A hat darab pisztoly csöve rezzenéstelenül meredt ránk. Mi kővé dermedve vártunk. Ralph valószínűleg még időben kiért, mielőtt az őr magához tért volna. - Azt hittétek hagyjuk, hogy a végtelenségig lopkodjatok tőlünk, ti kis Férgek? –mért végig minket gúnyosan, a nemrég még mélyen durmoló őr. - Hogy őszinték legyünk, azt. –érkezett a tömör felelet. Danielle ugyan kicsit remegve, de egyenesen állt, és bámult a szemük közé. Sebesen járt az agyam. - Hatan vannak, hat golyóm van. De egyszerre nem tudom elintézni mind. Gyors egymásutánba max négyet tudok eltalálni. Elrohanni mellettük nem lehet, túl nagyok. Gondolkoztam de az időnk egyre fogyott. - Figyeljetek! –suttogtam, a pisztolyom még mindig a morcos hangulatú biztonságiakra szegeztem. Ők is ránk. –Ti törjetek ki kétoldalt, és próbáljátok fellökni azt a kicsit, meg a girnyót. Én addig elintézem a maradék négyet. Ha megvan, futás. A lányok csak összenéztek, és szinte észrevétlenül bólintottak. - Akkor háromra! Egy… kettő…Három! Egyszerre dördültek el a fegyverek. Két őr összeesett. A golyó pont a szemük közé ment, vékony vércsíkot indítva a homlokukból. Ordítás, sikítás. Hatalmas kavarodás. - Sheila! –hallottam, ahogy Danielle kiabál. A hang irányába fordultam. Az alacsony köpcös épp a földre szorította. Nem sokáig töprengtem, felemeltem a fegyverem, és lőttem. Daniellet beborította a férfi kifröccsenő agyveleje. Azt hiszem akkor, és ott elhánytam volna magam, ha nem lettünk volna épp életveszélyben. Valerie jól boldogult, elvágta a másik őr torkát. Én az utolsót is szíven lőttem. Azt sajnos nem vettük észre, hogy egy még hiányzik. - Futás! –adtam ki a parancsot. Nem tudom mikor lettem egyszerű testőrből, csapatvezető, de mindenki szó nélkül engedelmeskedett. Rohantunk, ki a hűs éjszakába. - Danielle hol a kocsi? –kérdeztem futás közbe. - Megbeszéltük –lihegte –hogy vész esetén elindulnak nélkülünk! - A francba! –káromkodtam. - Ááááá! –sikított mellettem Valerie, és összeesett. Hirtelen megálltam, és odarohantam hozzá. - Baszdki! A kurva életbe! Bazdmeg! –szorongatta sebesült lábát. Villámgyors mozdulatokkal elkaptam a késem, amit a cipőmbe tartottam, és felhasítottam a nadrágját. (Ha nem ebben a helyzetben lettünk volna, asszem ezért megöl!) - Belefúródott a combodba! –állapítottam meg. Ömlött a lábából a vér. Az ellógott őr valószínűleg hívott erősítést. Sietnünk kellett. - Danielle adj egy lapos kavicsot, vagy valamit! –szóltam rá. Amilyen gyorsan csak tudtam, nyomókötést készítettem. - Hagyatok itt! –mondta Valerie. –Így nem tudok veletek menni! Ohh a kurva életbe de fáj! Menjetek már bazdmeg! –ordított rám. - Együtt megyünk bazdmeg! –ordítottam vissza. –Danielle menj előre! Hárman túl feltűnőek vagyunk. Ha megérkeztél, mond meg Hannibálnak sebesültet hozok, készítsenek elő egy szobát. - Igenis! –azzal még egy utolsó szomorú pillantást vetett ránk, és elrohant. Ha lett volna időm, meglepődök. Egy szó nélkül elindult, pedig láttam, nem akar itthagyni minket. De nem volt időm ilyeneken. - Valerie próbálj meg megkapaszkodni a hátamban! Viszlek! Már azt hittem megszólal, hogy nem kell, tudok menni, és akkor leütöm, de hálistennek nem tette. Ezt így egybe megrágva, belémvillant, hogy kurvára semmi esélyünk, ha csak belém nem csap az isteni szikra, és ki nem találok, valami zseniális tervet. Valerie nyögve felmászott a hátamra. Már nem vérzett annyira, de falfehér volt, és remegett. - Csak el ne fertőződjön! –gondoltam ijedten. Na és akkor jött az isteni szikra! - Az ő kocsijukkal fogunk elmenni! –suttogtam. Valerie először megdöbbent, majd hitetlenkedve meredt rám. Azt hitte, megőrültem. - Te megvesztél! Mégis hogy képzeled ezt? - Csak figyelj! Azzal futásnak eredtem. Lassabban haladtam, így hogy nemcsak saját magamat kellett cipelnem a lábamnak. Bár Valerie nagyon vékony volt, sajnos így csak akadályozott. És ezt ő is tudta. - Hagyj itt! –mondta erőtlenül. –Ketten nem jutunk ki! -A kurva életbe, ha nem fogod be a szád, komolyan agyonlőlek! –szóltam rá