Lassan egy hónapja edzek együtt Joruval. Vicces visszagondolni az első napokra. - Ez a csaj nem normális! –panaszkodtam Zoénak. –Nézd meg! Kékre-zöldre vert. És igaz is volt. Joru, bár utáltam beismerni, sokkal ügyesebb volt nálam. Eleinte. De kölcsönösen megtanultuk tisztelni egymást. Joru kemény, és kiváló tanár volt. Erős, nem riadt vissza a nehéz feladatoktól, és mindig jobb teljesítményre ösztönzött. Le akartam győzni, fölül akartam múlni őt. Szinte minden napot együtt töltöttünk. És láthatóan ő is élvezte a kis csatáink. Egyre inkább barátomnak, mintsem ellenfelemnek éreztem. Egyszer azt merészeltem neki mondani, mikor épp a 300-adik fekvőtámaszt csináltam, hogy neki könnyű, ő csak nézi. Erre beállt, és velem együtt nyomta ki a maradék kétszázat! Minden erőfeszítés nélkül. És bár én még a 15-t se töltöttem be nagyobb voltam nála. Ez mégse szegte kedvét attól, hogy néha jól elverjen. Imádtam vele harcolni. Bevallom, szenvedélyemmé váltak a küzdelmek. És nem csak karatét tanultam Jorutól. Egyre többször vettem rész az utcai harcosok gyakorlásain, sőt Zoé megígérte, hogy megtanít a saját harcára, a kapuera. Viszont a kedvencem mégis a kardforgatás, és a lövés maradt. Jorutól kaptam két, rövid pengéjű (kb. 20cm-s) kardot. A végén olyan jól bántam velük, hogy néha még őt is sikerült legyűrnöm. Minden második este, volt egy kis szórakozásunk. Ez abból állt, hogy kihívtuk egymást. Kis harcok voltak, első vérig mentek. Általában puszta kézzel. A győztest megünnepeltük, a vesztest pedig felsegítettük. Olyan voltunk, mint egy nagy, furcsa család. Épp egy ilyen harc közepén voltunk Marcossal, amikor megérkeztek a felderítők, és az élelembeszerzők. Élükön Kannibállal. Minden rögtön félbemaradt, mentünk üdvözölni a többieket. Ismerős arcot kerestem a tömegben. - Lionel! –kiáltottam oda neki. – Hé Lionel, várj! Másodjára már elért hozzá a hangom. Mosolyogva megfordult, és bevárt. - Nahát csinibaba, nem sokat változtál! –nézett rám kaján vigyorral. –Jó az új frizura! És a fölső is! A tekintetét mereven a melleimre szegezte. És mivel jó egy fejjel magasabb volt nálam, tökéletes belátás engedett neki. - Auu! –fogta meg sajgó vállát. –Mikor lettél ilyen erős? Hát igen, nem szeretem, ha szőke perverz szépfiúk méregetnek. - Seggfej! –vágtam oda neki. –Lionel. Nincs valami híred a családomról? –váltottam kedvesebb hangnemre. Zavartan nézett körbe. Tudtam, hogy nem szabad a fenti világról információkat kiadnia, de hát ez teljesen veszélytelen kérdés volt. - Hát öhh… - Neked már nincs fent családod! –csattant egy hideg, bársonyos hang a hátam mögött. Villámgyorsan tettem egy 180 fokos fordulatot. Hannibál állt előttem teljes valójában. - Nekem ott a családom, ahol én akarom! –válaszoltam csípősen. –És csak tudni akartam, mi van a nővéremmel. Lenézően mért végig. - Nem érdekelnek minket olyan piti kis emberek, mint a nővéred! –válaszolt flegmán. –Egyébként se tartoznak rád ezek az információk! És ekkor szállt le a vörös köd. