7.fejezet

Mire újra emberien néztem ki, már legalább két hét eltelt. Mondjuk még mindig volt pár forradás, és zúzódás rajtam, de hát kit érdekel? Magamra kaptam kedvenc gönceimet, és már mentem is a gyűlésre. Ezen csak bizonyos emberek vehettek részt. Azok, akik elég ügyesek, hogy éjjelenként kimenjenek a városba. És már én is közéjük tartozom! - Na végre! –szólalt meg Hannibál flegmán, mikor beléptem. –Legközelebb méltóztatnál időben megjelenni? Éreztem, ahogy a vér megy föl a fejembe, és a nyakamon lévő ütőér is vészesen tágulni kezdett. Így inkább gyorsan leültem. A helység, ahol voltunk, távol esett minden gyülekezési, vagy gyakorló teremtől. És a hálószobáktól is. Így nem kellett attól tartani, hogy kihallgatnak minket. - Nos, ma éjjel több csapatban megyünk ki! –folytatta Hannibál. Az nem érdekelte, hogy nekem lila gőzöm sincs, hogy mi a helyzet. -A csapatok hattagúak lesznek. Lionel lesz az információszerző, Valerie az élelmiszer-beszerző, Yoru pedig a biztonsági, és felderítő csapatok vezetője. Én a fenti kémeinkkel fogok találkozni! Minden világos?! A többiek némán bólogattak, ám én még mindig hülyének éreztem magam. Mért van mindig ez?! Zoé bíztatóan rám mosolygott. - Majd a gyűlés után elmagyarázom. –súgta oda. - Most pedig a beosztásról! - Lionel nálad lesz: Marcos, és Gloria, Scott, és Jenice. Valerie: Daniel, Ralph, Eve, és Sheila Yoru: Michelle, Matt, Clio, és Ivor - Akkor most elmehettek. 8-kor felkészülve legyetek mind a csapóajtónál! Lelépni. Az egész társaság egy szó nélkül állt fel. Én se szólaltam meg, egészen amíg be nem csukódott Zoé szobájának az ajtaja. Inkább otthonomnak éreztem az ő, mint az én szobámat. - Hogy bassza meg! –fakadtam ki akkor. –Hogy oszthatott be pont Valerie-hez!? Hisz tudhatja mennyire rühell az a csaj! És nekem se épp kebelbarátnőm… - Hé nyugi! –huppant le Zoé vigyorogva az ágyára. –Lehet, hogy nem bírjátok egymást, de Valerie a csapatban a legjobb besurranó. És a kajalopáshoz pont az ő ügyessége kell! - De akkor is! –mérgelődtem tovább. –Mért pont ő?! És mi ez az égész felderítősdi? Most, hogy kicsit lenyugodtam, feléledt bennem a kíváncsiság. - Tudod hetente kétszer fel szoktunk menni a városba. Kaját szerezni, vagy épp megbeszélésre a fentiekkel. Ti most épp azt fogjátok csinálni. A kémekkel Hannibál egyedül szokott beszélni. Még mi se tudhatjuk kik azok. - De te tudod, ugye? –szóltam közbe. - Ez nem ide tartozik! –fojtotta belém a szót Zoé. –Tehát ő a fenti kémeinkkel találkozik, akik jelentik neki az új rendeleteket, és hogy melyik utcán lett megerősítve a védelem. Ők azok, akik elvegyülnek a birkák közt. A fedőnevük, a „Báránybőrbe bújt farkasok”. –itt elmosolyodott. –Találó, nem? Tehát Lionel csapata szerzi az információt. Betörnek a kormány épületébe, a kémeinktől szerzett információk segítségével, és megpróbálnak észrevétlenül adatokat leszedni. Yoru és bandája fedez mindannyiunkat. Ha netán felfedeznek minket, ők biztosítják a menekülési útvonalat, és ők tartóztatják fel az ellenséget. A csapatok is ennek megfelelően vannak összeállítva. - Azt tudom, hogy a mi csapatunkban Valerie a macska, de a