Csak néztem rá döbbenten. Csodaszép volt, és nagyon elegáns. Az arca sápadt, és valahogy furcsán kortalannak tűnt. Nagy zöld szemei voltak, csillogó fekete haját elegáns kontyba fogta. Látszott rajta, hogy dúsgazdag.
- Bizonyára elfáradtál a hosszú út során! Kérlek, fáradj beljebb.
Azzal finoman megfogta a karom, és bekísért a házba. Elegánsan berendezett, japán palota volt. Olyan volt, mintha nem is lépne, hanem suhanna. Leültetett egy párnára. Egy cselédlány rögtön megjelent, és teát tett le elém.
- Ki vagy te? –nyögtem ki.
Tudtam, hogy nem épp a legudvariasabb üdvözlés, de nem tudtam mást mondani.
De láthatóan nem zavarta. Kedvesen elmosolyodott:
-A nevem Midoriko úrnő. Kérlek, szólíts Midoriko-samának. Mostantól nálam fogsz lakni.
Ezt úgy mondta, mintha természetesnek venné, hogy egy vadidegen költözzön hozzá, akit most lát életében először.
Én csak hebegni tudtam, rám egyáltalán nem jellemző módon.
- De mégis mért? Mért hoztál ide? És mért kéne nálad laknom? –ömlöttek belőlem a kérdések.
De ő csak mosolygott. Csodálatos mosolya volt, finom, és tartózkodó, mégis szívmelengető.
- Az, hogy mért hozattalak ide, egyértelmű. Nem szeretném, hogy Viktória vagy Alex rátaláljon. Úgy tudom, neked is kijutott már a szenvedésből. –mintha kicsit elhomályosult volna a tekintete. –Tudod ismertem a nővéredet, és nagyon szerettem őt. És …
- Tényleg ismerte Christint? –vágtam a szavába.
Tudtam, hogy szörnyen neveletlenül viselkedem, de nem bírtam megállni.
- Igen ismertem. –nem látszott mérgesnek, mert félbeszakítottam. Az arca ugyanolyan nyugodt volt, mint eddig. –Nagyon csodálatos nő volt. Fiatalkoromban segített nekem, és én azóta is hálás vagyok neki. És mivel máshogy nem tudom viszonozni, szeretnék legalább a húgának menedéket adni.
Mindazt olyan nemes egyszerűséggel közölte, hogy egy másodpercig se kételkedtem szavai igazában.
- És mit segített Önnek a nővérem? –kérdeztem mohón.
Minél többet meg akartam tudni róla, és az előző életemről.
- Azt hiszem, ez most egy hosszú történet, és te igazán fáradt lehetsz. –hárította el kedvesen a kíváncsiskodásom. –Most menj lefeküdni, lesz még elég időnk beszélgetni.
Egy szobalány máris mellettem termett, és mutatta az utat kifelé.
- Jóét gyermekem!
- Öhh, köszönöm! –mondtam zavartan. –És önnek is.
A fürdőházba vezettek, ahol párás levegő, és édes nővények illata terjengett. A cselédlány elkezdte lefejteni rólam a szakadt, mocskos ruhám.
- Nem kell, megy ez egyedül is! –hárítottam el zavartan.
Ő döbbenten nézett rám.
- Kisasszony, nekem az a dolgom, hogy önnek segítsek! –mondta határozottan.
Látszott rajta, megbántottam a visszautasításommal. Nem voltam hozzászokva, hogy mások vetkőztessenek, vagy lássanak meztelenül.
- Rendben. –adtam be végül a derekam.
És ő szépen kibújtatott az össze ruhámból, míg ott nem álltam, anyaszült meztelenül. Próbáltam takargatni magam, és a cselédlány láthatóan nem értette a zavaromat.
Majd beültem a forró vízbe, melyben virágszirmok úszkáltak.
- Mi a neved? –kérdeztem a lánytól.
- Jume. –válaszolta.
- Kedves név! –mondtam. –Régóta itt dolgozol?
Megpróbáltam összebarátkozni vele. Kicsi volt, körülbelül olyan magas lehetett, mint én. Az alakja is ugyanolyan vékony volt, csak neki keskenyebb csípője, és kis melle volt. De mosolygós barna szeme, és rövid barna haja.
