17. Amikor rádöbbensz, hogy senki sem áll az oldaladon

Egy tarka rét fölött emelkedő dombon egy szépen rendezett és karbantartott kertesház állt. Előtte már két napja egy fehér színű gépjármű állt. A jobbján elterülő, vajszínre meszelt házból egy kisfiú szaladt ki. Elbújt a kocsi túloldalán és kuncogott magában egy jót. Néhány röpke másodperc múlva egy másik fiúcska tűnt fel. Ő is úgy nézett ki, mint az autó hátánál bújdosó gyerek, egyedül a haja volt hosszabb testvérénél. A másodiknak előkerült fiú első pillantásra felfigyelt a kocsi alól kilátszó cipőkre. Még játszotta egy-két percig, hogy keresi a testvérét, majd elindult a kocsi felé. A másik ezt észrevette, ezért gyorsan arrébb szaladt, mire a kereső fél rákiáltott, hogy ne csaljon. A kiabálásra az anyjuk is előkerült. Lekorholta fiait a hangoskodásért, majd beküldte őket, vissza a házba. Már ő is készült bemenni, mikor megállt a ház előtt egy rakteres autó, amiből egy szőke hajú, feltünően csinos nő szállt ki. Lezárta az autót, és az őt figyelő anya felé indult.
- Gilianne, elnézést a zavarásért. Beszélhetnénk egy percet.
- Persze hölgyem. Addig úgysem indulok sehová, amíg meg nem jön az ikrek dadusa.
- Egyedül él?
- Nem a férjemmel, de ő jelenleg Irakban teljesít szolgálatot.
- Katona?
- Fogjuk rá, a hadseregben dolgozik, de orvosi végzettsége van.
- Áh, értem.
- Miért is jött voltaképpen? Gondolom nem az én magánéletem foglalkoztatja?
- Csak a gyerekek miatt kérdeztem. Nagyon aranyosak. Hány évesek?
- Jövő hónap végén töltik be a hetet. Sok időt igényelnek, de nélkülük üres lenne az életem. És ön? Mióta dolgozik Richard titkárnőjeként?
- Két éve már, és gondolom azt hiszi, hogy nem csak munkakapcsolat van köztünk.
- Nem érdekel más emberek magánélete. Elég a sajátom.
- Pedig a szemében felcsillant egy aprócska láng, amikor felhoztam a témát.
- Az sem érdekel, hogy mi van Lewis és Helena között, akkor meg már miért foglalkoztatna a maguk ügye?
- Elnézést, elég nyers és közönséges voltam, de nem tehetek róla, inkább beszélek erről, minthogy a hátam mögött súgdossanak össze-vissza minden disznóságot az emberek. Nem elég, hogy nem régen vesztettem el a páromat, máris kikiáltottak a főnök szajhájának, pedig aztán nálla udvariasabb úriembert még nem láttam. Csakhát a kinézete miatt egyből szárnyra kapnak a rosszízű pletykák.
- Ha jól tudom ön New York egyik veszélyesebb negyedében él, ott meg nem fogják vissza magukat az emberek.
- A környék veszélyes ugyan, de ott születtem, már megszoktam.
- Nem akar elköltözni onnan, a fizetéséből símán telne egy normálisabb kerületben levő házra is.
- Nem. Sosem akartam elmenni onnan. Mindenkit ismerek és a legtöbbjükkel jóban is vagyok. Vicces, Richard is ugyanezt kérdezte azután, hogy Donna megmentette Simmons írháját.
- Az ön élete, ön dönt felőle. Hallotta, Donna már megint álmodott, és ismét alszik.
- Sosem hittem el az angyalok történetét, de amióta a saját szememmel láttam Brian bőrében Donnát, azóta megváltozott a véleményem.
- Ön is látja az angyalokat?
- Jaj, nem, nem, dehogyis. – legyintett a nő – Csak tudja az a lány...Brian sosem viselkedett úgy, no meg persze, amikor a kisasszony magához tért, a kedvesem öccse holtan rogyott össze. Hátborzongató volt végignézni. Azóta Richard is nagyobb összegeket fektet a D∞ projektbe.
- Észrevettem, nekem is feljebb ment a fizetésem.
- Azt hallotta, hogy Donna Sanchezért kiáltozott, mielőtt visszaaludt volna.