többiekről fogalmam sincs, miben jók. - Daniel nagyon okos csaj, fantasztikus agya van. Betéve tudja az egész raktár alaprajzát. Ralph elég nagydarab, mint gondolom láttad, ő segít kihordani a nehezebb cuccokat. Eve a kocsit vezeti. Fantasztikus pilóta a csaj. Te pedig a védelmet biztosítod. - Én? –döbbentem meg. - Igen. Mint már bizonyítottad, elég makacs, ügyes, és elég hülye vagy, hogy a végsőkig kitarts. Ezt Hannibál is tudja, ezért oda osztott be. - Hannibál ennyire jól ismer minket? –gúnyolódtam. De láthatóan Zoét nem érdekelte a hangsúly, komolyan válaszolt. - Igen. Itt ő a főnök, mindenkiről mindent tudnia kell. Ki kivel jár, kibe szerelmes, ki miben kiemelkedően jó. - És te szállítod neki az infókat? –néztem rá gyanakodva. - Nem kell! –nevetett Zoé. –Fogalmam sincs honnan, de az az ember mindig, mindent tud! Na de mostmár jobb lenne nekiállnod készülődni. Ott álltam, magányosan a csapatomban. A többiek már összeszokottnak tűntek, és én új voltam köztük. Nem akarták a szemembe vágni, de nem bíztak bennem. Megérkezett Hannibál, és kiosztotta a szükséges utasításokat, és információkat. Majd elindultunk. Körülbelül egy órája menetelhettünk, mikor észrevettem, már csak Hannibál kísér minket. A többiek valahol leszakadoztak. Elfogott az izgalom. Az izgalom, hogy újra láthatom azt a helyet, melyet régen otthonomnak neveztem. Egyszer csak Valerie, a csapat vezetője lekanyarodott balra, és elkezdett felmászni egy létrán. Majd kilökte a csatornafedelet. Yoruék már előre biztosították a környéket, és szereztek nekünk egy kocsit is. Úgyhogy nem kellett váratlan látogatótól tartanunk. Amint felértem hirtelen bántotta a szememet az utcai lámpák gyér, természetellenes fénye. Annyira megszoktam már a lenti, fáklyás világítást, és a kicsit fülledt, nyirkos levegőt, hogy most úgy éreztem, hosszú hónapok óta, újra lélegzem. Mennyei érzés volt, ahogy a hűs esti szél az arcomba csapott, és simogatta a bőröm. - Gyerünk! –szólt rám Valerie ingerülten. - Nincs idő bámészkodni! Azzal beszállt a sarkon álló teherautóba. Zoénak igaza volt, Eve tényleg iszonyatos jó vezetett. Szélsebesen száguldottunk, a Danielle diktálta útvonalon, és körülbelül 15 perc alatt ott voltunk a város szélén az élelmiszerraktáraknál. Még szerencse, hogy Yoruék előre mentek, ugyanis egyetlen rendőrrel se találkoztunk. Bejutni már nehezebb volt. A kocsit, egy fás részen, a dombok között hagytuk. Most én következtem. A hátsó bejáratnál lévő biztonsági őrt kellet elintéznem. Nesztelenül mögé lopóztam. Láttam, amit büszke tartással, rendíthetetlenül ott sétál az ajtó előtt. Csak egy pillanatig céloztam. A hangtompítós pisztoly halk pukkanása hallatszott, és az őr összerogyott. A nyugtató lövedék pont a nyakába fúródott - Jöhettek! –suttogtam hátra. Valerie nem hazudtolta meg a becenevét. Macska módjára, észrevétlenül termett mögöttem. Kis híján felsikoltottam rémületemben, ahogy hirtelen megjelent. - Csss! –tette mutatóujját a szája elé. Az árnyékban odalopódzott az ájult férfihoz. Intett, hogy fedezzem. A szívem a torkomban dobogott, de nesztelenül követtem. Bár megfordult a fejemben, hogy inkább őt lövöm