Háthajtottam a fejem, és kényelmesen elnyúltam a forró vízben.
- Igen, körülbelül 10 éve?
Döbbenten néztem rá. Alig lehetett több 14 évesnél.
- Mennyi idős vagy? –kérdeztem gyanakodva.
- Idén januárban múltam harmincöt. –úgy beszélt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy ilyen gyerek külsővel, harmincöt éves legyen.
- Te is vámpír vagy?
- Igen. Az úrnő talált rám, 13 évesen félholtra verve. Apámnak ez volt a kedvenc szórakozása. Magához vett, és felszabadított.
- Vagyis átváltoztatott. –pontosítottam.
- Igen. És azóta is hűen szolgálom őt.
- Nem is zavar, hogy elvette az életed? –néztem rá döbbenten.
Erre viszont ő lepődött meg.
- Nekem előtte nem volt életem. Miután átváltoztatott utána viszont boldog voltam. Végre igazán gyermek lehettem. Ez otthon sohasem adatott meg.
- Értelek. –mondtam elgondolkozva.
Eddig soha eszembe se jutott, milyen előnyökkel jár is a vámpírlét. Mindig csak a hibákat láttam, és kerestem. Erre itt van egy harmincöt éves lány, gyermeki ártatlansággal, és ő észre tudta venni benne a jó dolgokat. Kezdtem megérteni, mért is szeret itt lenni, és mért nem ítéli el a létezésnek ezt a formáját.
Éreztem, ahogy a fejemhez nyúl, majd hogy hirtelen lecsúszik fejemről a paróka. Döbbenten kiáltott fel, ahogy a mocskos, vörös frizura alól előbukkant az ezüstszínű hajzuhatag.
- Kisasszony! –kiáltott döbbenten. –Mért rejti el a haját, ha egyszer ilyen csodálatos?
Ámulva simogatta a hosszú fürtöket. Most, hogy ő a bizalmába avatott, én se tagadtam meg tőle az enyémet. Elmeséltem neki a történetemet, egészen a legelejéről.
Azt hiszem, akkor kezdődött a barátságunk. Bár mindig udvariasan viselkedett velem, én inkább a testvéremnek éreztem, mintsem a szolgámnak.
Nagyon furcsa volt, hogy a földön kellett aludnom. Bár mostanság megszoktam, hisz voltak esték, melyeket az utcán töltöttem. Nem mertem megkockáztatni a drága szállásokat, nehogy felfigyeljenek rám. És tudtam, a vámpírok is keresnek.
Egyszer hallottam, amint két vámpír, akik nyilván nem tudták, hogy én is az vagyok, beszélték, hogy Alexander de Vandeportn’s gróf hatalmas jutalmat ajánl a megtalálómnak. Nem is értettem, mért kellek neki ennyire, azok után, ahogy megalázott. Talán hogy még teljesebb legyen a bosszúja. Mert hiába gondolkodtam rajta rengeteget, csak arra tudtam következtetni, hogy a kezdetektől fogva tudta ki vagyok, és csak meg akart alázni. Ahogy a nővéremet megölte. Mostmár biztosan éreztem, hogy így történhetett. Hisz mi másért kellett volna meghalnia Christinnek? És nekem is az előző életemben? Biztos magára haragította valamivel. De neki nem volt elég rajta bosszút állni, engem is meg kellett törnie. Gondolom meg is akart ölni, csak nem sikerült neki. Ezt persze mind csak spekuláció volt, de úgy éreztem igaz. De sajnos nem tudtam megkérdezni senkitől.
Így minden este fájó, kínzó gondolataimmal merültem nyugtalan álomba…
Másnap későn keltem. A nap sugarai már átszűrődtek a sötétítőn, lágyan simogatva a bőrömet. Szinte rögtön ahogy felültem belépett Jume, egy egyszerű, fehér kimonóval a kezében. Finom anyag volt, de nem volt rajta semmilyen dísz.
Felvettem, és hát… Hogy is mondjam…Olyan szűzies voltam benne.
Ettől igazán zavarba jöttem. Úgy éreztem, már egyáltalán nem illik a természetemhez ez az ártatlanság. De mégis büszke tartással mentem ki benne.
Midoriko-sama már várt engem. Ma is gyönyörű volt, lilás-rózsaszínes kimonójában.
- Ülj le kedvesem. –mutatott az egyik párnára.