- Nem. Eddig még nem. Furcsa hallani, pont Helena után, úgy tudom, hogy szívből útálja.
- Az érzés valószínűleg kölcsönös.
- Nem hinném. Helena voltaképpen nem is olyan jégszívű, mint amilyennek tűnik. Csak fél az érzelmektől, amióta a férje meghalt nagyon magába zárkózott, pedig addig sem volt valami beszédes tipus.
- Hogy halt meg?
- Hirtelen ment el, azt mondják, hogy szívinfarktus vitte el. Helena nem beszél róla.
- Önök barátnők?
- Nem mondhatnám, ugyanarra az egyetemre jártunk, ugyanabba az évbe, de sosem jöttünk ki igazán, én éltem a saját életemet, ő pedig megközelíthetetlen nő volt. Nem is értem, hogy a megboldogult férje, hogy tudott a közelébe férkőzni.
- Valahogy csak sikerült neki, és nem lett gyerekük?
- Na ez a rész, ahol jobb ha abbahagyjuk ezt a beszélgetést, ez Helena tragédiája, megígértem, hogy senkinek sem mesélek az incidensről, sajnálom.
- Óh, ne izguljon, nem akarok a hölgy ellenségévé válni, szeretem az életemet.
- Ha már ennyire laza beszélgetés kerekedett ebből a diskurzusból, gondolom nem zavarja, ha kérdezek valamit.
- Engem aztán nem.
- Azt hallottam, hogy a dédanyja halálangyal volt.
- Igen. Nincs benne semmi szégyellnivaló. Közöltem Mr. Black-el, amint felfedeztem, hogy mibe csöppentem. Ő csupán annyit kérdett, hogy nem vagyok-e kaszás, én mondtam, hogy nem, hát ezzel le is zárult ez az ügy. Máskülömben is, nem hittem el sosem ezt a mesét.
- És most? Most melyik oldalon áll?
- És ön?
Gilianne elmosolyodott a válaszba adott kérdésen. Beszélgetőpartnere arcára is mosoly futott. Gilianne az út felé pillantott, majd ismét megszólalt.
- Úgy látom, hogy ennek a beszélgetésnek is vége szakad hamarosan.
- Az a biciklista a babysitter?
- Igen.
- A kérdésemet azonban még nem tudtam feltenni.
- Akkor tegye fel azonnal, nincs sok időm.
- Mit tud Claudia Illerről?
- Most hallom ezt a nevet először. Sok Claudiát ismerek, de őt nem. Más kérdés?
- Semmi más. Köszönöm türelmét. Viszlát.
- Ég önnel.
A professzornő még egy utolsó pillantást vetett a kocsiba szálló titkárnőre, majd a biciklista felé indult. A tinédzser már régi ismerősük volt, sokszor foglalkozott a kicsikkel, ha a szülők távol voltak és sosem volt rá panasz. Most sem volt ez másképp, elmagyarázott a lánynak egysmást, majd elköszönt fiaitól és távozott. Úton a kikötő felé észre sem vette a gyorsbüfé elé parkolt fekete pick-upot. Sofőrje egy hamburgert majszolt épp, amikor belépett egy magas, sportos alkatú, középkorú férfi. Először a pulthoz lépett és rendelt magának ételt, de amint észrevette az asztalnál űlő nőt, odasietett hozzá.
- Vanessa, micsoda meglepetés – szólalt meg a férfi.
- Mr. Simmons... üdv, kérem üljön le.
- Köszönöm – szólt a férfi és azonnal el is fogadta a felkínált helyet -, remélem nem zavarok.
- Nem, dehogy. Nem szeretek úgysem egyedül étkezni.
- Mi járatban erre? Úgy tudom, hogy Black-nek New York-ban van a cége.
- A főhadiszállás igen, de erre volt most elintéznivalója, hát elhozott engem is.
- Azt meg se kérdem, hogy merre van az úr. Remélem messze.
- Ne izguljon, ő már úton van vissza a Nagy Almába.
- Huh, szerencsére. Nem akarok gonoszkodni, de nem jövünk ki valami jól egymással.
- Egyből gondoltam. Megkérdezhetem, hogy mit keres errefelé, úgy tudtam, hogy ismét a lovagok alól rúgja ki paripáikat.