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Mint már gyakran mondtam, egyre több rossz tulajdonságom is a felszínre bukkant, a jók mellett. A hirtelen haragom is közéjük tartozott. Megindultam előre, de olyan gyorsan, mintha futnék. Pedig nem siettem, csak hidegen, céltudatosan lépkedtem. Felemeltem az öklöm, és meglendítettem. Pont állon találtam el, a nagy Hannibált. Döbbent csend lett körülöttünk. Hannibál volt a főnök, ezt senki nem kérdőjelezte meg. De hogy egy ilyen szemét, aljas bunkó, azt nem gondoltam volna… - Ha tudsz valamit a nővéremről, áruld el! –mondtam parancsolóan. –Vagy szétrúgom a seggedet! Hát igen, a túlzott magabiztosságom a másik rossz tulajdonságom volt. Ahogy Lionel egyszer megjegyezte, életében nem találkozott még olyan tüzes kis nőcskével, mint velem. - Úgy gondolod? –nézett rám, azokkal a jeges szemeivel. Ha tekintettel ölni lehetne, én már rég halott lennék. - Úgy. –válaszoltam tömören. - Lássuk! –mosolyodott el, és ledobta a köpenyét. Mindenki izgatottan figyelte a fejleményeket. A szóváltást nem hallották, de a harc izgalmasnak ígérkezett. Hannibál eddig csak kétszer vett részt ebben a játékukban, és mindkétszer törött végtagokat hagyott maga után. Ugyanakkor meg is ijedtek, mivel igazán megszerettek addigra. - Hannibál hagyd! –lépett oda mellé Zoé. –Hisz még csak gyerek! Édes Zoé. Mindig úgy vigyázott rám akkoriban, mintha egy porcelánbaba lennék. Most is megpróbált megvédeni. - Ha ilyen nagy a szája, viselje a következményeket! –mosolygott megvetően Hannibál. Biztos volt a győzelmében. –„Most majd szétrúghatod a seggemet!” Olyan lenézően nevetett, hogy legszívesebben rögtön nekimentem volna. De most uralkodtam magamon. Tudtam, hogy erős ellenfél, megpróbáltam józan maradni. Zoé félreállt. Szinte soha nem fordult elő, hogy valaki ne hallgatott volna rá. Még Hannibál is nagyra tartotta a véleményét. Hát most nem. - Mi az kiscica? –nézett gúnyosan. –Beszartál? Elindultam felé, de hírtelen másfél métert estem hátra. Hasbarúgott! Nem is láttam, ahogy megmozdult, olyan gyors volt. Nyögve feltápászkodtam. A közönség fájdalmasan felszisszent. Egyértelmű volt az erőfölénye, de ezt sose ismertem volna be. Makacsul felálltam. Innentől nem igazán emlékszem a harcunk kimenetelére. Nagyon sok ütést kaptam, és adtam is. Azt hiszem, egy combrúgás terített le a lábamról. - Nem hittem volna, hogy eddig bírod! –most mintha kevésbé lett volna megvető a hangja, és a tekintete. –De mostmár eleget kaptál. Add fel! - Azt lesheted! –és kiköptem egy kis vért. Megtöröltem a szám, és feltápászkodtam. Mostmár senki nem élvezte a harcot. Mindenki érezte, hogy ez nem egy barátságos kis küzdelem, hanem vérre, tekintélyre menő harc. Szánalmasan nézhettem ki, a véraláfutásos karommal, és felrepedt arcommal. Nyögve feltápászkodtam. - Köcsög. –fűztem még hozzá. Nem tudom mi hajtott, mért ingereltem. Élveztem, hogy kihozhatom a sodrából. Az egész kapcsolatunk ilyen volt, a kezdetektől. Egy kíméletlen harc. Testekkel, vagy szavakkal. Senki nem hitte volna, hogy még képes vagyok egyáltalán mozogni is. De én felálltam. És ütöttem. Hannibál szájából vékony vércsík indult. Először elmosolyodott, majd gonosz tekintetét rám emelte. - Ez fájni fog! –pördült a lába, és én ájultan a fölre rogytam. - Még egy ilyen idegesítő kölyköt! –dühöngött