Magányos alak rótta az éjszakai háztetőket.Nem volt célja,csak fájdalma...mérhetetlen,felfoghatalan fájdalma.Ami marta a szívét és minden sejtjét.Menekülni akart ez elől a fájdalom elől,bár tudta,hogy bárhová is menekül,soha nem szabadulhat a saját gondolatai elől.Mindíg ott lesz mögötte,mint egy második árnyék,ami elkíséri mindenhová,és örökkön örökké emlékeztetni fogja,hogy van amire egy örökkévalóságig tartó lét sem elég hosszú,hogy elfelejtsen,hogy szeretett.Szeretett,tiszta szívből,és lélekből,ahogy csak egyszer adatik meg az életben.Amikor a társa minden lüktetését érzte,és magáénak tudhatta.Mikor minden gondolata a szeretett személy körül forogtak,és csak ő,az Ő boldogsága volt a legfontosabb ezen a világon.Nem értette,hogy miért kellett őt elveszítenie.Őt,akit az életénél is többre tartott,és szeretett.Társa lelt,és életében előszőr képes volt megnyílni valaki előtt.Előtte tökéletes magányban élt.Elzárta magát a külvilágtól,hogy ne érje csalódás,hogy ne bánthassák.Önként vállalta a száműzetést,és tudatosan választotta a magányt.
Aztán egy nap megtörtént az,aminek bekövetkeztét egyszerre félte,és vágyta.Jött valaki,aki belátott a falak mögé..és szavak nélkül tudta,hogy mit tett magával.Akit nem riasztott el,az önként vállalt rabsága.Már kezdte volna leomlasztani a falait,amikor a Sors úgy gondolta,hogy nem érdemli meg ezt a kis boldogdságot sem,és a halál képében elragadta tőle a szeretett lényt.Ő pedig újra egyedül maradt.De ez a magány már nem olyan volt,mint addig.Ezt nem ő válaszotta,ezt kapta,mint egy átkot.De nem tudott mit kezdeni vele.A fájdalom már szinte teljesen felemésztette.Útja a temetőbe vezetett.A temetőbe,ahol Ő nyugodott.Mint oly sokszor azóta a rettenetes este óta most is friss fehér rózsa illatozott a kővázában.
Az egyszerű sírkő,neki az életet jelentette.Az életet,amit soha nem tapasztalhatott meg.Amiből csak egyetlen,kis halványan pislákoló kis fénysugár jelent meg,mint egy jelenés.
Lassan kezdett pirkadni.A fájdalma pedig sokkal nagyob erővel tört felszínre,mint addig bármikor.Ráborult a hideg kőre,és hagyta,hogy átjárja az emlék,és a fájdalom.Lassan álomba merült,ahonnan már nem volt többé ébredés.
A hajnal elsősugarai felszászárították a könnyeit,és az újra,és újra megújuló napistennő,csak egy,a sírkőn,örök álmát alvó,hófehér szárnyú kőangyalt talált,aki utolsó lehelletével kimondta,azt az egyetlen szót,amitől egész életében félt,és abban a pillanatban legyőzőtt.
AJÁNLOM AZ OLDALT
