˝… Nincs álmunk könnyű idején
Nincs kastélyunk hűs kockakövén
Alszik most kényes bizalom,
Akarod, s aka-
Akarom…˝ 

A főváros paneldzsungelének rengetegében, az unásig egyforma épületek között nem tűnt ki az alig néhány emeletes ház. Olyan volt, mint a többi: üveg és beton, színes reklámplakátokkal és a forgalom állandó zúgásával körülvéve.

A házon belül is pontosan olyan élet folyt, mint bármely más irodaházban: öltönyös, kosztümös alkalmazottak jöttek-mentek, illetve ültek a számítógépeik előtt. A cég vezetősége sikerrel rejtette a másságot a hétköznapi élet látszata alá.

A legfelső szint belső terét nem osztották fel helyiségekre: egyetlen hatalmas terem uralta az emelet egészét. A falakat összefüggő sorokban, négyzetcentiméternyi üres helyet sem hagyva, monitorok takarták. Több száz üvegszem – nem is túl sok ahhoz képest, hogy az egész város Őreinek életét közvetítették egyenes adásban.

A képernyőkön a szokásos, eseménytelen nappali élet zajlott: a legtöbb Őr aludt, vagy álmosan tett-vett lakásában. Ilyenkor nem kellett túl sok gondot fordítani rájuk. Megfeszített figyelemre akkor volt szükség, amikor leszállt az est, és az Őrök munkába indultak. Az Őrök tisztában voltak vele, milyen munkát végeznek, de azzal nem, hogy sajátos altudati képességeikkel, álmukban teszik azt. Agyukat arra programozták, hogy valóságként éljék meg álmaikat.

Persze mindig akadtak néhányan közülük, akik rejtélyes módon minden ezzel kapcsolatos, elvileg észrevehetetlen manipuláció ellenére megsejtettek valamit. Mivel ezek javarészt a legjobbak közül kerültek ki, velük kapcsolatban igen óvatosan kellett eljárni. Elvesztésüket a Szervezet nem engedhette meg magának, tehát rendszerint különféle módszerekkel elszigetelték őket mind társaiktól, mind az átlagemberektől, olyan furfangosan, hogy az alanyok azt hitték, már eleve ilyen különcnek születtek.

Ilyen volt a hatvanas számú is, Ghyd Nrhai. A férfit az egyik Látó találta meg, azokban az időkben, amikor a Külső Világokból érkezett lények kezdtek beszivárogni a földlakók életébe, tudatába. Ghyd könnyedén, különösebb fennakadás nélkül pusztította a betolakodókat már akkor is, amikor a Szervezet még épp csak kapizsgálta, hogyan lehet harcolni ellenük, és a különleges képességű embereket felismerni képes Látók segítségével gyűjteni kezdte a jövő Őreit.

Az idegen tudat az emberek álmaiba folyt bele. Egyre többen érezték úgy, mintha álmaik valóságosak lennének; egyre többen ébredtek reggelente zúzódásokkal, furcsa sebekkel teli testtel, vagy épp eufórikus hangulatban, hogy aztán rendes teendőik intézése helyett kábultan, rózsaszín felhők között lebegve őgyelegjenek egész nap. Az álmok egyre valóságosabbnak tűntek, és egyre nagyobb hatást tettek az emberek nappali életére. Családtagok, barátok, jól működő közösségek tagjai fordultak egymás ellen. Később ijesztően megnövekedett a befolyásoltak száma: fontos egyházi és politikai vezetők kezdtek különösebbnél különösebb dolgokat tenni. Megbízható honatyák tették nevetségessé magukat egy életre, vagy épp öngyilkosságot követtek el, hogy aztán helyükre egy határozottabb fellépésű, ám valójában marionett-báb módjára rángatható figura kerüljön. Azután eljött az az idő is, amikor megtörtént az első megmagyarázhatatlan gyilkosság… Rövid időn belül pedig kétségtelenné vált, hogy amennyiben ez így folytatódik, az egész bolygó egy – vagy több – idegen akarat játszóterévé válik.

Nrhai az elsők között volt, akinél bizonyítani tudták, hogy az ellenség, akivel álmában végez, többé nem tér vissza. Az akkor még tejfelesszájú suhanc egymaga került ki győztesen egy olyan csatából, melyben két másik Álmodó is otthagyta a fogát.