valaki az ágyam mellett. - Ki a kurva….? –gondoltam. Lüktetett a fejem, nem láttam semmit, és fájt mindenem. Hallottam, hogy valakik beszélgetnek az ágyam mellett. Inkább még nem félhulla pozícióban maradtam, ugyanis érdekesnek ígérkezett az eszmecsere. - De van benne spiritusz, el kell ismerned! –hallatszott egy maszatos, női hang. - Inkább hülyeség! Így is péppé vertem, ez meg a végsőkig folytatta. - Elszánt a kicsike, az tény. –mintha mosolygott volna. –De te is kaptál párat! - Höh! –mordult fel a férfi. - Illene méltányolnod! –folytatta az előző. - Mire gondolsz?! –horkant fel a másik. - Vedd be felderítőnek! Hasznodra lehetne! - Na azt lesheted! –olyan hangosan beszélt, legszívesebben megrúgtam volna, de az ájultak ugyebár nem verekszenek.–Attól hogy jól néz ki, vagy nagy a melle, nekem nem kell a nyakamra koloncnak! - Nahát! –résnyire nyitottam a szeme, és láttam amint Zoé teli szájjal, vigyorog. –Nem csak egy kölyök? Már jól is néz ki?! - Na húzz a jó büdös picsába! –azzal Hannibál kiviharzott az ajtón. Én meg gyorsan visszazártam a szemeimet. - Már felébredhetsz, elment. –hallatszott Zoé hangja. Kicsit szégyenkezve pillantottam fel. Végig tudta, hogy már magamhoz tértem. - Hát kicsi, mit ne mondjak, elég szarul nézel ki! –állapította meg szánakozva. - Kössz, a kedvességed mindig lenyűgöz! –vágtam vissza epésen. Megpróbáltam felülni, de ekkor éles fájdalom hasított az oldalamba. Inkább visszafeküdtem. Zoé szobájában voltam, valószínűleg rögtön ide hoztak miután Hannibál kiütött. - Most mindenki röhög rajtam? –kérdeztem csalódottan. - Nem! –válaszolt Zoé magabiztosan. – Hülyének tartanak, de bátornak is! - Kössz! Te tényleg jól esel az embernek. –morogtam. –Egészen felvidítasz… - Szóval ott tartottam, hogy az általános vélemény rólad, kicsit elmebeteg, de bátor. És ezt Hannibál is elismerte, pedig ez nála nagy szó! Mostantól te is kimehetsz a felderítőkkel. - Júj de jó! –vicsorogtam gúnyosan. - Én a helyedben örülnék neki! –Zoé teljesen komoly maradt. –Ez egy nagyon komoly feladat, csak a legjobbak mehetnek. Ilyen kis újonc mint te, általában évekig várni szokott, míg elég alkalmasnak bizonyul. Mit gondolsz, mért vannak ezek a kis küzdelmek? - Hát nem szórakozásból? - Hát nagyon nem! Ezzel mérjük föl, ki léphet ki a harcmezőre! Elgondolkozva néztem rá. - Te mért nem jössz velünk? Zoé erre végre elmosolyodott. Fekete arcából hófehéren villant ki a fogsora. - Valakinek tartania kell lent is a frontot! –vigyorgott. –Különben ki vigyázna a sok hülyegyerekre! Vele együtt nevettem. Bár minden arcizmom fájt, már nem igazán tudott zavarni. Az utóbbi időben el se tudtam volna képzelni magam egy-két lila, vagy zöld folt nélkül. De mikor megláttam magam a tükörbe, még én is elborzadtam. - Ez tényleg én vagyok?! –kérdeztem döbbenten. Közelebb mentem a tükörképemhez, mintha reménykednék benne, hogy hallucináció. De nem volt az. Én voltam, méghozzá teljes valómban. Elborítottak a véraláfutások, és a kisebb-nagyobb hegek. A máskor olyan szép arcom felpuffadt, és helyenként felrepedt. A sárgás-fekete maszkomról nem is beszélve. Hát igen, az én hülyeségemnek is megvan az ára!