2. fejezet

Mikor hazaértem bágyadtan dőltem le az ágyra. Semmi erőm nem volt. Sírni szerettem volna, de nem tudtam. Az a fájdalom, amit éreztem, mélyebb volt annál, semhogy a könnyek enyhítsenek rajta. Miután vége lett az akasztásnak, még sokáig álltam ott, és néztem barátnőm halott testét. Egykor olyan szép, és kedves arca most eltorzult, üveges tekintete vakon meredt a világra.
Megbosszulom! Megfogadtam, hogy megbosszulom a halálát!
Hirtelen felpattantam az ágyról és az íróasztalomhoz sétáltam. Kihúztam a fiókot, és kivettem belőle egy kis könyvet.
Még tőle kaptam! Nem tudom, honnan szerezte, ugyanis a könyvek tiltott tárgynak minősültek. Nem volt szabad történelmet, vagy irodalmat olvasnunk. Az iskolában is csak matematikát, fizikát, biológiát, és egyéb reáltantárgyakat tanítottak. Amikhez nem kellett gondolkodni, elmélyülni.
A Kormányunk, ami immár évtizedek, évszázadok óta hatalmon volt, megteremtette a tökéletes világot. Legalábbis látszólag tökéletes volt.
Mindenkit egyformává tettek, üres, gondolatok, és érzelmek nélküli bábokká. Vagyis ez volt a cél. Igazából éreztünk, és gondolkodtunk, csak ezt nem volt szabad hangoztatni.
Voltak, akik osztották a Kormány nézeteit, de a legtöbb ember mégis csak félelemből halhatott. És persze ott voltak a Lázadók is! Ők nyíltan elutasították a rendszert, dacoltak a törvénnyel. Kitaszítottak voltak, törvényen kívüliek. Lucy volt az egyetlen ilyen ember, akit ismertem.
Ránéztem a könyvre: Nyomorultak.
Úgy éreztem a cím most nagyon is illik a lelkiállapotomhoz. Felnyitottam, de egy papír esett le a földre. Este volt, ilyenkor már le voltak zárva az utcák. De ki is járt volna kint ilyenkor?
Felvettem a papírt, és széthajtottam. A szívem a háromszorosával kezdett dobogni, levegőt alig kaptam.

Drága Sheila!

Elfacsarodott a szívem. Lucy kézírása volt.

Drága Sheila!
Mikor ezt a levelet olvasod, én már halott leszek. De neked tovább kell élned!
Ne búslakodj, a cél, ami miatt véget ért az életem, nemes, és megérte feláldozni magam érte.
Tudnod kell, nagyon szerettelek téged! Olyan voltál számomra, mintha a kishúgom lennél. Ezért is esik nehezemre, amit most kérnem kell tőled. Juttasd el ezt a diszket a Felkelőkhöz! Ők jó emberek, a szabadságunkért harcolnak. Én is közéjük tartozom, emiatt is kell meghalnom.
Sheila! Ez a rendszer értelmetlen! Ne hagyd, hogy elnyomjanak, megfélemlítsenek!
Kérlek, harcolj tovább helyettem is!
Szerető és hűséges barátnőd:
Lucy

