Szép, csillagfényes éjjel tavasz közepe táján... Ahogy az egyik hold felkelt, ezüst fényét végigcsorgatta a vidéken. A lankás domboldalakon erdők bólogattak az enyhe szélben. Lombjaik suttogása sejtelmességet kölcsönzött a tájnak. A dombok lábainál dús füvű völgy nyújtózott végig. Semmi sem mozdult a szellő-ringatta növényeken kívül. A nyugalom e szigetének némasága
kisvártatva megtört. Közeledő lódobogás zaja hasított a csendbe. A hold csodálkozva bámulta az éjszakában suhanó lovast, kinek köpenye lobogott a szélben, hosszú haja pedig szinte úszott utána a levegőben. A sápadt fény ezüst csillogással vonta
be a lovas alakját. A köpeny alól néha fémesen megvillant valami. Egy hosszúkard és egy tőr markolata... Majd az egész jelenés eltűnt a domboldalon felkúszó erdei úton. Csak lova patáinak ütemes dobogása hallatszott. Az ösvény fölé borultak a fák lombjai, így már a halvány fény nem nagyon jutott le az útra.
A lovas egyre csak vágtatott. A sötét ösvényen is biztosan mozgott lovával. Az állat és ő is jól ismerte a vidéket. Az erdő e részén egy kis tisztáson vadászház lapult néhány sziklakolonc védelmében. A lovas oda igyekezett.
A fák között gyér világosság visszfénye világított, a ház ablakaiból szűrődött ki. Kandalló tüzének fénye lehetett.
A lovas a tisztáshoz érve megállt. Leszállt a nyeregből. Lova megkönnyebbülten horkantott. Gazdája kantárszáron vezette a ház közelébe, majd a nemes állatot az árnyékból előbukkanó lovászra bízta.
Ő maga benyitott a házba. Köpenyét hátradobva megállt a tűzfény-világította teremben. A földszinten csak ez a nagy terem volt, és néhány kisebb helyiség : egy kis szoba és fürdő, egy könyvtárszoba. Az emeletre falépcső vezetett- egy galériára, ahonnan néhány további szoba nyílott.
Az érkező azonban nem indult felfelé az emeletre. Ruganyos léptekkel odasétált a hatalmas kandalló elé. Lecsatolta válláról a köpenyt, és rádobta egy ott álló karosszék támlájára. Az oroszláncímeres, könnyű vértet és a derekáról a fegyvereket a
karszék mellé tette.
Alakját most már teljesen megvilágította a tűz fénye. Magas, karcsú, csupa izom fiú volt, legfeljebb - ha - tizennyolc-húsz éves lehetett. Mozgása könnyed, egy hajlékony nagyragadozóra emlékeztető. Büszke, nemes arcát hosszú, szőke, majdhogynem ezüstfehér hajkorona keretezte, mely leért háta közepéig. A szokásostól eltérően nem fogta össze hátul, így egy-egy hirtelen
mozdulatára szinte szállt utána csodás hajkoronája. Mély tüzű, smaragdzöld szemei elmerültek a lobogó lángok táncának szemlélésébe. Rezzenéstelen, márványszobor arcára meleg árnyékokat rajzolt a tűzfény. Látszólag semmi mással nem törődött, csak a tűz látványával. Érzékei azonban azonnal felmérték, hány élőlény, és hol tartózkodik a közelben. Megérezte volna azt
is, ha valaki gonosz szándékú, de ilyet nem talált. Érzékelte a mágia élő és élettelen forrásait. Mozdulatlanul várakozott.

Az emeleti falépcső megreccsent a közeledő lépteitől. A fiú megfordult, és idős mestere elé lépett. Üdvözlésképpen
meghajtotta fejét.
-Gyorsan ideértél. - nyugtázta az öreg elégedetten.
-Ha megígérek valamit, azt megtartom. Még akkor is, ha nem hangosan mondom ki, hanem gondolatban.
-Segítségre van szükséged? -Igen, fiam... azaz Uram.
-Ne urazzál. A nevelőm voltál tizenöt évig. Mi történt? Idefelé jövet feketemágus-aurát érzékeltem. Nem régen haladt erre.
-Sajnos igen... emiatt hívtalak. A nővérem tegnap éjjel meglátogatott. Nagyon fel volt dúlva. Alisát elragadták otthonról.
