meghatározású lesz.

 - Helyesen fogok cselekedni, ne aggódj! - csendült fel a lány hangja, akár egy völgyben a csobogó vízé.

 - Nem tudhatod Elme-játék, nem tudhatod! Ne légy önfejű és gondolkodj tisztán. Ha így teszel, hatalmas tudásban részesülhetsz. Nos, csak annyit mondanék neked, hogy a faluvégi oltáron, található egy jogar. Ebben a jogarban található a Wizzoalok összes létező tudása. De ne feledd! Eltűnésemtől kezdve csupán 15 percig lesz ott található a jogar. Ha letelik a 15 perc, eltűnik a jogar és vele együtt a nagy mennyiségű tudás is. - ezzel befejezve mondandóját, az Árny eltűnt.

A fiatal lány, gyors, de továbbra is kecses léptekkel indult meg a falu felé, ahol az éppen labdázó gyermekek elejtették ámulatukban a labdát, az asszonyok sikítva dobták vissza kosarukba kötőtűiket. Mindenhonnan izgatott találgatásokat lehetett hallani, de csupán egy dologban egyeztek meg. Még pedig abban, hogy ez a csuda szép lány bizonyára egy herceg kisasszony, aki eltévedt és most a palotájába próbál visszatalálni. A gyerekek érdeklődő kíváncsisággal közelítették meg a tündöklő szépségű lányt, majd mivel az csupán megtorpant, még közelebb mentek hozzá, anyjukat is magukkal cipelve. Lassan egy szabályos kör alakult ki a zavarban levő lány körül.

 - Már csak 12 perced maradt. - jegyezte meg Halálszárny, aki menyasszonyfogásban tartott, miután nem voltam hajlandó mozdulni.

 - Tudom. - feleltem elfúló hangon.
 
 - Nem értem mi bajod. Ahhoz képest, hogy emberek lakta falu elég békés, bár az emberek szokásuk szerint hozzák ostoba formájukat.

 - Nem is velük van a gond mester... Hanem velem lesz. Perceken belül. - mondtam fejemet mesterem teste felé fordítva, remélve, hogy így nem látom majd az eseményeket. De nem is kellett látnom, hisz mondhatni minden éjszaka átéltem. Tudtam, hogy a kíváncsi emberek egyre szorosabb kört alkotnak a lány körül, aki idegesen toporog. Telik az idő. Mikor magára erőltet egy erőltetett mosolyt, a nőkből és gyerekeikből álló falu felmorajlott.

 - Kérem kisasszony, adjon nekünk pénzt!

 - Mondja el az ottaniaknak, hogy milyen szörnyű itt az élet!

 - Jöjjön vissza élelemmel!
 
 - Hozzon ruhákat!

 - Küldjön tanítókat a gyermekeinknek!

 - Éljen itt egy ideig, hogy megtapasztalhassa milyen köztünk az élet! - és még hasonló mondatok záporoztak a megzavarodott lányra.

 - Kérem, én nem vagyok… - azonban bátortalan hangját elnyelte az egyre hangosabban követelő nép.

 - Hozassa vissza a férjeinket! – jött a legerősebb kérlelés, melybe becsatlakoztak a gyerekek is, apjukat kérvén.

 - Visszahozatom őket, csak engedjenek oda a falu végén található jogarhoz. – emelte fel hangját a lány.

 - Nincs a mi falunknak a végén semmilyen jogar! – mondta egy kisfiú, aki a lány lába mellett szorongatta anyja kezét.

 - Biztosan a kisasszonyra váró őrök lesznek ott, akik elhajtanak minket, Ön pedig nem tesz majd értünk semmit! – támadt neki egy anya.

 - Addig nem engedjük tovább, amíg nem ad nekünk valami értékeset! – kiáltott egy asszony hangosan.

 - 7 perced van. – mondta Halálszárny akit dühített az emberek fogadtatása. A fiatal Catherin láthatóan egyre dühösebb volt, neki sem tetszett az emberek viselkedése.

Ekkor egy mellette álló kislány, megrángatta ruháját és kérlelően nézett fel rá. Mindenki elhallgatott, valószínűleg úgy találták gondolni, hogy ez az 5 éves forma aranybarna hajú, kék szemű kislány, még a nemesi sarj leányt is meghatja. Az ezüsthajú lány, leguggolt a kislány mellé és pillantásával nógatta arra, hogy beszéljen. Ő halkan, megszeppenve kezdett bele mondanivalójába.

 - Kérem kisasszony, segítsen rajtunk. Apukámat elvitték szolgának a palotákba, anyukám beteg és heten vagyunk testvérek. Nincs pénzünk, amivel fizethetnénk a kereskedőknek, akik 1 évben kétszer járnak erre. Kérem, adjon nekünk valamit! – nézett rá kérlelőn a kislány. A leány hallgatott, láthatóan az idejét számlálta magában, ami vészesen fogyatkozott.

Már enyhülni látszott, mikor az összes anyuka előre küldte a gyereküket, hogy panaszolják el a sorsukat. Ez már nem tetszett neki. És ez volt az, amit nem akartam látni. Szememet erősen összeszorítottam, és keservesen szorítottam mesterem karját.

