XVI.

Wilde másolt, én másolok. Most is, ő meg anno, és a modern kor másol, „ez a novella olyan, mintha pár helyen átvettél volna más íróktól” és a regénybe „más írók is bedolgoztak”, és mégsem plágium, mégsem ugyanaz, csak akkor nem értik, ha nem akarják. A plágium a fantázia hiánya, a másolásban benne van mások tisztelete.
Kérem tehát, ne küldjék vissza Wilde köteteit „lopás” címszóval, legyen inkább baj az erkölcs hiánya, vagy bármi más.
Az enyémeket se küldjék. Essen inkább áldozatul Wilde. Úgyis gyűjti a saját könyveit.
Kettőnk közül még mindig ő az egoistább.
Ezt hívják propagandának?
Elnézést.
Oscar sem haragszik, vagyis majd megbékél…

XVII.

Hideg van az állomáson, ahogy a vonatot várjuk. (Wilde szerint látnom kell Görögországot, és látnia kell neki is, mi lett belőle.) Ülünk a padon, én meg arra gondolok, hogy ő mégiscsak melegebben van öltözve, hátamat oldalának támasztom, és teátrális sértettséggel szenvedek a pózban, ami nekem kényelmes. Wilde összekócolja a hajam (alig rövidebb az övénél), és kinevet. Még jobban körülveszem magam a bundájával, ő meg még inkább mulat rajtam. Aztán váratlanul azt mondja, nem volna jobb, ha ő lenne az apám.
Nem, tényleg nem volna jobb. Nem is gondoltam soha, de abban a kapcsolatban legalább én lehettem volna az áldozat, és nem fordítva. (Nem, Wilde most épp nem áldozat.)
Wilde is tudja mennyire rossz vádlottnak lenni, valamelyest megért.
Még a húga sem lehetek. Mégis csak illetlen volna ezt mondanom (pontosan tudom, hogy a valódi húga hajtincse ott pihen valahol a bundába mélyesztve névvel, dátummal, idézettel).
Üzleti kapcsolatban egyezünk ki. Én fázom, ő melegít.
Nem túl mély, és nem kötelez semmire.
Mindkettőnknek megfelel.
Wilde nevet.