A támadók végigfosztogatták a kastélyt, és fel is gyújtották. Sok embert kardélre hánytak, alig néhányan maradtak életben. Nem tudtak a támadók után eredni.
-Alisa? A kis hercegnő...a gyermekkori játszópajtásom... már rég nem találkoztam Vele. Ki tette, és miért?
-A Fekete Démon és hordája . Szüksége van a hercegnő jóstehetségére, hogy sötét terveit véghezvihesse. Még hatalmasabb és még gonoszabb démonná fog válni, ha nem tudod időben megállítani. A hercegnőt csak Te tudod megtalálni, a különleges képességeid és a tőlem tanultak segítségével. Azonban hadd adjak egy tanácsot: ne indulj útnak egyedül. Szerezz néhány
megbízható társat magad mellé. Sajnos én már nem kísérhetlek utadon, nem vagyok elég erős hozzá. Egy embert bizton javasolhatok, ismered őt régről: az unokám, Ryken. Holnap reggel érkezik haza. Az elfeleini mágusoknál tanult. Benne megbízhatsz.
-Rendben van, Mesterem. Megvárom az unokádat. Rám fér egy kis pihenés. Úgy tapasztaltam, most a környék nyugodt és csendes. Ártó szándékot sem éreztem.
-Úgy veszem észre, hogy az érzékeid még jobban kifejlődtek. Már biztosan tudsz rá támaszkodni.
-Egy év kalandorként, ezekben a zavaros időkben sokat számít. Főleg hogy egyedül voltam... és életben is maradtam. Néhány
nappal ezelőtt még harcoltam. - válaszolt a fiú.
-Nem sokat változtál. Magányos farkas maradtál. De, mint már említettem, ezt az utat most nem járhatod, segítő társak kellenek.
-Rendben. Elfogadom az unokád társaságát. Most lepihennék. Hosszú út áll mögöttem.
-A régi szobád Rád vár. Nem fog senki zavarni, pihenj csak.
-Nem is tudna zavarni senki... Egy kis védő varázslat... Nos, jó éjt! - kapta fel a karosszékre odadobott köpenyt. Felvette a földről remekmívű fegyverzete darabjait is. Majd ruganyos macskaléptekkel elindult a földszinti szoba felé.

A szobában körülnézve megállapította, hogy semmi nem változott. " Már több, mint egy éve, hogy elmentem innen." - gondolta.
Ágya mellett egy asztalkára készítve vacsora várta. Mentális képességeit használva alaposan körbenézett, majd aktiválta mágikus védőerejét, kiterjesztve az egész házra és környékére. Miután az út porát lemosta, és átöltözött, evett egy keveset az odakészített ételből. Lepihent, de elaludni egyenlőre nem tudott. Így a történteken gondolkodott:
" Még mindig nagyon keveset tudok arról, hogy valójában mi történt. Több, mint tíz éve, hogy Alisával nem találkoztam. Ha látnám, csak az aurájáról ismerném meg. De arról biztosan. A szüleim akarata szerint nőül kellene vennem... de képtelen vagyok rá... testvérként szeretem.
A Fekete Démon... ördögi lelkű ... vele régi elszámolnivalóm is van. Miatta nincsen apám, anyám és húgom. A birtokaim a
családom nélkül - borzalmas örökség. Akkor is pontosan ilyen éjjel volt... A holdak fényei - mint ezüstös könnyek - csorogtak
végig legyilkolt testükön... és én nem tehettem semmit. Akkor nem. Gyermek voltam, aki véletlenül - véletlenül? - megmenekült. De most eljött az idő... Való igaz, segítség nélkül most nem sokra megyek. A legutóbbi összecsapásunk során
majdnem követtem a családomat más dimenziókba. Remélem, Ryken segíteni fog. Le kell győznöm a Démont. Végleg. "

Az erdei kis háztól jókora távolságra, a hegyek lábánál kicsi tábor állt. Egy ponyvás kocsi, mellette néhány ló... Apró, de kellemes meleget adó tábortűz... Mellette néhány ember hevert, vagy ült, halkan beszélgetve. A kocsi mellett a sötétben egy
fiatal lány álldogált, meleg útiköpenyét maga köré csavarva. A két holdat nézte, majd kezével egy fiatal fiút húzva megindult a tábort övező sűrű bokrok közé. A lány egy szót sem beszélt. Nem is tudott.
