Revolution – Forradalmárok

A nap verőfényesen sütött. Mintha még ez is a szívemet akarná fájdítani. Rengeteg ember gyűlt össze a téren. Én az első sorokban álltam. És végül megérkezett.
Két tagbaszakadt férfi vezette fel az emelvényre. Hosszú barna hajába belekapott az őszi szél, fejét magasra tartotta, és úgy vonult végig a csőcselék közt, mint valami királynő. Lucy.
Az én drága Lucym! Most először nézett az emberekre. Szemét ide-oda forgatta. Mintha keresett volna valakit. Majd összekapcsolódott a tekintetünk, és elmosolyodott. Mintha csak azt mondaná, ne sírj kicsi lány, hamarosan követsz. Erőtlenül megpróbáltam viszonozni a bátorságát, de szám remegett a visszafojtott sírástól. A legjobb barátnőm, a testvérem kivégzésén állok.
Hirtelen felrémlett előttem, minden egyes együtt töltött perc.
Három hónapja ismertem meg Lucyit. Iskola volt, épp a harmadik nap. Két fiú, akiknek a szülei a Kormánynak dolgoztak, felsőbb körökben, rámszálltak. Bevonszoltak egy szertárba. Az ilyesmi a mi országunkban persze tilos volt, de mindenki tudta, megtörténhetnek.
- Nee! Eresszetek el! –sikítottam.
A legnagyobb, egy magas, szőke fiú hátulról befogta a számat. Hiába vergődtem. Hallottam a lihegésük, éreztem izzadt testük állatias bűzét. És nem tudtam mit tenni. A kis dagadt letérdelt elém, és benyúlt az iskolai szoknyám alá. Megmerevedtem a borzalomtól. Tudtam mire készülnek, bár nálunk a szex az tabu téma volt. A Kormány rendeletei szerint két ember csak az esküvője után szeretkezhetett egymással. Aki megszegte a szabályt, megvetették, kitaszították a többiek. De persze csak a lányokat. A fikról soha nem derültek ki ilyen afférok, mégis állításuk szerint az osztálytársaim fele volt már nővel.
A dagadt fiú, talán Jimnek hívták, most előttem térdelt, ujjaival a bugyimban matatatva. Majd a fejével közelített az ölem felé. Láttam amit eltűnik a szoknyám alatt, utána valami nedveset éreztem. Két ujját pedig feldugta a hüvelyembe.
Sikítottam, de a számat takaró kéz miatt csak enyhe nyöszörgésnek hallatszott. Nagyon fájt! A könnyeim csorogtak az arcomon, de senki nem segített. Az nem volt szokása az embereknek.
Aztán egyszer csak vége lett. Az engem tartó kezek lehullottak, és éreztem, ahogy a teste mögöttem a földre rogyik.
- Na ezt kapjátok ki, kibaszott kis mocskos patkányok! –hallatszott egy lány dühös hangja.
Majd az előttem térdeplő kis szörnyeteg is ájultan rogyott a földre.
Akkor láttam életemben először Lucyt. Gyönyörű volt, magas, hosszú barna haja a lapockájáig ért, ragyogó kék szemei most dühösen szikráztak. Kezében egy vascsövet tartott. Lábaim felmondták a szolgálatot, és én az iszonyattól amit átéltem, remegve összecsukottam.
- Jól vagy? –térdelt le mellém. –Megtették?
Némán ráztam a fejemet. Majd, magam sem tudom mi késztetett rá, zokogva az ölébe borultam. Halkan sírtam, míg ő a hátamat simogatta.
- Csss, ne sírj kicsi lány, már vége! –mondta halkan, de a simogatást nem hagyta abba.
És hagyta, hogy kisírjam magam.
- Köszönöm! –suttogtam, mikor végre kicsit megnyugodtam, rekedt hangon.
- Nincs mit. Már elmúlt. Mi a neved?
- Sheila Noxana. –nyögtem ki. –És neked?
- Lucy. Csak így egyszerűen. –mosolygott. Gyönyörű mosolya volt. –Elsős vagy, jól gondolom.
Bólogattam.
- Ne félj, mostantól megvédelek! –ölelt meg. –Na gyere állj fel. Ami itt történt, szerintem a saját érdekedben hallgass!
Megint csak bólogattam. Azt hiszem, itt kezdődött a barátságunk. Utána mindent együtt csináltunk. Lucy 17 éves volt, de ez nem zavart minket. Olyan lett, mintha a nővérem lenne. Jobban is megértett, mint az igazi nővérem.
Nem igazán voltak barátaim, a furcsa, szokatlan kinézetem miatt. Különböztem tőlük, és ez zavarta őket. Alacsony voltam, kb. 165 cm, hosszú, fekete hajam a derekamig ért, és nagy bíbor vörös szemeim voltak. Ez már alapjában véve óriási bűnnek számított. Az elfogadott a barna haj, barna szem volt. Haj, köröm, és arcfestés tilos. Már a kék, és zöld szeműeket is lenézték, de tőlem egyszerűen rettegtek. Tilos volt különbözni! A Kormány parancsa.
Pedig szép voltam, nagyon is szép, csakhát az átlagtól teljesen eltérő. A mellem nagy volt, a derekam vékony, az arcom finom vonású. Apám mielőtt eltűnt, gyakran mondta, bajom lesz még a szépségemből.
Apám kormányellenes volt, és mint az ilyet általában, elég nehéz titokban tartani. Öt éve elhurcolták, és azóta nem láttam. Valaki feladta.
Anya ellenezte, hogy Lucyval barátkozzak. De azt a szeretetet, és rajongást, ami hozzá fűzött, nem lehetett elszakítani.
És most itt állok a kivégzésén. Egy csuklyás, fekete ember, hangosan olvassa a „bűneit”. Körbenézek az embereken. Egyesek arca szomorúságot, másoké megdicsőülést, és helyeslést tükröz. Anyám ott áll a pódium másik végén. Látom, ahogy bólogat, és helyesel. Elfog az undor. Legszívesebben hánynék, de tudom, hogy nem lehet.
Majd felállítják Lucyt egy kis dobogóra. Végig engem néz, és mosolyog. Mintha belőlem próbálna erőt meríteni. A kötelet a hóhér a nyakára akasztja. Dobszó hallatszik.
Egyre gyorsabban, és gyorsabban, majd…
Lucy, az én gyönyörű, drága, kedves Lucym. Ott lóg a kötélen, teste megfeszül, himbálódzik. Nem bírom elfordítani a fejem. Nem törte ki a nyakát, fuldoklik. Csak nézem, ahogy még az utolsó erőfeszítéseket teszi, az életben maradásra. Majd kikerekednek a szemei, egykor olyan szép arca most lila, és nem mozdul többé. Csak a kegyetlen kötél himbálódzik.
Felhangzik a tapsvihar. Tudom, hogy tapsolnom kéne, de nem megy. Kezeim erőtlenül lógnak a testem mellett, és csak nézem, nézem.
Lucy. Hát így ért véget egy nagyszerű ember élete.