- Épp dolgoztam rajta, amikor felfedeztem valami nagyon rosszat. Nem tudja merre találom Helenát. A mobilját kikapcsolta, és a szervezetben sem árulta el senkinek, hogy hol lelhető fel. Csak annyit tudok róla, hogy ebbe a városba jött, de itt megtalálni, egyenlő lenne egy tű keresésével a szénakazalban.
- Fogalmam sincs, de annyit elárulhatok, hogy biztos nem a professzor asszony, Gilianne mellett, mert már találkoztam a hölggyel.
- Kiért már a kikötőbe?
- Nem hiszem. Nem régen indult. Tudta, hogy gyerekei is vannak?
- Igen.
- És mondja, milyen dolgot tudott meg, amiről Sancheznek feltétlenül tudnia kell?
- Előbb ha nem baj a kapitánnyal közölném és csak azután a civilekkel.
- Értem a célzást, csak tudja... a női kiváncsiság. No és maga tudna nekem mesélni valamit egy bizonyos Claudia Illerről?
Simmons a kávéját szürcsölte, amikor a titkárnő előrukkolt kérdésével. A hallottaktól mellényelt. Miután kiköhögte magát szólalt meg ismét:
- Honnan hallott a nőről?
- Mr. Black-et kereste, de nem árulta el miért, ahogy Richard sem, hogy miért kellett szegény nőt elküldenie a francba.
- Azt hiszem ideje lesz egy kis felvilágosítást tartsak. Dőljön hátra hölgyem, hosszú történet ez a Mazill özvegyről...
Simmons kényelembe helyezte magát és belekezdett a történetbe, a szépség pedig figyelmesen hallgatta minden szavát.
Erről a bizonyos történetről kicsit később, egyenlőre kanyarodjunk vissza Donnához, akinek feje a parkban „köpköső” szökőkutat díszítő óriási halforma háta mögött bukkant elő. Azt tervezte, hogy lesz ami lesz, ő visszamegy a szülőiházba és elköti anyja kocsiját, ami voltaképpen lopás sem lenne, hisz csak a sajátját használná, vezetni meg úgyis tud. Nem maradt más hátra, megfordult és elindult a park kijárata felé. Átment a gyalogátkelőn és megcélozta a legrövidebb utat, ami az otthonáig vezetett. A nap sugarai az ő szemeit is megcélozták. Táskáját a földön vonszolta maga után, így nem csoda, hogy furcsa látványt nyújtott, főleg azoknak a szemeknek, akiknek gazdái ismerték Donna anyját. Egész úton hazafelé azon gondolkodott, hogy miért képtelen előre haladni pont ott ahol otthonosabban mozog, mint bárki más. És mégis, Donna képtelen volt kilépni abból a csapdából, amibe akaratlanul esett bele. Annyira elmerült a problémáiban, hogy észre sem vette az előtte áldogáló alakot, aki a kirakatot nézte. A nő szinte az utolsó pillanatban lépett arrébb, így épphogycsak az árnyéka találkozott a mélabús lánnyal. Ő figyelmes volt, de nem úgy a Donna hátánál jövő személy. Őt is elvakította a nap fénye, így nem vette észre, hogy Donna a ráesett árnyék sötétje miatt lassított lépésein, és emiatt a hátánál jövő nekiszaladt. Donna egyből felkapta a vizet és a földet sutuló táskájával hátrafordult és az alak felé csapott. Hogy megfordult, végre már látni is láthatott valamit... avagy valakit. Szép nagyra kerekedtek a szemei, amikor felismerte a fickót.
- Te?! – bámulta meg a lány.
- Donna... miért nem lep meg... Elvégre csakis te lehetsz, aki tiszta szimpátiából nekitámad egy félvak járókelőnek.
- Na Fantom, most az egyszer ne idegesíts, mert extra gyászos napom van, és ha nem nyerek még nagyobb trágyába esek, úgyhogy... figyu Fantom, nem lehetne, hogy most az egyszer a pártomra állj?
Legyünk őszinték, nem lehet csodálni, hogy szegény halálangyal nem értett túl sokat abból, amit Donna összefecsegett. Ez az arcára is kiült. Igencsak bandzsi pofival bámult az előtte álló lányra.
- Mit akarsz te tőlem? – kérdezett rá.