Öccse így is megértette, hogy nővére tettének komoly oka lehet. Ellenkezés nélkül követte. Amint a bozótba értek, meglapultak. Épp ideje volt.
Velőtrázó ordítással néhány marcona alak ugratott lovon a pihenők közé, és ott ütötték, szúrták, kaszabolták a meglepett embereket, ahol érték.
A lovak szaga mellé most egy semmivel össze nem téveszthető másik szag társult... édeskés, émelyítő vérszag. Néhány állat meg is vadult tőle, hiszen az igavonó állatokat nem szoktatták ehhez.. A félelmükben őrjöngő állatok elszakították a pányvát, és annak a néhány sebesültnek is a halálát okozták patáikkal, akik még túlélhették volna a rajtaütést. A támadók harsányan röhögve, szitkozódva fosztogattak. Vezetőjük, egy sötét, forradásos arcú alak rájuk mordult:
- És a két kölyök?
- Nem voltak itt.
- Nem baj. Kísérők nélkül hamarosan a ragadozók prédája lesznek...
A tábor kifosztása után a gyilkosok távoztak. Az égről a holdak hideg fénnyel világítva nézték végig a rajtaütést. A halottak kiontott vére ezüstösen csillogott, ahogy a két égitest megvilágította. Mintha az éji vándorok könnyei lennének...
A két gyermek reszketve rejtőzött a bokrok mélyén. A hajnali világosság és a csend tudta őket csak előcsalogatni. Borzadva néztek szét a pihenőhelyük maradékán...Edzett lelküknek is sokkoló volt a látvány... A kedves emberek, akik eddig kísérték
őket, mind vérbe fagyva, természetellenes tartásba dermedve feküdtek. Egyikükben sem volt élet. Volt, akinek teste szinte darabokra roncsolódott... A füvet vastagon borította a félig alvadt vér. Egyik kísérőjük a tábortűzbe esett . Teteme
megperzselődött. Az émelyítő vérszagba belekeveredett az égett hús szaga is... A lányt ájulás környékezte. A kisfiú szintén rettentően sápadt volt. Gyorsan elhúzta nővérét messzebbre, hogy ne lássa és ne érezze az iszonyatot... Aztán kénytelen volt visszamenni a szekér maradványaihoz. Némi élelmet kutatott ki, két teli vizestömlőt, egy tőrkést, íjat és tegezt nyilakkal,
és egy-egy váltás ruhát, amit batyuba gyömöszölt. Ezután visszatért nénjéhez, aki még mindig magába roskadtan dőlt egy fatörzshöz.
- Nővérkém, itt nem maradhatunk. Farkasok jöhetnek, vagy más ragadozók... Addig megyünk - a hegy tetejéig - míg a Térkaput
meg nem találjuk... Ott biztosan vannak emberek... Onnan továbbindulhatunk.
A lány sápadtan bólintott. Öccse megitatta, majd segített neki felállni. Nekiindultak az ismeretlen rengetegnek.

A kora tavaszi hajnal csípős lehelete végigfutott az erdő fái között. A tisztáson hamvadó tűz mellett álmában fázósan húzta össze magán finom anyagú köpenyét egy vándor. Társa éberen vigyázott, a környék veszedelmet is tartogathatott. Mellettük egy nagy, loboncos kutya fürkészte az ébredező táj zajait. Végül az alvó is kinyitotta szemeit, nyújtóztatta zsibbadt tagjait, ásított.
Már annyira világos volt, hogy körül tudtak nézni. Előző este, amikor ideértek, nem láttak a tájból semmit a sötétedés miatt.
Elállt a lélegzetük a látványtól. Az irdatlan hegytömb oldalában álltak. Mögöttük az erdő, ahonnan jöttek. Az erdő fölött a hegy tömbje sejlett. Előttük az oldal meredeken szakadt a mélybe, a szakadék szélén patak bukott alá, vízesést formázva.
Körben a többi csúcs erdővel koronázott üstökeire láttak, mivel magasabban voltak azoknál. A tisztás erdő felőli részén néhány mohos kőoszlop hirdette letűnt idők dicséretét.