Megindultak a könnyeim. Keservesen sírtam. A barátnőmnek az eszméi miatt kellett meghalnia!
Ez annyira igazságtalan! Összegyűrtem a levelet, majd újra kisimítottam. A borítékban egy másik papír is lapult.
Mikor kinyitottam, talán még jobban meglepődtem, mint az előzőnél. A városunk csatornáinak részletes tervrajzát tartottam a kezemben. Egy pont, ami pirossal volt jelölve, valamerre északon.
- Nyilván ott van a búvóhely! –gondoltam magamban.
Hirtelen elöntött a hála és a szeretet.
- Köszönöm Lucy! –suttogtam magam elé.
Még senki nem bízott bennem ennyire.
- Ne félj, méltó leszek a bizalmadra!
Azzal odaálltam a szekrényem elé, és öltözni kezdtem. Már pizsama volt rajtam, de most kihúztam a szekrényből az iskolai egyenruhámat. Csinos volt nem tagadom, de mindenki ilyet viselt. Rövid, térd fölött végződő kék szoknya, fehér blúz, és kék blézerke. Ehhez fehér térdzokni, és egy csukott, fekete cipő járt. Úgy éreztem, szinte megfulladok benne.
Nagyon kevés ruhám folt ezeken kívül. A Kormány tiltotta az egyedi cicomákat, ruhákat. Ígyhát mindenkinek volt egy munkaruhája, pár farmernadrágja, és a melegebb napokra szoknyája. Ezzel szinte ki is fújt. A hajamat most összekötöttem a fejem tetején, a blúzom ujját könyékig felhajtottam, térdzoknit pedig nem vettem. Így nagyjából elfogadhatóan néztem ki. Csak attól féltem, a fehér blúzom látszani fog a sötétben, ezért a blézert egyelőre magamon hagytam.
Mikor belenéztem a tükörbe, szinte nevetnem kellett magamon. 15 éves voltam, de a koromnál sokkal fejlettebb. Be kell valljam, nagyon jól néztem ki. A sötétben egy vörös szemű, hosszú hajú, titokzatos lány pillantott vissza rám a tükörből. És tetszett a látvány.
Hát igen, egy kicsit mindig is hiú voltam.
Benyúltam a táskámba. Mikor megtaláltam, amit kerestem, diadalmasan elmosolyodtam, a kezembe tartott pillangókés láttán.
- Tedd csak el, hasznát veheted még! –mondta egykor Lucy,
De még mennyire! Nem tanácsos ilyenkor az utcán mászkálni. Gyorsan a táskámba süllyesztettem a kést a könyvel a térképpel, és egy zseblámpával együtt. Nesztelenül osontam le a konyhába, valami kajáért.
Alig találtam valamit, a napi ételt, amennyit be lehet szerezni, szinte mind megettük. Betettem egy palack vizet, és néhány szelet kenyeret. Gondoltam elég lesz egy darabig.
Nesztelenül surrantam ki a lakásból. Az utcán végig a fal mellett haladtam, nehogy az éjszakai lámpák fényében észrevegyenek a járőrök. Majd megláttam egy csatornafedelet. Amilyen gyorsan csak tudtam, odaszaladtam, és megpróbáltam felemelni. Hallottam, hogy valaki befordul az utca végén. Lassan közeledett. Én hiába ráncigáltam a tetőt, az csak nem engedett. Aztán megnyikordult. Éreztem, ahogy milliméterről- milliméterre egyre kijjebb csusszan. A léptek egyre közelebbről hallatszottak. Egy utolsó, hatalmas rántás, és végre a csatornafedél engedett. Gondolkozás nélkül beleugrottam, majd visszahúztam a tetőt.
Amint leértem a földre, megcsapta az orrom a levegő áporodott bűze. Levettem a blézerem, és az arcom előtt tartva elindultam. A térképen már előre bejelöltem, merre kell majd mennem. És én úgy rohantam, mintha kergetnének.
Nem tudom, hány kanyart és hány csatornát hagytam már magam mögött. Éreztem, ha most megállnék, biztos elszállna minden bátorságom.
Hisz az én természetemhez egyáltalán nem illitek az ilyesfajta kiruccanások, ez a lázadás. Világ életemben csöndes, elgondolkozó típus voltam. Emiatt is néztem annyira föl Lucyra.
Nem! Nem akartam most rá gondolni! Megszorítottam a táskám, és megkettőztem a tempót.
És akkor hirtelen megláttam a fényt. Egy fedél alól szűrődött ki, amint két ember épp lefele mászott.
Villámsebesen lefékeztem. Csak álltam ott, lihegve, de nem mertem megmozdulni.
- Ha most lemész oda, onnantól vége a biztonságos életednek! –szólalt meg egy hang a fejemben.
De csak ez kellett. Összeszedtem minden bátorságom, és kiléptem az árnyékból.
- Hé! –kiáltottam oda nekik. –Elnézést, én
Majd egy ütést éreztem, és elsötétült a világ…