le, de fékentartottam magam. Bevallom, irigyeltem a nyugalmát. Látszott, hogy nem először csinál ilyet. Szerencsére az őrnél volt a kártya, amivel be lehetett menni az ajtón. Az gond nélkül feltárult. Akkor tárult a szemünk elé a második akadály. Egy rács, amihez nem tartozott semmiféle kulcs. - Vége! –suttogtam oda Daniellnek. –Ezen nem lehet átjutni. - Csak figyeld! –mosolygott magabiztosan. Valerie elindult a rácsok felé. Azok olyan keskenyek voltak, hogy egy felnőtt semmiképp ne férhessen át rajtuk. Egy percig nézegette, majd áttette az egyik lábát. Majd a fejét, és a törzsét csúsztatta át rajta. Végül bent volt. El nem tudom képzelni hogyan, de átpréselte magát a szűk rácsokon. Diadalmasan elmosolyodott, és ránk nézett. -A franc a szájukat, ezek a rácsok egyre közelebb lesznek! –azzal beütött pár gombot, és az ajtó feltárult. - Vagy csak te híztál meg! –kuncogott Daniell. Erre egy nagyon csúnya pillantás volt a válasz. Én némán követtem őket. Éreztem, hogy kezdő vagyok mellettünk. Egyre inkább világossá vált számomra, hogy nincs keresnivalóm közöttük. Előre mentünk. Megint csak Danielle utasításait követve. Ralph csendesen jött mögöttem. Én pisztollyal a kezemben fedeztem a társaságot. Majd végre megérkeztünk. Danielle bedugott a falba egy kis szerkentyűt, és erősen koncentrált. Valami biztonsági kódot próbált meg feltörni. Két perc múlva diadalmas mosollyal nézett fel ránk. És a következő ajtó is kitárult. Én mentem előre. - Jöhettek! Tiszta a terep. És a többiek betódultak. Gyakorlott mozdulatokkal kezdték zsákokba rakni a kenyeret, húst, és vizet. Döbbenten néztem, ahogy Ralph egyszerre egy körülbelül száz kilós zsákot rak fel a vállára, és viszi ki. De Valerie és Danielle is kivették a részüket. Szorgalmasan pakolták tele a zsákokat, míg én fegyverrel a kezemben őrt álltam. Már legalább az ötödik fordulónál tartottunk, amikor bent egyszer csak felkiáltottak. - Azt a kurva anyja! –hallottam Danielle hangját. Berohantam. Azt hittem baj van, de csak egy szép, barna üveget tartott a kezében. - Pia! –suttogta diadalmas mosollyal. –Azt hiszem, ezt az ajándékot nem utasíthatjuk vissza. Azzal elkezdte bepakolni az üvegeket a zsákokba. És én értetlenül visszamentem a helyemre. - Mi az a „pia” ? –morfondíroztam magamban. Nekünk ugyanis tilos volt alkoholt innunk, így egy idő múlva azt se tudtuk már, hogy ilyen is létezik. A „pia” csak a Kormány embereinek itala volt. Nagyon drága, és nagyon elit. - Mikor végeztek? –szóltam hátra türelmetlenül. Már vagy húsz perce hordtuk ki a cuccokat. Kezdtem ideges lenni. Mi lesz, ha az őr felébred? Vagy meglátják a kocsinkat. Ilyen gondolatok közt vártam, hogy végre végezzenek. - Kussolj! –hallatszott Valerie hangja. –Neked az a dolgod, hogy némán őrködj! A többit bízd ránk. Ralph éppen az utolsó zsákot cipelte ki, amikor hirtelen megszólalt a riasztó. Egy emberként ugrottunk fel. Az ajtó elkezdett lecsukódni. - Gyertek! –kiáltottam. A lányok eszeveszett iramban rohantak ki. Mindkét kezük tele volt. A zsákokban lévő üvegek egymásnak koccantak. Rohantunk. Rohantunk, mert az életünk múlott rajta. Már majdnem kiértünk, mikor…