dühösen. –Ki fogunk jutni innen, mégpedig élve! Ezután végre csendben maradt. Már csak egyszer szólalt meg, mielőtt elájult. - Sheila. - Hm? - Köszönöm! –aztán nem szólt többet, de mintha a teste is nehezebb lett volna. A hátamon éreztem, hogy ver még a szíve, de sietnem kellett. Végre odaértem a kapuhoz. Az őrséget megkettőzték, de állt ott egy másik kocsi is. Nesztelenül mögéjük lopóztam. Valeriet egy bokorban hagytam addig. - Hé! –szóltam oda nekik. A pasas villámgyorsan megfordult, és rám szegezte a fegyverét. De nem elég gyorsan. A hangtompító halk pukkanását lehetett hallani, és az őr kimúlt. A másikat már az elején elkábítottam. Azok a barmok szerencsére benne hagyták a kulcsot. Gyorsan levetkőztettem az őrt, és belebújtam az overáljába. A sapkáját a fejemre húztam, alátűrve hosszú hajamat. Valeriet bepakoltam a hátsó ülésre, és egy pokróccal leterítettem, hogy ne legyen annyira feltűnő. Majd elindultunk. Egész simán elértünk a kapuig. De ott megállítottak. - Hova lesz? –kérdezte a nő morcosan. - Hivattak! –dörrentem rá. – A többi nem tartozik magára! Valami magas rangú pasast lőhettem le, mivel a ruhámra nézve, a nő rögtön vigyázba vágta magát. - Igenis! És én diadalittas vigyorral tovább hajtottam. Lehet, hogy morbid amit most mondok, de élveztem a helyzetet. Ahogy lelőttem őket, hogy utána átbasszam a fejüket, és simán kiengedjenek. Eszméletlen érzés volt. Szinte berúgtam tőle. Aztán hátratekintettem a nyögő pokrócra, és rögtön lehervadt az arcomról a mosoly. Megkettőztem a tempót, és őrült módon száguldottam. A kocsit az első csatornafedélnél leparkoltam. Valeriet átdobtam a hátamon, mint egy zsák krumplit, és próbáltam nyugodt léptekkel haladni. Ez a módszer csak elterelésül szolgált. Az a csatorna, ahol a kocsi állt, egy szennyvíztisztító. Ha vannak olyan hülyék, márpedig remélem vannak, azt hiszik majd, hogy ott másztunk le. És én tovább haladtam, egészen a megfelelő lejáratig. Az utcán több polgárőrbe ütköztem. Ilyenkor mindig hevesebben kezdett dobogni a szívem, de egyik se merte megszólítani a Kormány tisztjét. És én, ha csak látszat szerint is, most az voltam. Egy bő húsz perces gyaloglás után, végre odaértem. Már kezdett hajnalodni, sietnem kellett. Gyorsan körbenéztem, szerencsére nem volt senki az utcán. Felrántottam a fedőt, és Valerievel a vállamon, lemásztam. - Huh! –tettem le a földre, levéve róla a pokrócot. –Most ha nem gáz, egy kicsit kifújom magam! A szívem a háromszorosával vert. Az elmúlt órák izgalmait még csak most sikerült feldolgoznom. Valerie már kezdett magához térni, de erősen verítékezett, és a bőre olyan hófehér volt, mint még soha. - Sheila. –kezdte volna. - Indulás! –vágtam közbe. Sikerült felmásznia a hátamra. Így valamivel könnyebben haladtunk, de sajnos nem elég gyorsan. Éreztem milyen forró a teste, és az én karom is egyre gyengült. De ezzel most nem szabadott törődnöm. - Sheila én úgy szégyenlem magam! –suttogta, miközben úgy ölelte a nyakam, hogy kis híján megfojtott. - Felesleges! Mást is lőttek már meg. De most ne beszélj! - Én nem azért. –a hangja ijesztően reszelős volt. –Ne haragudj, azért ahogy viselkedtem veled! Lehet, hogy meghalok, de ezt még előtte el akartam mondani. Mikor idejöttél, én borzasztó féltékeny voltam rád! - Rám? –láttam, feleslegesen erőlködöm, hogy csöndbe maradjon. –Ugyan mért? - Egyszer csak idejöttél, és máris egy olyan értékű dolgot tettél, azzal hogy átadtad azt a diszket, mint közülünk sokan, hosszú évek alatt sem. Gyönyörű vagy, és bátor! És ráadásul mindig erős voltál, bátran viselted a sértéseket, és a kiközösítést. Sokan nagyon féltékenyek voltunk rád, de én a legjobban! Úgy szégyenlem magam miatta! –hallottam, hogy sír. - Biztos a láz miatt… - morogtam magamban. –Nincs miért sajnálkoznod! Ez volt, de már elmúlt. Borítsunk fátylat a múltra! Akkor legnagyobb megdöbbenésemre Valerie megölelt. A mindig fennhéjázó, gőgös Valerie, aki soha nem ereszkedik le. És most itt cipelem, sebesülten, véresen. Akkor kötöttünk egy életre barátságot.