Timothy Spurce, a belügyminiszter akkoriban már jó ideje nyomasztó víziókkal küszködött: ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy az utca közepén letolja a nadrágját, mert úgy érezte, láthatatlan lények kényszerítik erre fegyverrel a kezükben. A férfi aznap éjjel álmában éppen ebben a helyzetben feszengett, amikor egy hosszú hajú, vad tekintetű, izmos kamasz tűnt fel, és egy tőrrel a kezében fejmagasságban a semmibe hasított. Fekete vér fröccsent, széles seb nyílt a levegőben ott, ahol látszólag senki sem állt. Haldokoltában láthatóvá vált az első szörnyeteg, amint hörögve, saját vérében fürödve összeesett. Mire tarajos feje az út aszfaltjához csapódott, addigra a srác még négyszer vágott a levegőbe olyan biztos kézzel, mintha látná, hol vannak a lények. Eközben századmásodperce sem jutott arra, hogy két épp felbukkanó, hasonló korú társát irányítsa.

- Ne vérezzétek össze magatokat! – figyelmeztette őket. Ennél többet nem tehetett.

Pillanatok alatt történt minden. Nyolc dög nyúlt el a fiúk lábánál. A hosszú hajú nem vesztegette az időt: lehajolt, és letépve a nadrágja szárát, vadul dörzsölni kezdte vele magát ott, ahol az idegen vér ráfröccsent. Közben ordított:

- Töröljétek le magatokat, gyor…! - Nem tudta befejezni a mondatot. A két másik szinte egyszerre üvöltött fel, amikor a lények vére marni kezdte a bőrüket. A harc hevében nem érezték a gyilkos savat, most pedig már késő volt: egyikük a szeme világát veszítette el, a másiknak pedig nyaki ütőere felett foszlott szét a vékony bőr. A fiú saját sebeit feledve ez utóbbihoz ugrott, és megpróbálta elszorítani a sérült eret – hiába.

- Az a rohadt, kibaszott… – kezdte a srác nekikeseredve. Megint nem tudta befejezni, mert haldokló társa a keze után nyúlt, és reszketve felsóhajtott:

- Ghyd… fázom…

Nem ismert könnyeket az a vad szempár. A fiú fogai összecsikordultak, arcán embertelen fájdalom vonaglott át – majd pengevékonnyá préselte ajkát, és elemelte ujjait a sebről.

Ghyd a miniszterre nézett. A honatya soha többé nem felejtette el azt az őrület szélén lángoló, mégis színjózan tekintetet.

 - Csak álom – mondta a fiú. Mintha kövek csikorogtak volna a hangjában. Társa vére ritmikusan pulzálva, de egyre gyengülő ütemben ömlött a kezére. A másik srác is ekkor rúgta az utolsókat: a sav a szemüregén át az agyába hatolt. – Álmodban bármit megtehetsz… De fel nem támaszthatod őket. Ezek itt – intett a fejével a szörnyek hullái felé – hamarosan felkelnek. Utánam jönnek majd, elviszem őket a reggelbe. Te gondoskodj a holtakról.

- Ki vagy te? – nyögte a honatya.

- Nrhai. A hatvanas – mondta a fiú. Felállt – a miniszter döbbenten látta, hogy mellkasa és válla, ahol a lények vére érte, átlátszóvá vált. – Ne törődj vele. A nagyját letöröltem, a többi majd elmúlik. Gondoskodj a holtakról! – ismételte Ghyd, majd sarkon fordult, és meglódult.

A legjobbkor: a dögök lassan megremegtek, feltápászkodtak, egyik a másik után, és szögletes zombi-léptekkel – viszont egyre gyorsulva – a fiú után indultak.

Az felszökkent egy törmelékkupacra – mellkasán, vállán sújtásszerű sávokban áttűnt az utca képe, és néhány vértől, verítéktől csatakos, sötét hajtincs – és már ott sem volt.

A miniszter, aki soha többé nem érzett semmilyen megmagyarázhatatlan kényszert, és aki alig fél év múlva a Szervezet aligazgatója lett, most tűnődve nézte Nrhai hálószobájának képét az egyik monitoron.

Húsz év telt el. Sosem volt vele semmi baj – gondolta. – Sosem késett, sosem hibázott, pontosan, némán dolgozott. Társak nélkül, mióta az a kettő meghalt… mindig egyedül; de annyit irtott, mint egy egész csoport. A hipnózis meg sem kottyant neki, nem tudta, hogy manipuláltuk. A legjobb volt, a fenébe is. Míg meg nem ismerte ezt a nőt. – Timothy Spurce tekintete a férfi ölelésében alvó lányra vándorolt.

Sasha… valami torz, talán franciás neve van, Chi’que, Chiqé, Chic…? Mindegy. A Kilences.

A Kilences egy óvatlan pillanatban megismerkedett Nrhai-jal, és a férfi napokon belül kezelhetetlenné vált. Álmában többé nem a Várost: a nőt óvta. Továbbra is józanul élte az életét, tette a dolgát; de már nem szívvel-lélekkel: gondolatai mélyén egyre egy borostyánszínű szempár fénylett. Többé nem halott társai kihunyó, megüvegesedő szemének látványát, hanem a nő tekintetét őrizte szívén.