- Csak annyit, hogy most az egyszer ne végezd a feladatod. Sosem kérnélek ilyesmire ha nem lenne életbevágóan fontos. Képzeld öregem, vadásznak rám. Ahhoz képest, hogy milyen gagyi nevük van, mondhatni értik a dolgukat... Biztos, hogy van egy tégla közülük a csapatban, ahol a hátsómat védik, így csak személyesen fedhetem fel a D∞ emberei előtt a kilétemet, de azok egy tengeralattjáró... óh hogy te is értsd, egy fémkaszni belsejében vannak, ami a víz alatt közlekedik. Na, hogy szavam ne felejtsem Sanchez az egyetlen aki segíthet, de a telefonja b*szottul nem válaszol, a főhadiszállást meg amikor felhívtam, az a szőke barom kinyomta a telefont, ekkora egy marhát! És még te is itt vagy a nyakamba, kiérdemelnéd az idegesítő tulok címet, aki folyton láb alatt van!
- Tehát azt várod tőlem, hogy segítsek? – kérdezte a halálangyal durva grimaszt engedve arcára.
- Ne...nem úgy értettem. Nem vagy tulok, csak én vagyok dühös, mert semmi nem jön össze, és mert az anyám testében vagyok!!!
- Óh, részvétem. Pedig csinos teremtés volt.
Donna erre ugyanarra kapta a fejét, amerre az elenfele is nézett. Amikor meglátta a kirakatban tükröződő képmásokat megrogyott a lába. Már értette, hogy a reggeli telefonáló miről beszélt. Nem egy lehetséges áldozatról, hanem egy számára kedves személyről, akit nem fog.. hanem már elvesztett. Képtelen volt megtartani magát, túlságosan vonzotta a gravitáció, engedett hát a vonzásnak. Blúzának hátoldala végigsurlódott a már régóta lekopott falon, egész addig, amíg a lány földet nem ért. Újra feltört belőle a sírás. A könnypatak teljesen lemosta a vastag sminkréteget, mellyel Donna elrejtette a reggel kisírt arcát. A halálangyal valamelyest zavarba jött. Egy helyben toporgott néhány másodperc erejéig, majd hátrált néhány lépést. Amikor újra megszólalt, kicsi hezitálás érződött hangjában.
- Mi történt... most miért sírsz? Nem akartalak megbántani. Egy cipőben járunk, ha érdekel, én is most vesztettem el az apámat...
- Nem... egyáltalán nem járunk egy cipőben. Te csak az apádat vesztetted el, de én az egyedüli igaz barátomat is elvesztettem, és pont neked szolgál gazdatestként. – könnyben tört ki, és végső kétségbeesésében felnevetett – hát mondd már meg nekem, nem vicces? Úgy tűnik a sors olyan, mint egy pszihopata bérgyilkos, először a családomat és a barátaimat írtja ki, hogy végül velem is végezzen.
- Ez a mentőangyalok sorsa, szokj hozzá. Tedd túl magad a gyászon, és győzz le, külömben én győzlek le, és annak előreláthatatlan következményei lehetnek.
- Neked kőből van a szíved, mondd?! – ordított rá a fiúra.
- A kemény és felettébb humoros külső mögött egy nyámnyila bőgőmasina rejtőzik, ahogy látom. Na ha kibömbölted magad, rohanj mentsd meg azt az amazont, mert én aztán nem fogom vissza magamat.
Az erős napsütésben eltávolodott a két ember árnyéka egymástól. Csupán az egyikük maradt mozdulatlan. A földre roskadva ült és nézett maga elé. Elapadt szeméből a könny. Azt hitte van igazság a földön, viszont mostmár egyre jobban kételkedett ezügyben. Erőt vett magán végül és tovább állt. Ránézett órájára, és rá kellett jöjjön, hogy kifutott az időből. Hiába sietne, időben már nem érne haza, azonban, szinte az utolsó percben elsüvített mellette a villamos, ami eszébe juttatott egy másik tervet. Gyorsan leszaladt az aluljáróba és a metróálomáson vett egy jegyet, ami a megfelelő negyedbe szólt, és ahonnan csak pár méter a park, ahol az álma játszódott. Néhány másodperc múlva pedig már a metróban ült és kezeit tördelve várta az érkezés pillanatát. Annyira elbambult, hogy észre sem vette a rávetődő szempárokat, melyek csak őt figyelték. Az útja úgy tűnt nem lesz zökkenőmentes...