- Köszönöm. Azt mondta, ma beszélhetünk.
- Igen. De nem vagyok biztos benne, valóban hallani szeretnéd e a történetemet. –sóhajtott szomorúan.
Mérgesen emeltem rá a szememet. Nem tudom mért, de erre elnevette magát. Még nem hallottam nevetni, mégis olyan ismerős volt. Vissza kellett mosolyognom rá.
- Annyira hasonlítasz a régi önmagadhoz! Ha mérges voltál valamilyért, akkor is mindig pont így néztél rám.
Némán figyelve ittam a szavait. Ő újra elkomolyodva rámnézett.
- Rendben van, megígértem. Előbb-utóbb úgyis meg kéne tudnod. Akkor hát kezdjük az elején:
Az 1800 –as években születtem, itt Japánban. A szüleim nagyon szegények voltak, így eladtak egy kereskedőnek. 11 évesen. Én már akkor is szép voltam, így egy férfi hamarosan megvett. Kedves öregúr volt, és hálistennek sohasem zaklatott. A felesége rég meghalt, és ő igazán tehetséges festő volt. Gyakran lefestett. Sajnos három év múlva meghalt, és én az utcára kerültem. Prostituált lett belőlem, majd később sikerült egy kis pénz gyűjtenem, és elutaztam Angliába. De ott se lett sokkal jobb a sorom. Bárokban léptem fel, énekeltem, táncoltam. Egy éjjel megtámadott valaki. Soha nem tudtam meg ki, de leszúrt. Hatszor mélyesztette belém a kését. Én épp haldokoltam, mikor egy gyönyörű, ezüsthajú lány lépett elém. Azt hittem a mennyben vagyok, és ő egy angyal. De nem az volt. Letérdelt mellém, és letörölte az arcomról a vért. Majd azt mondta, hogy ne féljek, minden rendben lesz. És szívni kezdte a véremet. Éreztem, ahogy a maradék erőm is elszáll. Aztán egy szép szobában ébredtem. Igen, a nővéred megmentett. Én hálából a szolgálatába álltam. Olyan volt nekem, mintha a nővérem lenne. Akkoriban ismerkedett meg Alexander de Vandeportn’s gróffal, és teljesen egymásba szerettek. Csakhogy ezt a mostohaanyja nem nézte jó szemmel. Persze a fia előtt ezt titkolta. Majd miután megszületett a húga, Christin apja hirtelen meghalt. Az anyja nem élte túl a szülést. Csak ők ketten maradtak. Christin, és te. Én lettem a keresztanyád, és a dajkád. Már akkor gyönyörű kislány voltál. És pont az ellentéte Christinnek. A mindig nyugodt volt, te pedig harcias, eleven természet. Mint tűz és víz. Jól megvoltunk mi ketten. De Christin meghalt. Nem tudom, ki ölhette meg, de gyanítom, hogy Alexander gróf. A rákövetkező éjszaka megjelent nálam, és kérte, hogy öljelek meg. Nem akarta, hogy te is ugyanattól a gyilkosnak a kezétől hullj el. Az ő lelke már nem születhetett újjá, hisz eljutott a mennybe. De a tied igen. Kérte figyeljem az embereket, és ha megtalálom az ő kicsi húgát, gondoskodjak róla, ha eljön az idő. És én eleget tettem a kérésének. Bár a szívem szakadt meg, elvettem az én kis Aliciám életét. Utána több évig vártam, de nem történt semmi. Végül úgy gondoltam, a tervünk kudarcba fulladt, és visszajöttem Japánba. Gésa lettem. Japán egyik leghíresebb gésája. Belémszeretett egy gazdag úr, és elvett feleségül. Ő soha nem tudta meg, mi vagyok én. Boldog éveket töltöttünk együtt, de húsz év múlva meghalt, hatalmas vagyont hagyva rám. A te örökséged is én őrzöm, azóta se nyúltam hozzá. És azóta is vártam, hogy megérkezz…
Hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak. Most hallottam először, teljes egészébe a történetem. És a nővérem történetét. Ironikus, hogy mindketten ugyanabba a csapdába estünk.
Felálltam, és Midoriko elé sétáltam. Azt hitte, meg akarom ütni. De én leborultam elé, és sírva a nyakába borultam…