A vezetőségnek persze azonnal feltűnt a dolog, ám sokáig nem tettek ellene, mert Nrhai és a nő remek párost alkottak. Összefonódó álmaik, melyekben immár együtt harcoltak az ellenséggel, vakító fénnyel ragyogtak a Síkokon. Semmi sem állíthatta meg őket: ketten egyetlen lélekké válva küzdöttek a homály szörnyei ellen, egyik csapást a másik után mérve a Külsők erőire.

Túlságosan jól kiegészítették egymást. Ez a harcban nagyszerűen bevált, de akadt hátulütője is: olyan szintű megértés, összhang a két álomharcos között, ami a Szervezetre nézve veszélyes lehetett. A gyanakvó természetű férfi soha senki mással, de a Kilencessel megosztotta legbensőbb gondolatait. Azt is, hogy gyakran érzi úgy, mintha az egész élete és a munkája csak egy rémálom lenne, és eltűnődött már azon, hogy ha – persze csak feltételezés szintjén – csakugyan így van, és az élet álom, akkor mi az igazság? Beszámolt a lánynak arról is, hogy minden reggel, amikor hazaér a munkából, mindig lát valakit befordulni a sarkon.

- Ghyd, ez egy nagyváros – nevetett a lány. – Itt átlag kétpercenként befordul valaki a sarkon.

- A kora reggeli órákban nem olyan nagy a forgalom; és az, hogy valaki mindig épp akkor érjen oda és tűnjön el a következő másodpercben, amikor én hazajövök… Télen vagy nyáron, mindegy, de mindig ugyanúgy… Olyan ez is, mint egy visszatérő álom. Először idegesített, később már úgyszólván vártam. Nevetséges, tudom, de ma már szinte megnyugtat. Néha már attól félek, az lesz a végzetem, ha egy napon senki sem fordul be a sarkon, amikor hazaérek.

- Paranoiás vagy, drágám – simult hozzá Sasha.

A férfi belefeledkezett a mézszínű szempárba. – Nos, ha álom is, valamire mégiscsak jó: álmodban bármit megtehetsz – mosolygott, és szavait nyomatékosítandó vetkőztetni kezdte a nőt.

Együtt mindenre rájöhettek volna. Ennek véget kellett vetni.

Miután – úgy hitték, saját elhatározásukból – szakítottak, még jobbak lettek. Dolgoztak, mint a gép. A férfit a saját mássága felett érzett indulatok hajszolták – maga sem értette, miért nem képes a kapcsolatot megtartani egy olyan nővel, akit pedig őszintén szeret. A nőt a csalódás, a pokoli fájdalom tette fúriává. A Hatvanas és a Kilences immár magányosan, ám megkétszerezett erővel irtotta az álom-lidérceket. A Szervezet vezetősége elégedett lehetett. Nem derültek ki államtitkok, csak kiégett két lélek. Nem nagy veszteség.

Spurce meg sem rezzent, amikor valaki váratlanul melléje lépett. Jól tudta, ki az.

- Már megint együtt vannak? – kérdezte felettese rozsdás hangon.

Az aligazgató szája megrándult; de továbbra is úgy tett, mintha feszülten fürkészné a monitort.

- Igen, uram – felelte.

- Mit gondol, Spurce – kezdte lassan az a nyikorgó hang –, nem kellene tennünk ez ellen?

Az ex-miniszternek újra eszébe jutott a húsz évvel ezelőtti lidércnyomás.

Az a fájdalomtól lobogó, vad tekintetű szempár.

- Felesleges, uram – válaszolta. – Hiszen csak barátok. Ha még ennél is jobban eltávolítjuk őket egymástól, feltűnést keltünk vele a közös ismerőseik között. Egyre többen gyanakodhatnak majd… Valamire.

- Kihelyezhetnénk a Hatvanast külföldre. Vagy akár a nőt. Éppenséggel a francia Zónákban is tudna mit tenni.

Spurce a Hatvanas kezét nézte. Gyilkos, inas kéz. Ez a kéz nem tétovázott egyetlen lendülettel halált metszeni az álomlényekbe. Ez a kéz kísérelte meg visszatartani barátja kiömlő vérét, ez próbálta megtenni újra és újra a lehetetlent – és ez utóbbi időnként sikerült is neki. Ez a kéz simul most az egyetlen emberi lény derekára, akit valaha maga mellett akart tudni. Ennyi engedményt talán kaphat. Néha.

Spurce kihúzta magát.

- Szükségtelen, uram – mondta határozottan.