 - Catherin, nézd! – jött a kérésnek álcázott parancs – Nagyon fontos! – kérlelt a mesterem. És én engedtem neki, bár tudtam, hogy most jön az a rész, ami miatt szégyellem magamat.

De nem volt időm ezzel törődni, mert megint olyasmi történt, mint mikor küzdöttem a mocsár szörny ellen. Azonban most nem kék fény vett körül, hanem fekete. Majd mikor elült az örvénylés, egy fekete hajú, vörös szemű, falfehér nő állt a helyemen. Úgy értem én voltam, de mégis más. Tekintetemből eltűnt az ártatlanság, helyét átvette a kegyetlenség. Még nagyobb megdöbbenésemre az emberek nem mutattak semmilyen reakciót erre az átváltozásra. Mintha minden ugyan olyan lett volna. Láttam, hogy a fekete hajú Catherin élvezi a könyörgést, majd könyörtelen tekintete a még mindig ruháját szorongató kislányra téved. Hamis mosoly terül szét jeges szépségű arcán.

 - Hát persze, hogy segítek rajtad gyermekem. A legnagyobb örömmel. – majd egy észrevehetetlen mozdulattal kirántotta csizmája szárából a titkos tőrt, majd ugyanazzal a mozdulattal kislány szívébe döfte. Az egész falura egy szempillantás alatt halotti csönd borult. Mindenki elszörnyedve figyelte a nő arcán megjelenő mámort, mely egy őrült arcán jelenik meg, mikor gyilkolni van lehetősége. – Ennek a tőrnek a markolata, mely most már kicsi szívedből áll kifelé, arany markolata van. A családod ezzel fizethet majd a kereskedőknek. – mondta, majd durván lefeszítette ruhájáról a gyermek piciny kezét. Felállt, ahol farkas szemet kellett néznie egy feldühített faluval.

 - Ó, csak nem akartok megtámadni? Oktalanság lenne. Kétlem, hogy túlélnétek. – mondta negédesen. A falu tajtékozva a dühtől rontott rá. A lány csupán felemelte kezét, melyen körmei fél méteresre nőttek, majd belevetette magát a támadó hullám közepébe. Egy perc sem telt bele, és csupán egy valaki állt a falu közepén.

Egy kezét nyaldosó nő, aki élvezte az emberi vér ízét. Majd hihetetlen gyors léptekkel elindult a falu végére, ahol egy jogar lebegett egy oltár fölött. A nő elégedetten elvigyorodott és a következő pillanatban már kezében tarthatta a fényesen ragyogó jogart. A jogar pulzálni kezdett, hol vörös, zöld, kék, barna, hol pedig fekete színnel. Majd egyszerre ragyogott fel mindegyikkel, melyek összeolvadva ezüstszínt formáltak. Még percekig csupán az ezüst fényt lehetett észrevenni, majd az is abbamaradt. A jogar nem sokkal ezután húzni kezdte vissza a lányt a tetemekhez, majd eltűnt. A hófehér arcú lányt ekkor ezüstös fény vette körül, majd újból visszaváltozott a külseje eredetivé.

Térdre rogyott, dermedten nézte vértől csöpögő kezét, majd felnézett a hulla halomra. Keserves zokogásba tört ki… De Halálszárny megdöbbenésére szólóban tette, ugyanis én ahelyett, hogy sírtam volna, csak néztem magam elé.

 - Annyira mégsem vagy kiborulva, mint számítottam rá. – jegyezte meg, félve, hogy bármelyik percben eszeveszett zokogásba török ki.

 - Van, ami jobban lefoglaljon most. Nekem úgy tűnik, hogy te tudsz arról, hogy miért változott meg kétszer egymás után a külsőm. – egy csettintés folyamán elszakadtunk az emlékeimtől és ott találtuk magunkat szobám ágyán. Halálszárny letett engem, majd leszállt az ágyról.

 - Igen tudok róla. De nem hagy nyugodni, hogy te nem. Tudnod kéne erről! Anyádnak kötelessége lett volna elmagyarázni! – mondta idegesen.

 - De nem tette meg! Velem kapcsolatban egyébként sem tartott be sok anyai kötelességet. Hiszen ismered. Láttad, hogy viseltetett irántam. Ő azt se bánná, ha meghalnék. – mondtam meglepődve azon, hogy egészen jól voltam. Már nem éreztem magamat rosszul amiatt, amit tettem. Valahogy olyan érzésem volt, mintha nem is én követtem volna el. Hanem valaki más, akinek bár hasonló alkata és arca volt, haja, szeme és bőre színe különbözött az enyémtől. És ez megnyugtatta háborgó lelkemet. Vagy az is lehet, hogy az békített ki magammal, hogy megoszthattam valaki olyannal ezt az emléket, aki nem vet meg érte?

 - Tudom, hogy nem éppen minta anya veled szemben. De azt hittem érez irántad legalább annyi felelősséget, hogy megossza veled ezt. – mesterem gondterheltnek tűnt. – Mindenesetre nem túl nagy veszteség, ha most tudod meg, no meg, ha nem az anyádtól. Talán, ha én mondom el, jobban is viseled. Úgy hogy figyelj jól, nem mondom el kétszer, ráadásul ez befolyásolja az életedet! Pont úgy, ahogy eddig is tette.