Az előző estebéd maradékából elverték éhüket, és a jó szándékú vándorok szokása szerint megadták a tiszteletet az ősi isteneknek, akik megengedték nekik, hogy szent tisztásukon éjszakázzanak. Megköszönték nekik, hogy vigyáztak éjszakai
nyugodalmukra. Téptek néhány széles lapulevelet, amelyet a korai napsütés már kicsalogatott föld alatti rejtekéből. Majd néhány félretett ételdarabot tettek rá, és elhelyezték a kőoltáron. Az idősebbik vándor néhány rejtélyes jelentésű szót mormolt hozzá.
Majd így szólt fiatalabb társához:
-Indulnunk kell. Minél hamarabb fel kell jutnunk a Kapuhoz. Nagyapám már nagyon várhat.
Társa bólintott. A két vándor összeszedte kevéske holmiját, a fiatalabbik füttyentett a kutyának. Elindultak befelé az erdőbe, az ösvényen.

Jó két óra óra múlva a történetünk elején bemutatott erdőben két lovas haladt az ösvényen a vadászlak felé.
Öltözetük messziről árulkodott varázsló mivoltukról. Finom anyagból készült köpenyeiket furcsa szimbólumok díszítették.
Fegyverük csupán egy - egy hosszúkard volt. A fiatalabbik még egy apró szemekből készült könnyű láncinget viselt köpenye alatt. Látszott, hogy ha harcolni kell, azt biztosan nem a fegyverekkel fogják elsősorban tenni. Borjúnyi termetű, loboncos kutya loholt mögöttük, nyelvét lógatva, érzékeivel a környező erdőt fürkészve.
Az idősebbik megállította a lovát.
-Közeledünk, Anter! - szólt.
-Igazad volt, Ryken mester. Jó, hogy vettünk lovakat a Kapuhoz közeli faluban. Messzire kellett volna gyalogolnunk.
-Ismerek itt minden fát és követ. Itt nőttem fel. A nagyapám nevelt és tanított, míg Elfeleinbe nem kerültem. Szeretem ezt a vidéket. Alig várom, hogy hazaérjek.- indult tovább. Majd hirtelen újra visszafogta a lovát.
-Furcsa érzésem támadt. Mintha nem túl régen valami nagyon erős, gonosz lélek járt volna erre.
-Én is érzem, Mester!
-Igyekezzünk. - sürgette társát Ryken nyugtalanul.
Vágtatni kezdtek a keskeny úton. Kisvártatva egy tisztásra értek. A tisztáson , sziklák védelmében megbúvó ház és környéke nyugodt volt. Ryken fellélegzett. Itthon tehát nincs baj. De akkor mi történhetett?

A lovakat a lovászra bízták, majd a mágus - nyomában tanítványával - a házba sietett. A kandallóban most is égett a tűz.
Előtte üldögélt egy kényelmes karszékben az öreg varázsló, Ryken nagyapja.
- Már vártalak, fiam. Örülök, hogy szerencsésen hazaértél. Látom, társad is van. Őt is szívesen látom.
-Anter, a tanítványom- mutatta be Ryken.
-Valami történt nemrég a környéken. - mondta ki olyan hangsúllyal, mint aki válaszra vár. - gonosz jelenlétet éreztünk idefelé jövet.
-A Fekete Démon járt erre. Alisa hercegnőt erőszakkal elvitte, hogy a jóslataira támaszkodva még nagyobb hatalomra tehessen szert.
-Alisa?! Indulunk máris, hogy megtaláljuk.
- Lassabban, fiam. Lion úrfit hazahívtam. Együtt tudtok csak szembeszállni a Démonnal. Most pihenjetek le, ebédig. Utána mindent megbeszélünk.
-Lion hazajött?!
-Igen, az éjjel ért haza. Látszólag mit sem változott. Magányos farkas. Azért apró változásokat érzékeltem az aurájában: Alisát említve - sajnálatot. Ezen kívül valaki másra irányuló mély szeretetet és hálát. Ezt viszont annyira elzárta a
lelkében, hogy szerintem még maga sem tud róla.
-Értem, akkor most lepihenünk.- indult felfelé az emeletre Ryken, nyomában tanítványával.
-A szobád üres, és mellette a vendégszoba is. Ebédre várlak titeket.